A nagy Buddhánál...

Ma Leshanba utaztunk tömegközlekedéssel megnézni a 71 m magas ülő Buddhát, ami a folyóra néz rengeteg éve és egykedvűen viseli a borzalmas tömeget, azt, hogy naponta fél Kína ott áll kilométeres kígyózó sorokban, hogy aztán leküzdje magát a szűk lépcsőkön, bámulva a hatalmas, kőfalba vésett testet, a kissé kockoid fejet és az óriásvégtagokat, no meg szemben a folyót, három is találkozik itt, és a meredek falat a kis barlangokkal a Buddha mellett.

A többiek az olcsóbbik jegyet vették, én persze a drágát, a mindenmegnézőset. Nem volt rossz a parknak a pluszpénzért látogatható része sem, bár a szobrok elég műmájerek, de a barlangok nagyon jók, és itt látható egy óriás fekvő Buddha is. Azért igyekeztem elég hamar átmenni a főlátványossághoz, mert éreztem, hogy elég kevés az idő és már megint kínai léptékű parkkal van dolgunk. Lehetett is szteppelni elég rendesen. A nagy Buddhánál aztán találkoztam Zsuzsával, és együtt néztük meg, immár szakértő szemmel, hogy minden kellék helyén van-e, ahogy az egy kínai kertben kell. Hát bizony a kert nagyon rendben volt. Elképesztően szépek ezek a terek. Minden kis egység egészen más és mégis azonos hangulatú, esztétikus, megunhatatlan.

Nem is értem, hogy a ma látható kínaiak, hogy tudtak zömükben ilyen kulturális siklórepülést előadni, mint ami úgy általában percenként arcul csap. Vagy Li Tai Po idejében is a többség ordítva beszélt, szemetelt, nyíltan túrta az orrát, nagyokat krákogott és csulázott, ízléstelen és igénytelen anyagból készült ruhát hordott? Mert most ez a jellemző. No meg az elképesztő kommunikációs szakadék, ami köztünk van.

Sietni akartunk vissza a buszpályaudvarra, és hát a busz, ami egyébként kereng a városban, mint gólyafos a levegőben, csak nem jött, és három taxisnak is próbáltuk elmagyarázni, hogy a buszpályaudvarra szeretnénk menni, hogy aztán folytassuk utunkat tovább Emei shan felé. Csináltunk mi mindent, az a szó, hogy bus meg station, de az Emei shan se kapcsolta fel a pilácsot a fejükben, ill. az egyik taxis az Emei Shanra reagált, de úgy értette, hogy azt akarjuk, hogy ő vigyen el oda bennünket. Akkor még nem tudtuk, hogy úgyis taxi lesz belőle. A Picasso kalandjai c. film ugrott be megint, mikor vizet keresnek, és a helyiek csak nagy sokára értik meg, hogy "aqua", és erre a válasz: ááá, aqua? No. De itt a felismerésig se sikerült eljutni. Totyi buszokat rajzolt nekik, mutattuk a buszjegyünket, még börrögtem is nekik, de semmi.

Aztán jött végre egy busz, és fejenként egy jüanért vagy háromnegyed órát furikáztunk vele a buszpályaudvarig. Már gyanúsan nyugodt volt a hely, de taxisok még fuvarra lestek. Mikor az egyikük felajánlotta, hogy 100.-ért elvisz Emei Shanra, elég gyorsan leokéztam. Busszal négyünknek drágább lett volna. A chengdui szállásról vittem magammal pár itteni hostelcímet és a taxis egyenesen odavitt bennünket. úri szobát kaptunk fejenként 2000 ft-nak megfelelő jüanért. Nagy, tiszta, wifis, elegáns. Ezt a posztot az óriáságyból írom, jól betakarózva, mert az egésznapi izzadást nem csak lemosni kellett, de jó lenne száraznak maradni.

Holnap a hőséggel kevesebb bajunk lesz, mert felmegyünk kicsit túrázni a 3000 m magas szenthegyre, Emei-re.