Időutazás

Már régóta terveztem, hogy kicsit bővebben megpróbálom kifejteni, hogy miért van az embernek olyan érzete, mikor leszáll Teheránban, hogy a későkádári korszakba időutazott vissza.
Éppen most olvastam egy érdekes blogbejegyzést Örményországról - ezt -, és gondoltam, ne várasson már magára az épületes összevetés.
Miért is van ez a későkádári feeling?
- Magyarország is embargó alá esett, az ún. COCOM-listán szereplő csúcstechnológiát képviselő árukat nem lehetett behozni, és ez bizony elég rendesen látszott a boltok kínálatán és az utcán is;
- lepusztult járműpark;
- bezártság (katonaság letöltésééig nem lehet külföldre utazni, egy csomó országba vízum kell, amit nem kapnak meg az irániak, nincs is pénzük külföldre utazni), de ugyanakkor
- biztonságérzet - tehát egy viszonylagosan élhető kalitka, azaz nagy nyomor nincs (vannak azért koldusok és mélyszegénységben élők), a megélhetési költségek alacsonyak, de a keresetek is, ezért aztán egyrészt nincs pénz utazgatni, ill. ottani viszonylatban extrém költségekkel járna;
- a politika beleavatkozik a mindennapi életbe, de a zemberek ezt ügyesen kivédik, ahogy a korlátozások egy részét is (ez Iránban olyanokban merül ki, mint pl. lazul a kötelező hijabviselés, egyes nőkön már csak jelzésértékű a kendő, totál hátracsúsztatva, nem járnak mecsetbe, és utálják a vallást elég sokan, mutyiban megy a piálás, a blokkolt internetes oldalakat simán elérik VPN-nel);
- általában utálják a politikai vezetőket, de a mostani, Rouhani-féle vezetést nem annyira, sőt sokan kifejezetten kedvelik, mivel az az előző, Ahmedinedzsad rendszeréhez képest sokkal lágyabb (igaz, Khomeinit többen forradalmároknak, ezáltal hiteles arcnak tekintik), tehát
- ez voltaképpen a konszolidáció időszaka a forradalom utáni helyzethez képest, de
- még mindig messze van az áhított szabadságtól (az összehasonlítás alapja nekik nem a szomszédos vagy távolabbi kapitalista országok csillogása, a nyugati életvitel, hanem a sah időszakára jellemző nyugatias életmód, utcakép és viselet - persze, már csak képekben és az öregek elbeszélésében él ennek emléke a meglehetősen alacsony átlagéletkorú lakosság körében);
- látható lazaság a felszínen, de a háttérben azért ott van a megtorlás, és az földalatti mozgalmak (ennek egyik, külsőségekben megnyilvánuló mozgalma a VPN-nel - Hotspot Shield a legjobb - elérhető Facebookon a My Stealthy Freedom آزادی یواشکی زنان در ایران , de hallottunk szeparatista törekvésekről is, no meg ott vannak a teheráni underground klubok, amelyeket nyár lévén baromira nem találtunk meg, vagy lehet, hogy nem volt mind zárva, csak mi voltunk ügyetlenek);
- döbbenetes közlekedés: Magyarországon se figyeltek sokáig a gyalogosokra, emlékszem, hogy úgy kellett sokszor kamikazeként lelépni a zebrára is, na Teheránban ez brutál szinten van már, minden átkelés előtt ajánlott átgondolni, hogy a végrendelet rendben van-e, ja és a biztonsági öv, ahogy az régebben nálunk is volt, nagyon nem implementálódott még, ha nincs éppen trafipax, vagy nem áll rendőrautó a kocsi mellett, nem csatolják be magunkat, és amint rendőr- és kamera-távolban vannak, azonnal csatolják is ki;
- érdeklődés az országról, vendégszeretet: úgy fogadják a turisztokat, mint anno nálunk a kevés nyugati turistát az átkosnak úgy a 70-es évek eleji szakaszában, kb. olyan segítőkészek, vendéglátóak és kedvesek, mint akkoriban a magyarok;
- az iráni taroof szerint pocskondiázni kell az embernek magát, és elnézést kérni, hogy csak ennyit tud nyújtani: na, valami hasonló volt a magyar trakta során is;
- fakó színek és kopottság, igénytelenség, pakkantság, persze itt keleties formában, de ugyanaz az a gatyaszag mindenütt, mint, ami általános volt az "átkosban", és most is jelen van sok helyütt.

No, és az is tanulságos, hogy hova tud fajulni egy diktatúra, egy gondolat-, vélemény-, vallásszabadságot, szekularitást semmibevevő rendszer, ha van elég ideje rá. Magyaroknak ezért igencsak ajánlott volna egy tanulmányi kirándulás...
Persze, azért Perzsia az most is Perzsia :) -ezért már alapból bakancslistás lehet sokaknak. Szóval, akit érdekel a hely, mivel turisnyáknak félni alaptalan, kalandra fel!

-

Szállások

Teheráni szállásunk: Saeed Hotel 7-th East Block +9821 36056216, 36056212 fax: +9821 33929690

Ez a yazdi frankó szállásunk: http://www.silkroadhotel.ir/index.php/rooms

Az egyik alkalmi utitársunk szerint ez egy jó szállás Isfahanban, ahol van dormitory is, és központi helyen van: Amir Kabir Hostel in Isfahan http://amirkabirhostel.com/

De ez volt a mienk (a Jameeh mosque környékén, az óvárosban): Ebnesina Traditional Hotel

37th Alley, Ebnesina str. 0913 4082557 hoseinomidzad@gmail.com

Ez volt a shirazi szállásunk (szintén van dormitory): http://sevenhostels.com/shiraz/golshan-hostel-in-shiraz

Ez a kashani szuper szállásunk (itt is van dormitory): http://www.sanahouse.com/

Ez pedig egy jó hely Kashanban: Abbasi Traditional Restaurant & Tea House www.abbasi-dh.ir  abbasi.d.h.ma@gmail.com Kashan Alavi St.Abbasian’s Historical House

A tabrizi szállás: Darya Guesthouse http://www.darya-guesthouse.com

041-3554 0008 Mohaqqeqi St Tabriz, Iran

Londoni végjáték

Barmi jó volt a repülés, nemcsak azért, mert elmaradt a régebben tapasztalt füldugulás, hanem azért is, mert odafelé láttam felülről Budapest éjszakai fényeit, a hidakat, a körutakat, aztán meg visszafelé az Urumia tavat, az Ararátot és a Van tavat.
Most már túl vagyunk a Londonban töltött klassz napokon is, merthogy a Britishre vettünk jegyet, és ha már így alakult, három éjszakára ott is maradtunk. Vicces volt, hogy még Teheránban voltunk, mikor Gabival, aki Budapesten volt, és Mártival Londonban, ill. Barbarával, aki másfél órára lakik a brit fővárostól egyeztettünk arról, hogy másnap hol találkozunk Wembley-ben. Marokkói útitársak voltak ők még 2006-ban, így ezerrel nosztalgiáztunk, dumáltunk munkáról, utazásokról, és úgy mindenről. Frankó találkozó volt, és a többi program is, amelyet nagyrészt spontán, ismerősök facebook-bejegyzései, viber-üzenetei, Barbara és a Kínában és a Fülöp-szigeteken élő Feri osztálytársam javaslatai alapján alakítottunk ki (pl. Canary Warf, belvárosi dokkok és környéke, az Emirates-féle cable car a Temze fölött). A fix pogrom a Tate Modern volt, amit szintén sikerült nagyjából átlapozni, és Gabi is megtalálta rutinosan a Temple church-öt a city ügyvédjeinek és a patinás bankok szomszédságában. De ez már egy másik sztori, és nem kelet. Bár… A Temple church-ben egy lornyonos önkéntes úr volt a jegyárus, aki mikor megtudta, hogy Iránban jártunk, megjegyezte, hogy akkor most aztán nagy a kontraszt, ugye. Mire én: hát, nem is annyira, utalva a város multikulti jellegére, ami nem a sikerületlen integrációt mutatja, ellenkezőleg. Nagyon izgalmas, ugyanakkor békés és kulturált viszonyokat tapasztaltunk. Ahhoz ragaszkodtam, hogy menjünk át a London bridge-en, ahol hervadó virágok emlékeztettek a nemrégiben történt szomorú eseményre. Az viszont nagyon szuper, hogy az élet ugyanúgy megy tovább, az emberek láthatóan nem félnek, ugyanúgy tele vannak a kocsmák, kávézók, és nincs nyoma semmiféle rendőri erődemonstrációnak. Természetesen vannak biztonsági intézkedések, belenéznek a Tate bejáratánál a táskákba, hátizsákokba, de vicces volt, hogy egy fiatal pár gördeszkával a kezükben nézhette végig a kiállításokat. Aztán utolsó nap irány a Stansted, és Ryanair-rel Budapest. Ferihegyen már várt az egyik tanítványom és apukája, aki a pécsi transzfercég munkatársa. Észbe se kaptunk, és már otthon voltunk. Ez az igazi kultursokk.

Utolsó kendős napok

Hát igen, az utolsó kendős napok következtek. Még jó sok mindent meg kellett volna nézni, de Gábor belei véget vetettek a össze-vissza kóborlásnak. Az történt, hogy a bazárnál vettünk némi pisztáciát és aszalt sárgabarackot, ez volt a vacsora, ami nekem meg se kottyant, de Gábornál eléggé durva hatással járt. Elég sokáig szedett utána Bolus adstringest, amit még Londonban is folytatott. Így aztán elmaradt Khomeini ajatollah mauzóleumának megtekintése belülről. Kívülről kétszer is láttuk, mert arra vezet az út a reptér felé. Elmentünk a volt USA-nagykövetséghez megnézni a híres USA-ellenes graffitiket és plakátokat. A rosszemlékű barackozás és pisztáciázás közben a padon ülve ordítozó pasikat figyeltünk, akik láthatóan tőzsdéztek a maguk módján. Kezükben tab vagy telefon, a lépcsőn álló kiabálóra reagálgattak, egyértelmű volt, hogy folyik a licit, de hogy így az utcán, a bazárral szemben a téren… hát ez érdekes volt. Elcsászkáltunk még kedvenc városi parkunkba, ahol érkezésünk estéjén részt vehettünk a pénteki családi piknikes, vidámparkos elszállásban. Először, mikor felfedeztük a parkot, amelyet a google térképen találtunk meg azért, mert teázót jelölt oda a térkép, szóval először egy nyugis parkot láttunk, pár családdal a fűben. El is internetezgettünk a simkártyás maradék gigabájtjaink terhére, és mikor éppen menni akart a Gábor kifelé, azt javasoltam, hogy haladjunk már a néppel együtt abba az irányba, amerre tartanak sokan. Na, és akkor jött a meglepetés, a kis állatkerttel, amelyben tucatnyi nyulat, mindenféle madarat lehetett megfigyelni, a gyerekeknek állatszobrok, játszótér, és vidámpark óriáskerékkel, ringlispíllel, zuhanó hajós hintával, bódékkal, vizipipás teázókkal, szökőkutakkal és mesterséges tavacskákkal és iszonyú nagy tömeggel. Hogy ez mennyire nem látszott a park másik végében! Ide jöttünk vissza másnap, de már nappal, és persze nyugisabb időszakban, mert munkanap volt, ennek ellenére találtunk még piknikelőket. Ez itt az igazi kikapcsolódás, nem a kávéház.

Sajnos bejött az, amitől tartottam, kiderült, hogy elszámoltuk magunkat, amikor Kashanban nagyon jó váltási aránnyal túl sok rialt váltottunk. Keresni kellett pénzváltót a visszaváltáshoz. Nemcsak, hogy nem a legjobb helyet találtuk meg (jó, nem is a legrosszabbat), de mikor visszaváltottunk vagy 470 eurót, akkor láttunk egy erre sokkal jobb opciókat tartalmazó másik váltót, de még olyan bénák voltunk, hogy túl sokat váltottunk vissza, aztán alig tudtunk némi jelképes ajándékokat összevásárolni a bazárban. Aztán már hab a tortán, hogy otthon még találtam 500.000 rialt, ami nagyon jól jött volna. Nagy mák, hogy az index irános fórumába beírva, rögtön volt rá pécsi jelentkező. Ők ma, azaz július 28-án indultak Teheránba egy ukrán géppel. Elláttam őket mindenféle infóval, és remélem, tudják ezeket hasznosítani. Ebből a bejegyzésből, no meg a dátumból is látszik, hogy ezek már retrospektív bejegyzések, amelyeket a visszatérés utáni, kikerülhetetlen depresszióban írtam. Egy idő után nem tudtam egyszerűen utolérni magam a tett helyszínén, mert annyira elment magával az utazással az idő, és hiába alszom csak pár órákat, nem jutott idő a blogolásra.

Rasht-i vendégségben

Még Tabrizban tanakodtam, hogy hogyan is legyen a Kaszpi-tengeri túra. Ezt ugyanis otthon nem találtuk ki, valójában Mousavi úr ihlette, az a volt szállodás, akitől vettem az út elején a SIM-kártyát, és aki szerette volna az egész utunkat megszervezni, némi tiszteletdíj fejében. This is my job, ismételgette, csakhogy akkor én hol vagyok a történetben? - kérdeztem vissza. Nem szeretem ha valaki kész kottája alapján táncoljuk le az egészet, még akkor sem, ha amúgy nem mond hülyeséget az ember. Azért persze mindent nem engedtem el a fülem mellett, és felcsigázott rendesen, hogy milyen lehet a táj a tenger felé. Ezt erősítette meg egy neves pécsi építész is, akivel együtt utaztunk a reptérig, és aki pár éve járt – az egyetem föcitanszékének szervezésében – ezen a vidéken. Lassan kialakult, először a Sarein-i megálló az előbbi posztban részletezettek szerint, aztán pedig, hogy Rasht-ban kéne újból megállni, és onnan kalandozni, és onnan pedig vissza Teheránba. Na, ezt is jártuk végig. Tabrizban egy Facebook-csoportba írtam, hogy keresek Rasht-ban szállást, és egy iráni származású csávó megadta P. (védelme miatt nem írom ide a nevét) elérhetőségét, aki nagyon hamar válaszolt érdeklődő kérdésemre. Teljesen véletlenül ő is nyelvtanár, angolul nem is akárhogyan tud, és rendszeresen hostol a szüleivel és testvérével közösen épített, többszintes házban. Megkaphatjuk napi 25 eruóért a húga „luxury” apartment-jét, írta. Azt hittük, hogy ez úgy lesz, hogy a hely a miénk, közben csak egy szobánk volt, amiből aztán származtak kisebb kínos jelenetek. Na, de csak sorjában!

Megérkeztünk „Machine”-ből Rasht-ba. Machine-nek hívta Gábor Sareint, az üdülőhelyet, mondván, hogy hasonlít (ez nem igaz, csak az ottani szállásunkra lehetne mondani) a Jim Jarmush-film, a Dead Man világvégi, pakkant városára, amelybe Jonny Depp megérkezik, hogy könyvelő legyen (de persze, nem sikerül neki, mert akkor nagyon unalmas lett volna a film): https://www.youtube.com/watch?v=LaDA2IPr_sE Gyönyörű hegyeken vágtatott keresztül a busz, ezért direkt nappali jegyet vettünk. Erről valahova teszek majd fel videókat is.

Szóval, megérkeztünk, és rögtön felhívtam P-t, és már álltunk is neki a csak fársziul kommunikáló taxissal az alkunak. Nem nagyon értettük, hogy miért van két ár, az egyik ha azonnal indulunk vele, a másik, ha ráérünk várni még. Kiderült, hogy itt az az általános, hogy telerakják a taxikat, és így egy emberre kevesebb költség jut, tehát amolyan shuttle taxiként működnek ezek a járgányok. Azt hittem először, hogy csak bennünket akarnak átvágni a palánkon, de aztán később kiderült, hogy ez totál általános gyakorlat. P. ugyanis ügyesen a saját transzportálását is összehangolta a látnivalóra repülésünkkel, csak mindig bemondta, hogy éppen mennyit fizessünk a taxisnak. És akkor is mindig felmerült a kérdés, hogy egyedül megyünk, vagy még várunk valakiket a kocsiba, hogy olcsóbb legyen. Belementünk az egyedülibe, ami bennünket, kettőnket és P-t jelentette, mert így is sokkal olcsóbban és egyszerűbben sikerült mindent megnézni, ami be volt tervezve. P. rutinosan kitöltötte a szűk két napunkat. Ahogy megérkeztünk, már húztunk is a tengerhez az egész családdal, szőnyeggel, skutellával, benne valami zöld tésztás kajával, és teával. A zöld kaja egyébként kiváló volt, a család baromi kedves: P. anyukája, aki elemi iskolában tanító, a húga a fiával, egy másik rokon család, tán a másik lánytestvér a férjével, aki angolból szakfordít, tehát vele is jól lehetett kommunikálni, és a gyerekeik. Na, ezzel a népes csapattal ücsörögtünk a Kaszpi-tenger partján, ahol nagyon nagy volt a kísértés, hogy ruhástul belemenjek a vízbe. Ez nyilvánvalóan nagy balhé lett volna, szóval már csak vendéglátóink miatt is letettem róla, de azért fél lábszárig begázoltam a fantasztikus homokos, langyos, eszméletlen király vízbe. A fordító csávó azt mondta, hogy amúgy az úszkálás nem volna itt veszélytelen, nemcsak azért, mert nincs kitisztítva errefelé meder, hanem mert itt egy vízzel elöntött település van a tengersírban. Az oroszok úgy szórakozhatnak a zsilipekkel, hogy bármikor P-ék háza is víz alá kerülhet, pedig elég hosszan autóztunk onnan a parthoz.

P. és családja másnap kiegészült a háromszor nősült, 83 éves nagypapával, aki újból megözvegyülve megint feleséget keres (akinek kedve szottyan a kalandra, szóljon, mert nyitott az öreg a külföldi kapcsolatokra is), megindultunk a párás meleg időben – pont olyan punnyadt, mint nálunk szokott lenni – a Szentlőrinc-Szigetvár közötti távra hasonlító tájban a hegyek felé. Egyszercsak odaértünk, és némi fetasajtos, házilekváros, finomsütis reggeli után felirányítottak bennünket az 1200 hegyi lépcsőn, hogy végül nem kis edzés után elérjük a hegytetőt és ott egy várromot. Közben tényleg szép volt a táj, az árusokkal tűzdelt zarándokútszerű menet, de a Gábornak a háta közepére se hiányzott, ez látszott az arcán. Pedig jókora bambuszbotot is vettünk, amúgy nem is volt haszontalan (mert mikor kicsit esett az eső, rögtön csúszóssá vált az út), hogy ezzel is erősítsük a vándorfeelinget.

A várrom nem volt semmi különös, csak egy szép, öreg építmény a zöldben, és onnan le az 1200 lépcső viszont már eléggé fájt, annál is inkább, mert ugyan egy utcai cipész megszögelte az elengedett ragasztásnál a szandálomat, de most a párja is kezdte megadni magát. Itthon még fogok próbálkozni némi pillanatragasztóval, de már felsejlett, hogy úricipész nagyapám mint mondana erre: „nem tudod, egy lábbelit mikor kell kidobni?” vagy „ennek már csak egy talp meg egy felsőrész kell”. Akkor még nem tudtam, hogy a másik túraszandálom ragasztása is jó pár helyen elengedett.

Délután eltaxiztunk Masuleh nevű településre 2 khomeiniért (200.000 rial), ami egy megejtően szép, festői kisváros a helyoldalban. A házakat úgy építik, hogy a tetejük a felettük lévő utca járdája, és az egész valami egészen, nagyon-nagyon… Jó sokáig maradtam volna, ha P-nek nem lett volna Rashtban órája, így végigjártuk a főbb helyeket, megnéztünk egy kisebb vízesést meg a várost több pontról, vettünk egy rakás teát és jöttünk vissza Rasht-ba, ahol a belvárosban kódorogtunk, míg barátunk húzta az igát a nyelviskolában. Rasht nagyon modern és laza város, amelyben olyan frankó teázó-kávézó van, mint a Cafe Negativ Che Guevarával, Chaplinnel és hasonló dekorációval. A tea és a kávé se volt kutya, no meg, hogy az emeleti asztalunk az ablaknál volt, ahonnan ráláttunk az egyik sétálóutcára, El tudtunk üldögélni, tényleg szuper volt. Aztán P-vel este hazamentünk, és a családot elvarázsoltuk internetes jelenlétünkkel, a Gábor weblapját, az egyik tévéinterjúját, meg a cikkrengeteget, ami a nevem beírásával előjön, nagyon ledöbbentették őket. A család fiatalabb tagjai beültek a szobánkba, és ott együtt veséztük ki a diktatórikus rendszer tulajdonságait, hogy ezek hogy is alakulnak manapság, mi van itt és mi van ott, beszéltek a Gilan tartománybeliek szeparatizmusáról, és egyáltalán mindenről, ami őket, és ami bennünket nyom. Itt került elő a katonaság, ami fiúknak két évig kötelező, és csak utána kapnak útlevelet, addig nem utazhatnak külföldre. Meg kell védeni a hazát, ugyebár, ez állampolgári kötelesség (csak szólok, hogy Orbánék éppen most akarnak valami olyat bevezetni a tesiórák terhére, hogy hazafias és honvédelmi nevelés). 
Addigra már rutinos lakáshasználól voltunk, nem úgy, mint az elején. Ugyanis, mikor megérkeztünk, és becuccoltunk P. tesójának egészen furcsa bútorokkal felszerelt hálószobájába, nyitva hagytuk az ajtót, mondván, hogy ne már, hogy bezárkózzunk, és időnként odajött hozzánk P. érdeklődni, hogy akarunk-e zuhanyozni (persze), meg hogy minden OK-e (hogyne), és mi meg élveztük a hotspot adta netet, és bújtuk a tabot meg telefont. Ekkor végre kibökte, hogy hát nem ártana lerendezni magunkat, hogy becsukhassák az ajtót, mert ugye a kulturális különbségek, és a húga akkor kicsit leszerszámozhatna. Uhh, hát erre nem is gondoltunk, úgyhogy bocsánatot kértünk, és gyorsan lerendeztük magunkat. P. azért nem zavartatta magát, mert időnként bejött megkérdezni, hogy minden OK-e, kaptunk gyümölcsöket, szóval résen kellett lenni végig. 

Másnap aztán búcsút vettünk a kedves családtól, akik a taroof szabályai szerint szabadkoztak, hogy csak ennyire futotta és bocsi, mi meg dicsértük őket, de meg is érdemelték. Ez nem klasszikus couchsurfing volt, mert egyrészt nem azon a felületen történt a kapcsolatfelvétel, másrészt nem volt ingyenes, hanem napi 25 ejrót fizettünk a koszt-kvártélyért/éjszaka.

Pár óra alatt a kellemes VIP busszal újra Teheránba értünk, ezúttal utunk utolsó állomásaként. 

Tabriz és könyéke

Kora reggel értünk Tabrizba, kissé hullafáradtan. A teheráni buszon felhívott Gungl Laci a Magyar Rádiótól, hogy beszélnék-e Iránról a szombat reggeli műsorban. Naná, hogy beszélnék, csak még akkor nem tudtuk, hogy mi lesz a helyzet wifiügyben. Azért kipróbáltuk a whatsappot a buszon, és működött. Olyannyira, hogy mindenki engem bámult, hátraforogtak az emberek, szóval tök ciki volt. Utána odaszólt egy fiatal fickó, hogy „sziasztok, hallom, magyarok vagytok. A szegedi egyetemre jártam." – szóval, kicsi a világ. de erről már írtam külön. Tehát, reggel a tabrizi szállásunk ágyán heverve sikerült adni az interjút, ami elvileg itt érhető el: http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2017-07-15 kb. 7:20-tól.

A tabrizi szállás a Kaszpi tengerről kapta nevét, Darya Guest House, és 25 euróba került egy kétágyas. Belvárosi, tiszta, nem nagy, de elfogadható méretű szoba, tök kedves, kicsit Isaac Baskevish Singer-re hasonlító recepcióssal, akinek nem ártana updatelni az infóit, de mivel baromi magabiztos az arc, ezért kihagytuk azt a jelentet, amikor pontosítjuk, mert tuti, hogy vérig sértődött volna. Meg akartuk nézni mindenképpen Kandovant, a kis Kappadókiát, ahol laknak még a barlangokban, és az oda vezető utat magyarázta el nekünk az öreg. Hogy először menjünk a helyi busszal, amire pénzt is adott szívességből, az egyik helyi buszpályaudvarig, ahol majd kiabálni fognak, hogy Osko, Osko, és ott száljunk fel egy ilyen kisbuszra, majd Osko-ban szálljunk fel egy olyan kisbuszba, aminél a Kandovan, Kandova-kiáltásokat halljuk. Na, a buszpályaudvar először is busztemetőnek, vagy legfeljebb szerelőüzemnek tűnt, és néma csend volt, nix kiabálás. Végre találtunk egy csákót, aki előre mutatott néhány arrébb horgonyzó kisbusz irányába, hogy azok lesznek az Oskoba fáradó járművek. Na, sikerült is becsekkolni egybe, de az volt az egész út érdekessége, hogy sem a helyi, sem ezen a kisbuszon nem fogadtak el tőlünk pénzt, még a meglehetősen jelképesnek minősülő viteldíjat se, amit a helyi erők fizettek. Többeknek bérlete volt egyébként, és a buszokon elektronikus rendszer, amelyhez oda kellett tartani az e-bérletet. Ilyen még nálunk nincs, ugyebár. A helyi buszokon elől a férfiak, hátul a nők szállnak fel, kivéve, ha a nő férfival megy, mert akkor ő is lehet elől. A buszokon kalauz dolgozik, aki egyrészt megcsippantja a bérletet azoknak, akik csak úgy felszállnak e művelet nélkül, ill. elfogadja a pénzt (kivéve tőlünk). Na, kiraktak bennünket Oskonál, de ott semmiféle további buszok nem voltak, csak taxik. Szerintem a buszos verzió csak szezonban műxik, mert Kandovanban sem volt nyoma buszoknak visszafelé. A taxis már nagyon is elfogadott pénzt, de így is egy belépőjegy áráért Kandovanba suhantunk a múltszázadi, sárga járművel.

Kandovan tényleg hajaz a törökországi Göremére, de annál sokkal kisebb, gyakorlatilag egy párszáz méter hosszú rész a hegyen, amelyen érdekes barlangos formációk alakultak ki az évmilliók során. A barlangokban ma is laknak, szóval ez egy élő skanzen. Az ott lakókat láthatóan nem veti fel a pénz, és néhányan eléggé idegesek is, hogy a turisták úgy nézik őket, mint a majmokat, miközben fura, régi mesterségeket űznek. Csakhogy ezt ők nem pénzért és a mozi kedvéért csinálják, hanem valóban így élnek, és ez tényleg idegesítő lehet számukra, hogy jönnek a gazdag léhűtők (pl. mi) erre rácsodálkozgatni. Engem is elhessegetett egy nő, mikor megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e miközben csapkodott valami ostorfélével valamit a földön. Akkor azt mondtam magamban, hogy „anyád”, de így visszamenőleg valahogy megértem. Visszafelé próbálkoztunk a szállodási Singer mester Kandovan-kandovanbégető buszosait megtalálni, de csak nem voltak meg, pedig még a faluból is kisétáltunk, egy kóbor kisbuszhoz. A vége az lett, hogy visszataxiztunk kb. két belépőjegy áráért Tabrizba.

Tabriz egyébként egy nyüzsgő nagyváros, Kelet-Azerbajdzsán fővárosa, ahol a klíma már nem sivatagi, hanem inkább mérsékelt, mivel 1300-1600 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Kellemes, hűsítő szél fúj árnyékban, és napon se kell hőgutát kapni. A nevezetességek közül az Arg –e Tabriz, a tabrizi citadella fennmaradt hatalmas falai, ill. oszlopai különösen érdekesek voltak. Látszottal benne azok a faelemek, amelyek nemcsak támasztékul szolgáltak, hanem egyúttal állványok is voltak az építkezéshez, és a külső falon áthatók még az 1911-es orosz támadások lövedékeinek nyomai is. Ezeket egy helyi tanár mutatta be nekünk, amolyan önkéntes idegenvezető, akire alig tudtunk némi rialt rátukmálni, mert ő hangsúlyozottan nem pénzért dolgozik. Ilyen is van arrafelé.

Megnéztünk itt is mindent, ami ismert és híres, kék mecsetet, történelmi házakat, de ezekről azért nem szeretek írni, mert vannak róluk profi, meg rövid ismertetők doszta (pl. itt: https://theculturetrip.com/middle-east/iran/articles/the-top-10-things-to-do-and-see-in-tabriz/). Kiemelkedett a látnivalók közül a közelünkben lévő Golesztán park, ahol kiváló teát lehet kapni az utcai árustól, a sétálóutca, és a bejáratánál a régi hammamból átalakított teázó (teázók alig vannak Iránban) és persze a híres és hatalmas bazár. Tabriz szerethető város a maga furcsaságaival együtt, amelyek közül az egyik a korábban már talán említett, 20 éve épülő, de még mindig el nem készült metró egyre romosabb mozgólépcsői. Ezek többsége persze mozdulatlan.

Singer papa javasolta, hogy Kaspi-környéki utazásunk következő állomása ne Ardabil legyen, amit terveztünk, hanem az az üdülőhely, ami mellette van, és ahova szintén el akartunk menni: Sarein (nomen est omen). Hallgattunk megint a az öregre, és a buszpályaudvaron bemondtuk Ardabilt, de azt is, hogy onnan Sareinbe igyekszünk. Ki gondolta volna, hogy ez azt idézte elő a derék perzsa buszostársaságnál, hogy leszervezték nekünk a csatlakozást. Ülünk a lábtámaszos, modern, légkoncis, buszon, sasolunk kifelé az ablakon, egyszer csak szólnak a nagy semmiben, hogy szálljunk le. Én kissé húzódoztam, még akkor is, mikor megértettem, hogy ez a Sarein-i elágazó, de megláttuk a kisbuszt, ami már várt ránk. Szóval, ők így. És csak értünk jött a kisbusz, és kevés pénzért vitt bennünket a bemondott szállásra.

Ami nem volt éppenséggel jó választás, de erről nem tehetett. Nagyon régi Lonely Planet-könyvünk van, majd 10 éve vettem Indiában ezt a derék másolatot (ott leginkább csak azt lehet és egyúttal érdemes venni). Állítólag az új se jó, na de ez már tényleg archeológiai adatokat tartalmaz. Ebben olvastunk a Motel Kaveh-ról – mindenki kerülje el! Olcsó, kiváló ár-értékarányos szállás az LP szerint, angolul és németül (!) beszélő tulajjal. Na, ide érkeztünk meg, csak pár évtizeddel az LP-leírás elkészülte után. Ennél pakkantabb motelt csak Indiában lehet találni (ott egyébként az „elmegy”-kategória). Két nagy koszos szoba, mocskos ágynemű, retkes takaró, amit ha felhajtasz, óriáspók fut ki az ágyból, büdös, redvás konyha és omladozó fürdőszoba. Nem is értem, hogy okézhattuk le. Nagyon hullák lehettünk, ill. a szegény, bolond Gimpel-szerű arc, aki talán fársziul beszél, vagy valami helyi dialektusban, de külföldiül egyáltalán nem, szóval ez az ember annyira fel volt dobva, hogy végre jött valaki, hogy megszántuk. Nem kellett volna. Nemcsak azért nem, mert undorító volt a koszladékban aludni, hanem azért is, mert másnap, mikor minél előbb le akartunk koccolni, és bementünk az őrült csóka bódéjába elkérni az útlevelünket (ja, mindenhol beszedték az útleveleket), az el kezdett mutogatni kifelé, meg elnézést kérően lamentálni, adta vissza a kulcsot, menjünk csak vissza szépen a szobánkba. Na, akkor kezdtem el vele ordítozni, pedig még nem voltam igazán ideges, csak gondoltam, nem lehet itt cicózni, különben soha nem szabadulunk. Felfogtuk, hogy az útlevelet nem tudja odaadni a fószer, csak nem volt világos, hogy az hol van, a bódéban álló, zománcfestékkel vastagon bekent páncélszekrényben, vagy valahol másutt, pl. a rendőrségen, vagy a fene tudja, hol. Nem esett le először, hogy azért ajánlgatta, hogy húzzunk vissza a szobába, hogy a bódéjából menjünk ki, mert ott nem volt szabad nekünk egyedül tartózkodni, mivel nyilván valamit ellophattunk volna, pl. a kopott asztalt, a széteső széket, vagy a rongyos kanapészerűséget, esetleg lekaparjuk a tonnás páncélszekrényről a festéket. Az volt a gondja, hogy a főnök elvitte az útleveleinket, és nem tudott neki szólni, mert el kellett menni valahova a mobiljáért. Én ajánlgattam neki a mobiltelefonomat, amiben ott figyelt a Mousavi úrtól vett secondhand simkártya, de hát Gimpel nem tudta a führer számát. Én meg aztán végleg berágtam rá, mikor rájöttem, hogy az a baja, hogy a koszladékban egyedül maradunk. Pedig nyilvánvalóan az volt a gondja, hogy lecseszik, ha otthagy bennünket, szóval szerencsétlen vétlen volt, de addigra én már idegállapotban voltam a személyes szabadságunk durva korlátozása miatt. Na, végül az egyik, mégiscsak iráni vendéget megkérte, hogy vigyázzon ránk, és elrohant a mobiljáért. Keservesen kérte a főnököt, hogy jöjjön, mert a nagy fehér bálna asszonyság kurvára be van rágva és ordítozik. Hatásos lehetett a jelenetem, mert megjelent a boss taxival, és kivette a kosztól kissé fényes öltönyzsebéből az útleveleket. Németül kért elnézést, meg jó utat kívánt és hasonlókat. És ekkor esett le, hogy róla írhattak a régi Lonely Planet-könyvben, hogy a tulaj beszél németül. Csak azóta kissé lepasszolt hely, meg ő maga is. De előreszaladtam, mert mielőtt a teátrális távozási jelenetre sor került, érkezésünk napján még elmentünk az 5000 méter körüli Sabalan hegy közelében lévő telecabinhoz. Eredetileg fürdőbe mentem volna, mert Sarein a hőforrásairól és az azokra épült fürdőkről híres, de Gábor megvétózta az ötletet, mondván, ő nem fog a férfiaknak elkülönített részben pancsikolni. Engem nem zavart volna a szétválasztás, mert tényleg érdekelt a fürdő, de Gábor teljesen kiakadt, így aztán eszembe jutott a telecabin, és sikerült hamar taxit is találni, ami elvitt bennünket. Nem gondoltam, hogy kb. egy órás az út oda, még úgy is, hogy gurult a nem túl új kocsi, mint golyó. Ült egy másik csávó is benne, és a Gábor kissé aggódott, hogy ezek nem haramiák-e, ezért előadtam az ilyen esetekre szolgáló instant dumámat, hogy x órára vissza kell érnünk, különben a többiek (a nem létező társaink) mennek a poliszra és balhéznak, szóval, nem vagyunk egyedül, és keresni fognak bennünket. Ennél többet nem lehet ilyenkor tenni. Nem volt egyébként ok az aggodalomra, mert egy teljesen kedves, jótét lélek volt a sofőr, és a kicsit angolul társa még az út elején kiszállt. A telecabin szuper volt, baromi magasra vitt, ahol jöttek-mentek a felhők, volt teve, jurta, fantasztikus mélység, ha éppen kitisztult az ég. Ja, és hideg is. Nem gondoltuk volna még Kashanban, hogy pár nap múlva vacogunk dzsekiben, de ez történt. A szemközti hegyek már Azerbajdzsánhoz tartoztak. Egészen közel voltunk a Kaszpi tengerhez is. Később láttuk, hogy mennyire, mert ugyanitt mentünk el busszal, mikor áttettük főhadiszállásunkat Rasht-ba. 

Sareinbe visszatérve ledöbbentünk, hogy a kisvárosban mekkora élet van. Tele vannak a boltok és az utcák még éjfélkor is. Ez az irániak közkedvelt nyaralóhelye, ahol lehet kicsit hűsölni, és kiengedni, aminek következtében abbafejezik az alvást. Megfigyeltük a népszerű kajákat is, úgy mint a hihetetlenül gusztustalan, törtfehér szutymóban rotyogó pacalt, a joghurttal felöntött, fehéres, sűrű, gusztustalanszagú levest, a zöld köcsögökben fortyogó paradicsomos trugyit, a zöld és vöröses gizmókat. Könnyen kimaradt a vacsora. Érkezésünkkor a szállásunkkal szemközti nagy étteremben beburkoltunk egy mezei birkakebabot vajasrizzsel, sült paracsicsommal és hagymával, és ez is maradt az összkajánk. Miután kiderült, hogy a pakkant szállásunkon wifiről még csak hírből se hallottak, megpróbáltunk wifis teázót keresni, mert még Tabrizban leszerveztem a Rasht-i szállásunkat egy couchsurfinges arccal, csak éppen elfelejtettem kiírni a telószámát. A sim-mel fel tudtunk lépni a netre, de jó sokáig nem működött a VPN, márpedig a facebook enélkül nem érhető el. Végül találtunk egy teázót, ahol ugyan wifi nem volt, de frankó tea igen, és csakhamar mellénk telepedett egy középkorú, szemüveges úr, akit megevett a kíváncsiság, hogy kik vagyunk, és nagyon finom gyümölcsteával és gyümölcsökkel kínálgatva faggatott bennünket, hogy honnan jövünk, ááá magyarisztánból, hogy tetszik Irán, merre jártunk, stb. Elmondta, hogy az ardabili egyetemen tanít modern kori történelmet, bemutatta a családját, fotózkodtunk a gyerekekkel és az egész csapattal, és megbeszéltük vele az aktuális ügyeket, hogy Rohani sokkal jobb, mint előtte Ahmedinedzsád, de valójában most sincs szabad véleménynyilvánítási jog, minden nagyon olcsó, és a mezei élethez minden megvan, csak éppen a szabadság hiányzik. Nem kellett sokat magyarázni, miről van szó, értettük pontosan. Egyébként az értelmesebb, vagy inkább értelmiségibb figurák, mikor feltették nekünk a sablonkérdést, hogy na, és milyen Irán, tetszik-e, akkor fürkészték az arcunkat rendesen, időnként rá is kérdeztek nyíltan, hogy lejön-e nekünk, hogy itt bizony a szabadságjogok tekintetében még van hova fejlődni, hogy finom legyek. Biztosítottuk őket afelől, hogy ezt levágtuk rögtön, és volt ebben részünk, ill. egyre kevésbé van alapja a múlt időnek. 

Kashan és Qom

Kashanba kivételesen nappal érkeztünk. Taxival a Golshan Historical House-hoz vitettük magunkat, amit még Shirazban ajánlottak nekünk. Szép is az a hely, de nagyon drága (50 euró per kétágyas), és már annyira elszálltak maguktól, hogy az e-mailemre se válaszoltak. Ezt szóvá is tettem nekik, mielőtt otthagytam őket, hogy megnézzük azt az ajánlatot, amelyet az utcán tett nekünk egy angolul jól beszélő pali. Az ő totál felújított, gyönyörű, szintén történelmi házban berendezett szobáját választottuk 25 dollárért. Rajtunk kívül még két páros lakott a házban, franciák és spanyolok. Rögtön letárgyaltunk a gazdákkal két túrát másnapra. Az elsőre csatlakoztak hozzánk a franciák is. Emily és Yoan egy informatikai cégnél dolgoznak villamosmérnökként, mindketten jól beszélnek angolul, és tök normálisak. A délutáni, esti és végülis éjszakába hajló túránkat két pekingivel, egy sebésznővel és angolul beszélő egyetemista lányával tettük meg. A délelőtti túrán a szállásadó pasi egyik, mobiltelefonálási mániában szenvedő lánya, a másikon a sokkal kedvesebb, francia-angol szakos,  tök intelligens és laza - sőt bevállalós - lánya, Fatima volt velünk.
A szállásunk kis sikátorban, az egyik fő látványosság, a nagymecset mellett volt, úgyhogy Kashan egyik kötelező látnivalóját még az első este kipipáltuk. Reggel aztán indult az üzem. Az egész napért 95 dollárt fizettünk kettőnkre. A városban és környékén a legvadabb száraz, sivatagi meleg van, napon tuti 50 fok körül. A Gábor a végén már akut hőgutaközeli állapotba került. Én jól bírom az ilyesmit, ha van látnivaló, egy kis meleg meg se kottyan. Még hijabban sem, amit itt kivételesen akkor is feltettem volna, ha nem kötelező, mert ez itt valójában praktikus viselet.
A délelőtti túrán jártunk Abyanehben, a vörös iszapszerű matériából épült ősi faluban, Gábor szerint sárfaluban, ahol fehér alapon virágos kendő a nők viselete, amit egy ideig be akartak tiltani, hogy ők is fekete csadorba bújjanak Allah egyetértésével, de a falu ellenállt, és most már az állam se ugat bele a dologba, mert rájöttek, hogy ez is a turistaszerző mutatvány része. Már az elején letértünk a turistaösvényről, így láttuk a szegényes, ámde annál festőibb falut, aztán persze megkerestük a turistaösvényt, hogy a kijelölt épületeket végigjárjuk, majd felmentünk a szemközti várhoz is néhány , a faluról készülő átnézeti kép erejéig.
Ekugrottunk még egy ún. földalatti városhoz is - inkább járatnak nevezném - ahol négykézláb kilométereket lehet megtenni, és bementünk 200 ezer egységért fejenként az amúgy baromi szép Fin Gardenbe. Voltunk az itt is fellelhető zoroaszteriánus tűztemplomban, és a csodálatos niasari vízesésnél. Az irániak minden helyet otthonossá tesznek, így a vízesést is belakják. Temérdek család vonult ki szőnyegekkel, kajával, szamovárral vagy termosszal, és piknikeztek, alszanak a vízesés lábánál. Egy csomóan a víz alá àlltak fotózkolódni. Nem lehetett megfázni, mert dögmeleg volt. Alighogy visszatértünk. az első túráról, már kezdődött is a második. Fatima, két kínai csaj, anya és lennonszemüveges lánya, és két fiatal taxiscsákesz jött velünk, akiknek Fatima felváltva udvarolt. A két fickónak nem volt ellenére a dolog, mert Fatima nemcsak jól nézett ki, hanem tele volt vitalitással és humorral. A két autó egymás mellett száguldott a sivatagi úton. Fatima és a kínai csaj, a nevét képtelen voltam megjegyezni, kibújtak az oldalsó  szélvédő nyílásán, és az ablakba ültek, onnan szelfizgettek, én meg az ablakon kilógatott goproval vettem a mutatványt.

Megnéztünk pár romos kastélyt, egy helyreállított karavánszerájt, egy szerencsére magasabb építésű földalatti várost, majd a Maranjab sivatagban lévő sóstóhoz értünk, ami az Urumia-tó után a második legnagyobb, és persze csontszáraz az évnek ebben a szakában. Éppen ezért viszont érdekes sóformációkat lehet megfigyelni. A Facebookra tettem fel róla képeket. Aztán naplementekor felmásztunk egy homokdűnére, ahol a taxissrácok a felvitt faágakból faszenet égettek, és egy ősöreg szamovárban vizet forraltak vele, aztán kezdődhetett is a teázás és a fauna tanulmányozása. Óriás ganajtúró bogarak érkeztek, akiket erőszeretettel pöckölgettek a taxisok Fatima sikongatával kísérve. A sivatagban - még délelőtt - sikerült látnunk az egyik nagy atomenergetikai komplexumot is, ami leginkább a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátra emlékeztet, bár a közelben figyelő tankok nem igazán erősítik az ojjektum mezőgazdasági jellegét.
Az esti teázkolódás utáni csirkés-rizses vacsorát követően, amit egy karaván szerdától átalakított, szezonon kívül tök üres fogafóban ettünk, azt hittük, hogy végre vége a napnak, de nem, mert éjféltájban még elvitték bennünket az egyik régi mecsetkomplexumba, a 12 híres imám közül az első fiának mauzóleumához. Itt oda is engedtek a síremlékhez, megfogdoshattuk az elválasztó rácsot, ahogy a helyi erők teszik, hogy közelebb érezzék magukat a szent holttesthez. Megkérdeztem Fatimát arról, hogy ők is hisznek-e a sír körül rôpködő angyalokban, de megnyugodtam, mert határozott "nem" volt a válasz, annak ellenére, hogy előtte kifejtette, hogy muszlimkénk alapvetően nem érzi korlátozva a jogait, ami nemcsak a híjab viselésében, hanem az ellenkező neműekkel való együttbulizást is igencsak korlátozza, hogy a többitől ne is beszéljünk.
Kissé kinyuvadva értünk histórikus, szuper lakunkba,  ahonnan másnap kicsekkoltunk, hogy megkezdjük legvándorabb napunkat.
Először is bejártuk Kashan történelmi emlékeinek egy részét. A horror múzeumárak itt is lohasztólag hatottak, de valószínűleg nemcsak ránk, mert már kitalálták a kombinált múzeumjegyet, amivel egy fürdőt és két nagy történelmi házat meg lehet nézni összességében olcsóbban, mintha külön-külön vettünk volna rájuk jegyet. Ezek az építmények tényleg gyönyörűek, jellegükben hasonlóak, de nem lehet betelni az áttört ablakok, boltívek, kis belső parkok látvànyával. Az időjárás azonban bekeményített. Ha nem találunk az egyik házban egy fantasztikus, hűvös éttermet, a Gábor öngyulladás következtében valószínűleg életét veszti. Már árnyékban is sütött a levegő. A történelmi házakban, ahogy Yazdban is, természetes légkondi tisztító, ún. bidgárt építettek, sok a talajszint alatti, hűvös szoba, szóval tudták, hogyan kell védekezni az iszonyú hőség ellen.
Az étteremben a Gábor maradt a biztonságos kebabnál, én a bevállalósabb kaját választottam, a babos húsos keveréket, amiből a pincért egy döngölővel pépet passzírozott, a levét levesként lehetett megenni, a sűrűjét kenyérre kenve. Később Tabrizban is találkoztunk ezzel a kajával.
Nagyon elment az idő, nem is tudtuk még akkor, hogy mennyire, mikor - csomagjainkat felvéve - taxit fogtunk, hogy Qom érintésével Teheránba menjünk, és onnan tovább éjszakai busszal Tabrizba. Kifogtuk Mohammad, a szétesőfélben lévő taxi tulajdonosát, akit először csak arra akartunk kérni, hogy vigyen minket a buszhoz, de végül megalkudtunk vele 800.000 rialban, hogy vigyen el  bennünket Qumba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez két okból is szerencsés lépés volt.
Qomba ugyanis a turistákat csak este 7-ig engedik be, utána csak muszlim hívőnek és persze helyinek, és nem turistának kinéző egyedek mehetnek be a Fatima mauzóleumához. Részletek itt:
https://en.m.wikipedia.org/wiki/Fatima_Masumeh_Shrine  Nagyon csalódott képet vághatunk, mikor közölték ezt velünk, és hogy semmilyen körülmények között nem lehetséges, hogy akárcsak pár percre bemenjünk. Ám ekkor ott termett egy kisgyereket a karján tartó nő és a férje, akik határozottan és kitartóan intézkedni kezdtek, beszéltek a főnökökkel meg minden létező, nagylétszámú szervvel, és végül csodák csodája, egy őködő, csadoros felvigyázónővel, aki először a legellenségesebb volt, beengedtek miután felhúzták rám az idegeneknek rendszeresített világos klepetust. Aztán megenyhült a csaj, beszélt a családjáról, végül nagyon barátságos lett. Nem sok időnk volt, de a lényeget láttuk, Fatima mauzóleumát kívülről, az aranykupolát közelről, kicsit be is láttunk a mecset belsejébe, meg az egész épületegyüttest megsasolhattuk a nagy emberforgataggal. Amúgy is hamar akartunk távozni, mert el kellett érnünk az utolsó buszt, ami Teherán északi buszpályaudvaráról indult. Szerencsére megint mindenki segített, a taxis megkereste az éppen induló buszt, a másik taxis átvitt bennünket ezerrel, lényeg a lényeg, elértük az utolsó éjszakai járatot.
Kashan különben a történelmi emlékeket leszámítva elég jellegtelen város, tele körforgalomnál, amelyek miatt jól el lehet tévedni. Az emberek viszont überkedvesek. Pl. bementünk egyik este egy csillavilla tükrös mecsetbe, ahol éppen a halottakat emlékeztek, és azonnal odajöttek hozzánk, sütivel kínáltak, faggattak, hogy kik vagyunk, hogy tetszik Irán, és ha még maradunk kicsit, szerintem az otthonukba is meghívtak volna bennünket. Ez egyébként elég jellemző. Döbbenet, hogy mennyire vendégszeretőek.

Isfahan

Szóval, Isfanba is hajnalban érkeztünk. Taxis azonnal akadt, és már röpített is bennünket az Ebnesina, azaz Ibn Sima, azaz Avicennához címzett, óvárosi hitelünk be (45 euro, ha jól emlékszem a kétágyas szoba). Viszont csak 11-kor tudtunk becsekkolni, így a csomagjainkat letéve kóvályogtunk a hajnali városban. A főmecset - a Jameh mosques - környéke teljes pukkanatnak, indiai emlékeket kelt azzal, hogy bűz azért  nincs, vagy mi voltunk màr annyira büdösek, hogy nem éreztük. Ahogy jöttek elő az emberek, feltűnt, hogy itt teljesen általános a csadort, színes vagy fehér kendő, és általában csak kendő csak a turisnyákon van, és talán akadnak szórvány emancipációra hajlamos egyedek, de számuk csekély. Ezért aztán - csakazértis lehúztam a legrikítóbb zöld felsőket, aminek az alja cafatos, és fehér kendőt. Annyira borították ebben a hacukában, hogy mindenki nézett, amit alapvetően utálok, no meg nem lehetett elvegyülni a tömegben, ezért aztán ruházati forradalmam egy napig tartott, és átváltottam én is feketére.
No, de visszatérve, az óvárosból beevickéltünk az éledező bazáron keresztül a világhírű főtérre, ami első látàsra, emberek nélkül, hajnali szűrkeségben szintén nem mutatta legjobb formàját, hanem inkább valami olyat, amiről Vámbéry írt, és amire tán az elhagyatott-jelző illik. Kimentünk a térről annak felső, Hafiz utcával szemközti kijáratán keresztül, leültünk egy betonkiugróra, én tán aludtam is, és mikor nagyjából összerakta magunkat, azon szúrásban találtunk egy nem olcsó, viszont drága, ellenben tiszta, elegáns, gyorswifis kávézó-teázót, ahol a férfimanökenalkatú fószer baromi kedvesen tolta elénk a finomságokat. Amíg Isfahan voltunk, minden nap visszatértünk ide. Itt kezdtem el a Facebookra feltölteni az ipari mennyiségű fotót. Kevesen járnak ide a drágaság miatt, meg jól el is van dugva, de ez még emelte a hely oázisjellegét. Kint ezer fok a napon (jó, csak 40), itt kb. 25 fok.
Iránban egyébként kevés a teázó, leginkább nincs is, kivéve az ilyen ritka helyeket. Tabrizban is találtunk egyet, de pl. Kashanban csak egy frankó vendéglő lett meg, ahol teát is lehetett volna inni. A kis kifőzdék általánosak, ahol nagyjából férfiak esznek, ritkán nők is, de nem egyedül (nyilván a többség otthon van és főz). Kávét nem nagyon isznak, teát igen, mégpedig oroszosan, szamovárból öntve hozzá a forró vizet, és a mi kockacukrunknál keményebb cukrot a szájukba veszik, és így édesítik az aktuális kortyot. Ilyen utcai  teáhozjutási lehetőség is azonban  kevés van. Egyél-igyál otthon, az utcán vegyél ruhát, cipőt, edényeket, plüsmackót 2 métereset, hamis parfümöt, porcelánt, táskát és persze zöldséget, gyümölcsöt, húst, fűszereket és baromi édes, soha meg nem romló sütiket! 10 után azért lehet találni nyitva gyorséttermet, kebabozót is, és a kisboltokban Coca Cola, Fanta, Sprite-szentháromság, ami a legfontosabb, víz (10.000 riál
 1 liter), és gyümölcsös, alkoholmentes sör. Az alkohol szigorúan tilos, boltban nem kapható, de illegálisan beszerezhető. Mi elvagyunk nélküle. Nem is lenne jó ebben a fogadalom melegben (ez hazugság persze, egy baromi hideg sör itt is lecsúszna, ha csak úgy lehetne kapni).
A múzeumok, paloták és hasonló látványosságok Iszfahánban és Shirazban pofátlanul drágák. Egy belépőjegy áráért többszáz km-t lehet busszal utazni, de taxival is sokat. 150.0000 és 200.0000 között vannak a jegyárak, pontosabban vagy 150 vagy 200 rugó egy jegy. Ez félelmetesen meg tudja csappantani a forrásokat, főként, hogy amúgy is parázni kell, hogy legyen elég a pénz, mert itt a külföldi bankkártyával legfeljebb sajtot lehet szeletelni (a fetasajt nagyon finom). Az még a gond, hogy sok a fontos műemlék Iszfahánban, tehát nem nagyon lehet spórolni. A kalligráfiakiállítást azért ki lehet hagyni, bár nekünk nagyon tetszett, és ha megnézi az ember a két legnagyobb palotát csillióért, akkor a Hasht Behest palota talán elég kívülről. Amire nem kéne újból pénz kidobni, az a tető minaret, ami az utcáról pont ugyanúgy látszik, mint bentről, és persze nem mozgatják, no meg a vele egy utcában lévő, egy taxiúttal elérhető Ateshkadeh, a zoroaszteriánus tűztemplom egy kisebb hegy tetején. Na, itt majdnem befejeztük az utunkat.
160 rugó a jegy, és hozzá ingyen jár a halál. Az elején közepesen kényelmetlenül mászható, vannak nyilak, hogy merre érdemes továbbiakat kötni, aztán egyre feljebb már eltűnik a jelölés, marad a józan ész, már ha ilyen mutatványnál még lehet erről beszélni. Na, de látszik legalább fent a cél, a köralakú, felül nyitott kő- és vályogbódé, belül semmivel, ill. bocs, a fénnyel, hisz a Nap is a tűz maga. Márpedig itt tűzimádó szertartás helyszínéről van szó. Fel lehet érni olyan 10-15 perc alatt, na de le, ha nem jegyezted meg nagyon az utat, már nem olyan könnyű. Ha elvégre az utat, lehet kapaszkodni, hogy egyszercsak ne tudjon vagy inkább zuhanj le a meredek sziklafalról. Mi kétszer néztük be a lejáratot. Először, még az elején, tehát kb. a csúcs közelében volt olyan érzésem, hogy nem tudok hova lépni, mindenhol csúszik lefelé, és amikor sikerült visszaérni, akkor megint rossz ösvényen indultunk el, ami a semmiben végződött. Ekkor már lentről kisebb nézőközönség figyelt és izgult hangosan értünk, mutogatva, hogy menjünk vissza, na de ez onnan nem volt egyszerű. Ott csesztük el, hogy sokáii fotóztunk meg videóztunk, és a fickó meg egy apa a gyerekével közben lementek. Fentről a meredek, kiálló kövek miatt nem lehetett belátni a terepet. Fent még egy darabig megvoltak, fotózkolódtunk is, ahogy az erre szokás. Megtudtuk, hogy a kissrác neves gyerekszínész, később láttunk is fotókat a munkáiról az instagramján. Na, végül a faterja és egy helyi erő jöttek fel értünk, miután visszakínlódtuk magunkat a tűztemplomhoz, és ők vezették le az amúgy horrorisztikus, de legalább mászható ösvényen. A helyi arc ezt gyakran teheti, mert érződött a hangján a rutin, mikor rákérdezett arra, dollárunk van vagy eurónak, mert tulajdonképpen mindkettő érdekelné. Kapott is 10 eurót a megmentésünkért, amivel elégedettnek tűnt, mi meg hálásak voltunk neki és a jósorsunknak egyaránt.
A zorrókaland után húzzunk tovább széteső félben lévő taxinkkal Jolfába, az örménynegyedbe. Na, ott van kávézó nem is egy. Mind drága és überfantasztikus kávékat és teákat lehet ezekben a belül is figyelemreméltó helyeken inni, nem beszélve a világbajnok forró csokiról. Nem tudom, hogy hírünk kelt-e, hogy mi rekedtünk az Ateshkadeh-n vagy csak látszott rajtunk valami ilyesmi, de mondta, hogy ingyen adja a vizet, mivel onnan jöttünk. Amikor leértünk, többen mosolyogva mondták valamit (kb. sejtem, mit), és utána több autó indult. Nyilván ők is megvárták, mi lesz a végkimenetele a kalandunknak.
Jolfában már csak templomokat meg múzeumot néztünk, nix mászás. A múzeum egy részében (ez a Vakil templommal együtt nézhető meg) berendeztek egy tárolót a '15-ös örmény genocídium emlékére, amit a török állam még most sem ismer el hivatalosan, ha jól tudom. Megrázó, Auschwizra emlékeztető képek...
Nagy váltás volt viszajönni a belvárosba, ahol délután 4-5 -től újra élet van, vége a sziesztának, amikor itt a legtöbb múzeum is bezár átmenetileg. Este elképesztőek a parkok, és ekkor mutatja meg legjobb formáját a méltán világhírű főtér. Ott lenni leírhatatlan. A fantasztikus épületegyüttes kiviágítva, lovaskocsik rohangálása és csilingelése, a rengeteg ember a fűben, padokon piknikezve, a szökőkutak, szóval, minden. Az összes estét ott töltöttük. Az elvegyülés nem volt mindig sikeres, mert sokszor kérdezték, honnan jöttünk, hogy tetszik Irán, stb. Nem igaz az, hogy nem szabad szidni az aktuális és a régi vezetőket.Inkább azt javaslom, hogy először várjuk meg, hogy ők kezdjék a szidalmazást. Általában megteszik, bár a mostanit kevesebben szapulják. Azért az idősebbek, akik emlékeznek egy másik Iránra, szokták. Egy öregúr kérdezte tőlünk Tabrizban, hogy nálunk se lehet szabadon gondolkodni? Van fogalmuk általában Magyarországról, rendszerint a főváros nevét is ismerik, és hát Orbánét is sokan. Az egyik kashani szállásadók fia megjegyezte, hogy az unióban az egyetlen és fő diktátor. Amúgy a magyarokat testvérének tartják, hasonló az ováció, mint Törökországban, főképpen annak keleti részén.
Feltűntek a szállásunk pazar falfestményei és egy óezüst színű, mandalaszerű fémdomborítás. Mikor kicsekkoltunk, került elő a tulaj, aki  művész és elmondása szerint a tanítványaival maga festette ki a nem is kicsi régi épületet, a fémmandala pedig a phd-munkája. Búcsúzóul még a Gábor tenyerébe rajzolt egy madarat és egy kardot, az itteni yin-yang-szimbólumokat, de felsorakozott a szálloda tejes menedzsmentje, szóval meg voltunk becsülve. A recepciós  régi isfanani fotókat ajándékozott, mi meg neki pécsi képeslapokat és egy 500-ast a 'kollekciójába".
Még tudtunk volna maradni egy darabig, de tartani kellett a programot, és várt bennünket Kashan.

Rádió

Most csak egy gyors hír (persze, amint lesz időm, írok tovább) szóval, szombaton reggel negyed 8 és fél 8 között leszek a Kossuth rádióban).
Mikor felhívtak whatsapp-on, éppen buszon ültünk, és persze mindenki nézett, attán utána szólt egy fiatal iráni fazon, hogy "sziasztok, hallom, magyarok vagytok. A szegedi egyetemre jártam." 😊

Érkezések

időnként elolvassuk Vámbéry könyveiből az aktuális fejezeteket. Nagyon érdekes, hogy mennyi hasonlóság van a tapasztalataink között, pedig nemcsak sok idő telt el azóta, de kicsit eltérő technikai feltételekkel utazgatunk. Ami neki két napba telt, az nekünk kicsit több, mint másfél óra (Isfahan és Kashan közötti távolság). Az érkéseknél az első benyomások eddig azonosak az övéivel. Minden eddigi város valami elképesztő pukkanatnak tűnik első látásra, és csak lassan mutatja meg a többi oldalát. Teheráni kivétel, mert az nem lett se szebb, se csúnyább. Ill. rájöttünk ott is arra, hogy a full belvàrosban vagyunk, nem a vilàg végén, csak itt a belváros is ilyen csoffadt. Yazdba érve az volt az érzésünk, hogy egy sivatagi porfészekbe értünk, pedig csak hajnal volt, és mi meg álmosak. Mikor némi ejtőzés után kimentünk, már vettük a lapot, hogy az egyik legkülönlegesebb és egyben legszebb városban császkálunk.
Shiraz távolról csodaszép, közelről Yazdhoz képest jellegtelenül roggyant az óváros, az újabb építmények se valami szépek, és aztán ahogy mászkáltunk az egyes nevezetességek felé, lassan mutatta meg a város erősségeit, a gyönyörű parkokat, mecseteket és úgy zusammen a nagyon is elviselhető hangulatát.
Vámbéry is hajnalban ért Isfahanba, ahogy mi is, és egészen lehangolóan pakkantnak írta le, ahogy mi is láttuk, mert hogy az óvárosban laktunk, nem messze a Jameh mecsettől, ahol
 az utcák olyanok, hogy simán lehetnének akár New Delhiben is, a Main bazárban azzal a kivétellel, hogy itt azért nincs akkora bűz és mocsok. De azért akad persze mindkettőből. Az óvárosban is van egy nagy szögletes tér, körbevéve egyforma ablakos házakkal és középen üres szökőkúttal, ahogy az a világhírű főtéren látható. Tök olyan ez a tér,  ahogy Vámbéry a főteret és környékét írta le. Most viszont a főtér főleg estefelé élettel teli, csilivili, ahogy a környező utcák, parkok is, csak hát ezt fel kellett fedezni, és persze nem hajnalban nézelődni csak. Vámbéryt olvasni a helyszínen nagyon mulatságos és egyben tanulságos. A kard és lőfegyverek szerepét átvette az autó és motor  és annak gátlástalan vezetése bele mindenbe és mindenkibe. Értjük már a járdákon a vasoszlopok funkcióját, hogy miért kell azokon átzsurmolódnunk. Ha nem lennének ott, tuti, hogy felhajtanának autóval vagy motorral.
Vámbéry kicsit komótosabban vizsgálta meg a helyszíneket. Mi három és fél órát töltöttünk Persepolis ám, ő három napot, és persze mindenhová be tudott menni. Mi kb. három napig voltunk Shirazban, ő vagy két hónapig, egészen a nagy földrengésig.
Most éppen Kashan felé tartunk a sivatagban egy légkondicionált, szuper busszal, és kivételesen koraeste érünk új állomásunkra, Kashanba. De előtte még Isfahanról fogok írni. A kashani buszút egyébként kettőnknek annyiba kerül, mint egy belépőjegy valamelyik isfahani látványossághoz ( 270.000 riál, egy jegy meg 200.000) Ilyen durván leszedik a külföldi turistát. Fársziul ki vannak írva a jegyárak, így látjuk, hogy ugyanazt egy helyi erő 30 rugóért nézi meg. A hő Iszfahánban kicsit enyhébb, napon olyan 38 fok körüli. 

Shiraz

Végülis jó választás volt a Yazdból Perszepoliszon és társain átutazva érkezni, mert rengeteg időt spóroltunk meg. Shirazban a Golshan hotelben laktunk, ami kellemes és olcsó hippiszállás. Amint megérkeztünk, dörömbölés. Egy kiscsaj csörtetett be, alig érthető, gyors, csiripelő angolul beszélt, de nagynehezen kivettem, hogy utitársakat keres egy sóstói kirándulásra. Lent megnéztem a horrorárakat, és felhívtam a yazdi taxisunk shirázi kollégáját, akivel egyszer már összefutottunk Necropolisznál, és rögtön bejött a flegma humora. Kb.negyedannyiért mint a hosteles ár, megoldottuk az üzletet, és becsatlakozott még hozzánk Jónás, a német fiú is, így alig valamit fizettünk az egészért (20 dollárt összesen). Jonas harmadik hónapja van úton. Bringával járta be egész Iránt, Türkmenisztán, Azerbajdzsánt, meg a fene tudja, mit. Már a hazaútra készült, és leginkább csak ejtőzött. A kirándulás alatt szénné röhögtük magunkat a taxis szövegein, amit csak azért nem írok ide, mert hátha lecsuknák szegényt. Kidumáltunk alaposan mindent, ő eljátszotta a különböző nációhoz tartozó utasait, szóval volt röhögés végig. Abby Brisbane-ből jött, ahonnan szegény Steve Irwin származott, a Krokodilhounter, akit sok évvel ezelőtt egy rája ölt meg. Aki látta a filmjeit, kb. fogalmat alkothat arról, hogy Abby hogy beszélt. Pedig állítólag ügyelt az érthetőségre. A Sóstó nagyon érdekes, mert a száraz sóréteg fehér, a nedves rózsaszínű. Abbyék levették a csukát és beletrappoltak, mi inkább a szárazabb sódombokon mentünk befelé. Így is sikerült belépni olykor a rottyanós fészekbe. Az ausztrál csaj ráadásul ment tovább éjszakai busszal Isfahanba. Szerintem lerohadt a lába. A nadrágja szára olyan volt mint a fa, mikor kijött, de váltógatyája nem volt, ezért egy szárongot  tekert maga köré, és annyi. Ez itt Iránban, elég bátor mutatvány. A taxis mondta, hogy le fog esni a bőre, de éppen csak hogy leöblítette, és kész. Nekem még most is ég a talpam pár helyen, pedig azonnal lábat és szandàlt mostam utána. Azért a sóstavat mindenkinek ajánlom.
Shiraz Yazd után elsőre lehangoló, mert pakkantak a házak az óvárosban, az új van még jellegtelenek, tök olyanok, ahogy anno Vámbéry leírta. Távolról gyönyörű a fekvése, és ha megtelik élettel (értsd, kipakolják az árusok a cuccaikat), akkor izgalmasan vibráló lesz az egész. A parkok, kertek gyönyörűek, különösen a Hafez mauzóleumánál, ahol pihenés közben a költő megénekelt verseit lehet hallgatni. Nagyon kellemesen altató keleti zene. A kastélyban megismerkedtünk a kiállító miniatúrafestővel és egy képzősgyerekkel, aki éppen mutogatta neki a rajzait, és mikor megtudta, hogy a Gábor rajztanár, tisztára belelkesedett,  és ajándékba adta egy művét. Mi úton-útfélen pécsi képeslapokat osztogatunk, illetve. hagyunk a hostel kollekciójában, úgyhogy ha valaki Shirazban a kiváló Golshan hostelben szál meg, akkor az asztali dekorációk között ott találja a pécsi képeslapot.
Shirazban is megnéztünk minden kötelező látnivalót, de a legsúlyosabb élmény a nagy mecsetkomplexumban ért bennünket, ahova belépő nélkül be lehet menni, viszont a mobiltelefonon kívül mindent le kell adni, a mobilt bekapcsoltatták a bejáratnál, lájtos motozás is volt, aztán a foreign affairs-keresztbeszalagos, apácaszerű, szigorú, fiatal, csadros nővel be lehet menni, nekem persze randa világos csadorban (a Facebookon látható), hogy el ne tudjak vegyülni a tömegben. A csajszi kérdésemre azt válaszolta, hogy rohadt meleg a gönce, de nem baj, mert nagyon szereti a vallását. Elmondta, hogy mikor bemennek a mecsetbe, ahova nekünk nem szabad, akkor szeretnek mindent megtapogatni, mert itt rengeteg angyal röpköd, és a tárgyakoz meg az épület egyes részeihez csapódnak a szárnyaik, és ezek helyét jó érinteni. Nem volt könnyű komoly arccal hallgatni a szövegét. Magyarázta még, hogy a síiták mecsetei az imádkozó embert jelképezik. A hagyakupola a fejét, a két minaret a feltartott kezeket. A rendezői jobbon álló minaret a prófétáknak, a baloldali a 12 imámnak dedikált ojjektum. Mikor az összes tudnivalót előadta a csaj, ki akart bennünket kísérni, de kértem, hogy maradhassunk még, mert tényleg jó az atmoszféra. Megígértette egy tucatszor, hogy ugye, nem megyünk be, majd lekoccolt. Előtte megkérdeztem tőle, hogy a vécébe azért bementünk, ugye? És ekkor látszott rajta, hogy ő is gáznak tartja az egészet, mert sűrű elnézést kért, hogy itt ez megy, és öfkórsz bementünk a klotyóba. A Gáb  Egész utunk során nagy a ránk irányuló figyelem, szeretnek velünk, nagydarab írókkal  fotózkolódni, vagy csak megkérdezni, hogy "how are you".  Tényleg kedvesek, és a figyelmeztetésekkel ellentétben elég rendszerkritikusak. Igaz, a nemrégiben újraválasztott Rohanit - egy taxisofőrön kívül -nem szidta senki.
A múzeumbelépők ára az utóbbi pár éve a csillagos éghez közelít. Ami régen 5000-be került, az ma 1500000vagy 200000 rial.
Visszatérve a nagy vallási komplexumra, kívülről is látszott, hogy belül az egész csupa tükörragyogás, néhol színaranyból is. De el tudtuk képzelni, milyen lehet, mert előtte beengedtek bennünket egy csadorviselős mecsetbe, ami belül ugyancsak ilyen. Szintén a face-n vannak róla fotók. A belépés elég tortúra, mert a csadrosnéni utàn bevezetnek egy helyiségbe, ahol egy fiatal, rendőrnek kinéző illető baromi sablonos dumáját kell végighallgatni a fiatalokról, akik egy virtuális világban élnek. A végén annyira a  bizalmába fogadott bennünket, hogy kinyögte, hogy valójában az a baja, hogy nem tud feleséget szerezni magának. A dolog nemcsak, hogy drága mulatság, már ami az esküvőt illeti, hanem nem könnyű ismerkedni sem (ha a szülők nem intézkednek, gondolom én). Mikor elbúcsúztunk tőle, kérte, hogy imádkozzunk érte. Tényleg sajnàlni kellett. Én pedig még először viccelődtem vele, mikor megkérdezte, hogy mi a véleményünk a fiatalok kütyühasználatáról, és azt feleltem, hogy ez tök jó, és legszívesebben én is egész nap ezt teszem. Meg hogy jobb ez, mint a személyes kapcsolat, meg hasonlók. Na, mikor végeztünk a kissé sekélyes, ámde tanulságos csevellyel, léphettünk be a tükörből kirakott mecsetbe, én a férfi- és a női részleget egyaránt megnézhettem, és ebben az ezeregyéjszakás környezetben láthattam, hogy a csajok mennyire rühellik  a rájuk erőltetett rendszert. Persze már aki. Kicenzúráztam, hogy miket dumálunk.

Persepolis és társai

Yazdból végül taxival mentünk (mivel mindenhol baromi sokat maradtunk, 100 ajróért) Shirazba, és közben útba ejtettünk pár apróságot, úgy mint Perzsia első uralkodójának sírját, a körülötte lévő palotamaradványokat (amúgy térdig se érő romok tényleg) és a már sokkal impozánsabb Necropolist és Persepolist, amire normál esetben min. 4 óra kell. Nekünk csak 2,5 volt. Nincs mit írni erről, mert látni kell. A Facebookra tettem fel pár képet, és ha belefér, még írok Shirázról is, csak most besűrűsödött kissé a menetrend, és néha aludni is kell. Shirazban is lehet nappal olyan 45 fok alsó hangon. Este viszont kb.27 fok.
Hol van net, hol nincs, olyan sokat kell vele szarakodik, hogy elmegy az ember kedve. De azért majd írok, mert történések vannak.

Ejtőzés Yazdban

Miután a köt. programot letudtuk, egy egész nap ődöngtünk ebben a hihetetlen, ősi városban. Visszamentünk egyik kedvenc kilátó- és hűsölőhelyünkre, a turista könyvtárba, ami a Jameh mecset és az Alexanders prison közötti sétaúton van. Ez jópofa, fiatal egyetemi oktató ott a guide, aki a tetőről  elénk táruló városról mindent elmondott, és praktikus tanácsokat adott az út többi részére vonatkozóan is. Ez azért is jó, mert neki nemfűződött érdeke ahhoz, hogy bepalizzon bennünket.
Aztán kimentünk az óvárosból az életbe, illetve. a féléletbe, mert a nap nagyobbik része nyáron sziesztával telik, és alig mászkálnak az utcán. Ellenben este 11-kor tele vannak az utcák és terek, mert ők az európaiakkal szemben adnak arra, hogy ha az idő nem alkalmas bármiféle aktivitásra, akkor ezt a témát nem is erőltetik.
A városi forró flaszteren el kezdte a 13 éves túraszandálom talpának egy része megadni magát. Bementem egy mindenesboltba, ahol az eladó beszélt alapszinten angolul, és hiphop megragasztotta a levált talpszeletet. Egyik oldalt bekente valamivel, a másik felét megsprayzte, és mialatt elnyaltam egy fagyit rendesen összegyógyítottam a talpat a felsőrésszel az ezer kilómmal ránehezedve. Úgy látom, most is korrekt, így nem kell városban átváltanom a ámde pillanatok alatt  rohadalombüdössé váló Teva-szandálomra.
Megcsodáltuk a bazárt, ami ténylegesen bazárra hasonlított. Vehettünk volna jó sok csadort, de kaphatóak klassz anyagok  meg ruhák is, no meg táskák és mindenféle kacatok. Az óvárosban néhány művésznek is van boltja. Az egyik férjével véletlenül akadtunk össze, mikor érdeklődtem egy téren a csődület oka felől. Azt hittem, valami durva baleset történt, közben csak filmet forgattak, egy népszerű szappanopera epizódját. A fickóval, akinek végül meglátogattuk a felesége boltjàt, jól kitárgyaltuk az iráni filmeket. A felesége egy színes ruhás tök elszàllt csaj. Jók a fotói és egészen míves ékszereket, nyomatokat készít. Amikor ott voltunk, akkor is bütykölt valamit.
Jók ezek a véletlen találkozások, mert őket is jól kikérdeztük, és most már lassan körvonalazódik útunk északi része, ti. a csaj onnan származik, így jól ismerték a közlekedési opciókat.
Alaposan bejártuk este is az élő Yazdot, ennek a komplexumnak http://salamyazd.ir/en/4-4/ a környékét.
Nagyon könnyű Yazdban tájékozódni, csak a minareteket, kupolája és az óratornyot kell figyelni.
Késő éjszaka másztunk vissza a szállásunkra, pedig reggel már várt bennünket Doctor Ali, aki 90 euróért elvisz bennünket Pasrgadae-n,  Perszepoliszon és a Necropolison keresztül Shirazba. Ali száma: 0913 856 5801 Érdemes venni iráni simkártyát nettel.
Ja, ezt már utólag teszem hozzá, hülyeség taxival Yazdból Pasargadae-ba, a Necropolisba és Persepolisba menni és utána Shirazba. Sokkal jobb éjszakai busszal Shirazba, és utána fel Persepolisba és Necropolisba, majd vissza. Shirazhoz ezek közel vannak, Pasargadae-t pedig javaslom kihagyni, ha nem vagy régész, mert ezek zöme nem térdig, hanem tán bokáig se érő rom.

Zoroaszteriánus kirándulás

Tegnapelőtt és tegnap már hulla voltam írni, úgyhogy ma pótolom. Szóval, bejàrtuk az összes létező kirándulóútvonalat Arkadant kivéve, mert nem volt kedvünk tevegelni. Kharanaq baromi szép régi falu nagyon érdekes, romos házakkal, és itt làthazó az a bizonyos rezgő minaret, ami két éve három turista alatt annyira berezgett, hogy le is zárták. Azóta csak kívülről lehet látni. A Facebookra raktam fel egy rakat képet a helyről. Ide nem tudok, mert eredeti méretben tölti fel a blogger.com és csak utána butítja, előzetes szerkeszgetéssel meg utálom cseszni az időt.
Aztán jött Chack Chak, a zoroaszteriánus zarándokhely mélyen a kopár hegyek között. Maga az épületegyüttes nem egy nagy szám, lapos tetős, többszintes zarándokszállások, hanem a kilátás és persze a tűztemplom. A giccses Zarathustra-ábrázolásokat leszámítva nagyon rendben van. Lehet érezni a fílinget, és persze a füstöt is, miközben csepp, csepp csöpög a víz a sziklarepedésekből. Innen kapta a hely a nevét. Találkoztunk helyi zoroaszteriánus illetővel, és làttuk a rájuk jellemző fehér sapkát a szárnyas Fravaharral, aki a halála utáni Ahura Mazdàt szimbolizálja. A rítus tűz körül felfelé tartott kézzel imádkozásból és az Avesta közös olvasásából álll. A nők jellemző színe a vörös, a férfiaknak semmi különös, de a templomban segédkezők fehérben vannak, a tűz kezelője szájmaszkot visel. Olyan mint egy sebész. Később összefutottunk két belgával, akik ugyanott laktak, mint mi, és mondták, hogy Chak Chak-ot a taxisuk tanácsára kihagyták, mondván hogy az érdektelen.  Nagy hiba volt.  Ne hallgassunk bunkókra!
Csak Chak után jött Meybod a gyönyörű Narein kastéllyal, a fantasztikus panorámával. Mindenütt a vörösbarna agyagból és döngölt trágyából épített házak. Erre van egy ősi  karavánszeráj is, amilyenben Vámbéry szállhatott meg. no meg a híres jégház, ahol egy hegynyi jeget tároltak, és a 4000 galambot befogadó - ma már szerencsére nem működő és tiszta galambház, amelynek felső végén csörgő láncokkal védték meg a madarakat a kígyóktól.
Ezek a helyek mind elég olcsóak, 80 - 160 ezer riál közötti áron futnak.
Kis ejtőzés és nagyon jó vegakaja (lencsés rízs joghurttal és sütőtök) húztunk a többi zoroasteriánus helyre: Ateshkadesh-hez a 470 óta működő tűztemplomhoz, és a régi temetkező- illetve éppenhogy nem temetkező, hanem madaraknak holtakat kirakó helyhez, a két hallgatás tornyához. Mindkettőben be lehet menni. Sétálni a halottak teraszán és benézni középen a gödörbe, ahova tudomásom szerint a csontokat dobták, helyet adva az új delikvensnek. Ma a zoroaszteriánus nép is a földbe temetkezik.  Megnéztük a Bahh-e Sokat Abad kertet is (olyan jó, hogy a szövegszerkesztő mindig Abádszalókra javítja), ami kb. 300 rugóba került, és ahhoz képest elég csoffadt kis hely.
Este Zurkhane-val zártuk. Ez egy kör alakú küzdőtéren folytatott kardió- aerobiktréning némi cirkusszal, tradicionális kellékekkel mint baromi nagy súlyzós, láncon csörgő izék és az énekes, aki dobol is, és cintányért ütöget. Egészen durván jó volt az egész. Amúgy a szufival rokonítják ennek a szellemi alapját. Kívül ül az edző, aki beordibál időnként, és bent az arcok között is van egy főnök, aki időnként tradicionális párbeszédet folytat a többiekkel, aminek a végét, a rövid imaszöveget a nézők is recitálják. Otthon majd teszek fel videót.
Későbbi utazóknak: ha reggel érsz ide, egy nap alatt meg tudod nézni a fontosabb helyi nevezetességeket és egy nap alatt a többit. Tehát, ha sietsz, két nap alatt teljesíthetőna pöttöm, csak éppen elmarad az érzés, a Yazdban ejtőzés, bolyongás, ami valami baromi jó.
A Silk Road Hotelben remek tea van egész nap ingyen, lehet röhögni a keretes, párnás helyeken, palackos víz és dobozos üdítő is ingyen kivehető a hűtőből. A reggeli svédasztalról be lehet kajálni, egész nap nem kell utána enni, csak vizet inni, de azt sokat.

Nehézségek

Az a helyzet, hogy újabban alig jön be a blogspot szerkesztőoldala. Fotókat felrakni képtelenség, úgyhogy egyelőre ajánlom a facebookot, mert ott legalàbb fotókat meg tudok osztani. Telón utálok írni. Amint lehet, azért folytatom a blogot.

Vályogváros a sivatagban

Hajnalban szólt a buszon egy arc, hogy Yazd, és kilőttük magunkat a hajnali nagy büdös semmibe. Negyed 6 lehetett, kellemes langyos szél fújt. Egy taxis ott termett rögvest, és már zötyögtünk is a ladaszerű, gázmeghajtású autóval a városba. Jó sokat mentünk, fél órát kb. de annyit fizettünk, mint Pécsen egy Urán-Kertváros távra. Pedig szerintem így is sokat fizettünk, mert képtelen voltam alkudozni. A Silk Road hotel oázisába érkeztünk, ahol már hajnalban elfoglalhattuk szállásunkat, ami egy fejedelmi lakosztály, szép, keleticsempés fürdőszobával.  Aztán úgy felébredtem, hogy még mostam is, majd némi ejtőzés  és kiváló svédasztalos reggeli után jártunk egyet a nap legmelegebb szakában az óvárosban. Elsőként a közeli mauzóleumot néztük meg a fantasztikus csempék miatt, aztán jött a nagymecset, ami tényleg lélegzetelállító. A törökökkel szemben itt nem gáz ima alatt bemenni az amúgy teljesen nyitott mecsetbe. Egy mollah és egy 7-8 éves forma kiskölyök voltak az előimádkozók. A papok tök komolyan csinálták végig a rítust, miközben a kisfiúcska hangját kihangosítva a minaretből is lehetett hallani. Az ima alatt, mikor a homlokukat a szőnyeghez érintik, van, aki egy kis agyag korongot vagy -kockát rak maga elé, és ahhoz érinti a homlokát. Annyira tetszettek ezek az agyagizék, hogy egy mintás darabot elkértem emlékbe. Aztán próbáltuk követni a Lonely Planet által ajánlott sétaútvonalat, de totálisan más irányba sikerült menni. Utólag nem bánom, mert így az óvárosnak azt a részét néztük meg, ami valóban régi, de még nem kivikszolt. Így aztán táblákat se találtunk, csak kóboroltunk a sikátorokban egyre messzebb kerülve a nevezetességektől. Aztán mikor visszatértünk a főmecsethez, onnan már pikpak minden meglett a rendezett óvárosban. Baromi klassz a turistakönyvtár a kilátó alatt, ahonnan mindent belátni. Nem sorolom a fő nevezetességeket, lényeg, hogy mindhez elcaminóztunk. A Gábornak a végére már kigyulladt a feje, ezért sietni kellett az Alexanders prison-ban.
Délután befizettünk egy sivatagi kalandra. Az eupoliszosok által is igénybe vett sofőrrel és Jannal, a lengyel jogászfiúval mentünk,  és a sivatag aljában még összefutottunk egy mashadi családdal, kőgazdag, de nagyon rendes emberekkel. Egy darabig elmászkálódtunk, aztán jött a horror. Nem, nem a homokdűnék, amelyekre nehéz felmászni, hanem a helyi, vagány, ám rozoga dzsippel száguldozó, öngyilkos- és egyben gyilkosjelölt sofőr személyében. Iráni barátaink meghívtak egy dűnéken ámokfutó körre. Hatan szálltunk be a miniatűr autóba, de talán jobb is volt így, mert  nem estünk ki, mikor 6G-vel zuhantunk lefelé a dűnéken. Egyszer Jant lecserélte a fószer két sikongató csajra, akik előtt még jobban akart bizonyítani. Viszont az autójában egy baromi nagy deszka megadta magát és ránk zuhant. Valami előre is eshetett, mert az első szélvédő is megrepedt. Engem fejbekólintott a fa, de szerencsére a nagyját kézzel védtem, a Gábort lábon vágta egy darab. Némi horzsolással és dagadással megúszta. Az iráni nő viszont nagyot kapott,  és egy darabig aggódunk miatta. Mikor vége lett a kalandnak, addigra ő is jobban lett. Szóval, csak óvatosan a sivatagi őrültekkel! Holnap kirándulást tervezünk, és remélem nem kötünk ki valami baromságnál, hanem Zarathustra jegyében telik a nap. A hőmérsékletről: napközben agyrohasztó meleg, este a sivatagban 25 fok körül, a városban kb. 30 fok, de száraz meleg, tehát nem gáz.

A sivatagban...

Golesztán

Ma hosszas hezitàlás után úgy döntöttünk, hogy nem kötődünk köldökzsinórral az egyik ismert helyi szervezőhöz, és maradunk az eredeti utitervünknél nagyjából, mert nem bírjuk a kézivezérlést még akkor se, ha nem mond az illető hülyeséget. Az állandó telefonálgatás iszonyat sok időt vett el röpke együttműködésünk alatt is (ő intézte első szállásunkat, a pickup-ot és a telefonkártyát, és működő, ingyenes von app-ot ajánlott. A telefon helyi SIM nélkül a milliomosok kiváltsága. Egy perc 800 Ft körül. De a hívásfogadás is horror. Ne is hívjon senki, nem veszem fel. Viszont whatsup, Viber van, a Facebook csak vpn-nel elérhető.
Ma egy nagy programunk volt: a Golesztán palota. Mikor végignéztük az üvegmozaikos termeket, a mintás csempéket mindenütt, Vámbéry jutott eszünkbe, hogy milyen igazat írt. A többit kiöncenzúráztam. A régi perzsa képkiállítás bejáratánál szóltak, hogy először menjünk a főbb látnivalókhoz, mert kevés az időnk. Szerencsére még belefért, hogy visszamentünk oda. Kb. 2.5 óra alatt alaposan megvizsgáltuk mindent. Nem szórakozni mentünk be, hisz mégiscsak  fejenként egy milliót fizettünk.
Természetesen ma is minden zárva volt, még a német követség erődszerű épületével szemben lévő állítólag kiváló pénzváltó is. Így aztán az utcán kellett váltanunk és folyamatosan figyelni,átvágnak-e. Egész nap 38 körüli volt a hő, de az otthoni kánikulánál jobban kibírható.
Teheráni sok tekintetben hasonlít Delhire azzal a különbséggel, hogy itt nincs az a fajta városnegyed, ami az India Gate környékét jellemzi, hanem kicsivel jobb állapotúak a házak, mint a Main Bazárban. Kajáldák a streetfood kebabosokon, falafeleseken kívül állítólag underground-részlegben vannak, de ilyeneket még nem találtunk. Majd talán, ha visszatérünk, sikerül. Taxival azért egyszer elvitettük magunkat egy étterembe, ami tényleg az is volt, egy ötcsillagos szállodáé, ahol fejenként 20 dollárért annyit ehettünk volna a svédasztalról, amennyi belénk fér. Mi mégis az utcai kajáldát választottuk a félméteres kiflibe töltött falafellel. Ami nem volt olyan finom, mint amilyet más, falafellelevő nemzeteknél lehet kapni, de azért be lehetett tolni gond nélkül. Most muszáj aludnom egy kicsit, mert hulla vagyok.


Bocsi, Zebrina, válaszolni akartam a bejegyzésedre, erre véletlenül kitöröltem. Szóval, van a női szakasz egyedül utazó nőknek, és a zömében férfiakkal teli, ahova férfiakkal utazó nők is felszállhatnak.

A biztonságról...

Az utazás előtti napok hírei (szaúdi koronaherceg kedves üzenetei Iránnak, a londoni terrorhelyzet), kicsit paráztattak. Elképzeltem a brutális biztonsági intézkedéseket, főleg olyan járat esetében, mint a miénk, de ehhez képest minden tök nyugi volt, és itt Iránban se a félelemről szól az élet. Azért pár érdekesség volt. A British Airways teheráni járatán csak férfi sztyuvik voltak, egy nő se, és mindegyik palin látszott, hogy ha valaki óberkodna, képes lenne nem sokat teketóriázni. Inkàbb egy kravmaga szakosztálynak néztek ki, mint  sztyuárdoknak. Némelyikük karja olyan volt, mint a combom, csak éppen nem hájból építve. Az egyik kopasz, favágószakállas, marcona pofa gyakran ült szemben az utasokkal, nemcsak akkor, amikor le- meg felszálltunk, és fürkészte a népet. Amúgy kedves volt mindegyik.
Teheránban minden metró bejárat olyan, mint egy erőd, a nagyobb csomópontok mint egy mecset, és géppuskás katonák őrzik. Amúgy ők is kedvesek, kérdezés nélkül jönnek,  hogy miben segíthetnek. Az általam jól ismert és beszélt keleti angolt használják, csak a kiejtés ük nem olyan mókás, mint az indiaiaké.
A járdákon a kereszteződésekben vastag vasoszlopok vannak, és köztük kell átzsurmolódni. Ennek, gondolnom, az a fő oka, hogy ne hajtsanak fel a járdára motorral vagy autóval, mert amilyen gátlástalanul vezetnek, képesek lennének rá.
Teheránban a legnagyobb veszélyforrás a közlekedés. A gyalogosoknak zebránál sem állnak meg. A kevés villanyrendőrt tiszteletben tartják általában, de nem mindig. Úgy megyünk át a baromi nagy forgalomban, hogy egy bátor helyi kamikazehoz csatlakozunk, és próbáljuk nem elüttetni magunkat. Állítólag magas is a közlekedési balesetek száma. A járműpark egyébként lepukkant. Azért vannak újabb járgányok is, pl. az a VIP- busz, amelyen ezt a szöveget írom. Ha befejezem, megnyomok mellettem egy kart, és majdnem fekvőhelyzetbe kerülök. Egy nagy párnás lábtartó is van alattam. Ja, és frankó film megy, nem bollywoodi-jellegű szar, hanem valami dráma, olyasmi, mint az Oscart-kapott "Client" c. film. A buszon nincsenek látható óvintézkedések. A jegyvásárlásnál a nevünket kérték csak, nem volt hosszú procedúra, mint az indiai vonatjegy-vásárlásnál. Bár itt még vonatjegyet nem vettünk. Most amúgy nincs szezon, könnyű jegyeket venni és szállást intézni. Októberben ez nem ilyen.
Visszatérve a buszra, éppen gondoltam, hogy szellőztetek egy kicsit, leveszem a kendőt, mivel alig vagyunk a fedélzeten, és ahogy ezt kigondolt ám, abban a szúrásban felszállt egy mollah az ő szigorú tekintetével. Nálánál csak én néztem morcosabban. Itt ül most mögöttünk, figyelő tekintetét a hátamban érzem. Most hátra is néztem. Már alszik.
A meleg lehetne még veszélyes, de ivással és árnyékkereséssel kibírható. Most kint 21 fok van. Sivatagi éghajlatú Yazd, nappal szerintem hőgutmanszerű állapotokkal, estefelé meg már hűvösebb van. Majd mindig írom a hőmérsékletet. Vettem két felsőt. Ezek a viszkóz cuccok nagyon jók a melegben, és a felkötött haj kendővel melegségügyileg szintén nem gáz, csak a csúszkálást gyűlölöm, meg a kényszert. Azért most nem fogok kísérletezni a mollahhal.
Nem szólt be eddig egyébként senki, kellőképpen vén is vagyok ahhoz, hogy vegzáljanak. Beszélgetni viszont mindenki szeret, és nagyon imádják hallani, ha dicsérjük Iránt.
A taxis, a pénzváltó és a nekik kerítő haverjaik azért egy külön kaszt. Imádják az embert megkopasztani. Elő is kellett venni néhány indiai dumámat, pl. hogy attól még hogy európai vagyok, nem vagyok hibbant, meg hasonlókat.
Jó hogy írtam az előbb, hogy nincs biztonsági intézkedés. Nem a fenét nem. Azóta felszállt egy katona, végigment, arcbabámult, most meg egy checkpointnál álltunk meg valami rendezettebben kinéző városba bemenet. (Jó hír: a mollah leszállt.) Megint megálltunk, a Gábor szerint csak pisálni szállt ki valaki. A kijelzőn 0 óra 01 perc, a volvóban olyan 25 fok, kint még mindig 21 fok. Nyom a konty. Viszont így nem kell figyelni, hogy mindenhol kilóg a hajam.

Néhány fotó

Ramadan utolsó napja

Ramadan utolsó napja van - szerencsére. Kicsit nem számoltunk ezzel, és keveset váltottunk az Imam Khomeini Airport emeleti pénzváltójában. Mindenki váltson ott bátran! Egész nap nem találtunk pénzváltót utána, de még egy csoffadt kajáldát, teázót sem, mert úgy néz ki, hogy ramadan utolsó  böjti napját komolyan veszik. A pénzváltók vagy zárva voltak ma, vagy még ki se  a nyitottak  szerte Teheránban (vagy mi vagyunk  a reménytelenül bénák). Csak vizet és üdítőt lehet venni kioszkokban, metró-aluljáróban. A bazárban vettünk elég finom sütiket, ezt, és az otthonról hozott maradék szendókat takarmányoztuk be. Ha így folytatjuk, nem kell olyan távolra menni, hogy beleférjek a képbe.
Teheránba érve 70-es évekbeli szocializmusjellegű pakkanat és és az ortodox iszlám fura keveréke csapott meg. Ez utóbbi alatt a nők öltözködését értem. Érdekes, hogy nem nindzsák,  mint általában a Közel-Keleten, hanem a katolikus templomok Szűz Mária-ábrázolásai jöttek velünk szembe.  Oyan leplekben, fejfedőkben voltak a nők mint ahogy a templomi falfestményeken lehet látni. Persze nem mindenki,  mert vannak modernek is,  akik aligsálat hordanak élénk színekben, azt is egészen hátra csúsztatva a fejükön. Sok a kis, keskeny orrúra műtött csaj, és lehet látni leragasztott orrúakat is. Tudtam erről a fura divatról,mégis döbbenetes volt közelről látni. Félhullán, időnként káromkodva a csúszkáló kendő miatt kavarogtunk a kissé meleg és büdi levegőjű városban. Nem taxival, hanem metróval mászkáltunk a férfival utazó nőknek is megengedett, de alapvetően férfiszakaszon. A Gábor szerint tesztoszteronszagban, szerintem csak izzadság- és büdösgatyaszagban zsurmolódtunk a kínai vagonokban. Összefutottunk egy diplomatával, aki ez utóbbi információt adta, és tényleg, tök olyanok voltak a kocsik, mint a pekingi metróban. A tömegjelenetek viszont a delhi metróra hajaztak. Ment előttünk egy mollah, és nem tudtam megállni, hogy ne idézzem fel Jafar Panahi egyik filmjének jelenetét, mikor - tartva a mollahok  erkölcsrendészeti intézkedéseitől - a taxisoknak mindig sürgős fuvarjuk akadt, csak hogy ne kelljen őket felvenni.  Alkalmi segítőnk elmondta, hogy a fehér turbánosok a mezei mollahok, a tanítók, akiktől tartanak, a fekete turbánosok. Néha vissza kell néznem a szöveget, mert nem tudom az új tabon kiiktatni a szövegfelismerő funkciót, ami új értelmet ad bejegyzéseimnek.Az előbb, mikor beírtam a "mollahok"-szót, "kollagén"-re írta át. A hangos szövegfelismerő is ilyen vicces, úgyhogy maradok a tabondobolásnál. Jàrtunk a bazárban, ami már nem az sajnos, hanem egy nagy, sokszintes, labirintusszerű pláza, szinte csak ruhaboltokkal. Basszus, megőrülök, folyamatosan fütyül a légkondi. Vajon túl van az éves karbantartások, és vajon a melyik évesen?  Most már többszólamban fütyül. Kimetróztunk még az Azadi towerhez, Teheráni jelképes beton-emlékművéhez is. Lesznek majd fotók, ha meg tudom oldani. Most képtelen vagyok többet írni, mert percenként elalszom a sípolás ellenére. Holnap vagy Simba megyünk, vagy Yazdba,ez még elválik. 

Úton

Hát nem volt könnyű megérkezni. Már előtte se aludtam túl magam, így a gépen éjszakázás meg a mai nap pont zombivá tett. Valójában félájultan néha mondat közbe bele-belealudva írok, úgyhogy előre is bocsi, ha hülyeséget.
Transzerbusszal jöttünk, mert Pécs megint egy órát távolodott Pesttôl, és hát a 3-as metró se egy életbiztosítás. Így aztán kellemesen eltársalogva utaztunk a klimatizált buszban a reptérig. Utána már nem volt olyan klassz órákig ülőhely nélkül várni Ferihegyen, amelyet már rég kinőtt az ingázó utazóközönség. A csomagfeladást se siették el, ezért aztán megint alig maradt időm arra, hogy kiélvezzem a vipváró-adta hízlaló kényeztetés túl. És hát naná, hogy a Cib-goldkártyával csak egy ember mehet be. Na, mindegy, majd a repülőn, gondoltam, de Londonig fapados ként ment a British, minden csak pénzért volt. A London-Teherán-járaton aztán rápótoltak, mert egész jó indiai csirkés kaja volt, vörösbor, dessertpuding, szóval, nem volt ők panaszra. De az egyik kaputól átmenni a másikig a Heathrew-n azért horror. Ez a a heathrew már akkora, mint egy közepes város. Először jó sok gyaloglás után - mindig a lila úton - megérkezünk a buszhoz, ami a másik terminál épületéhez visz. De ott még folytatódik a móka sok gyaloglással mozgójárdával és -lépcsővel, ami aztán egy vonatúttal végződik, ahonnan a kapu már egy kisebb camino után meg is lett. Végig kint volt a kijelzőn, hogy megnyitották a kaput, pedig csak ácsorogtatták a népet még jó sokáig. Végülis, ez arra jó, hogy ne akarjon az ember jó darabig ficeregni a repülőn.
Alig hogy kiszálttunk, és váltottunk némi pénzt, többet kellett volna, már jött is az ember kezében a nevemmel! A volt Firouzeh hotel legendás embere, Mr. Mousavi sofőre már várt, és vitt bennünket egy jó kis belvàrosi, olcsó de tiszta helyre, a Hotel Saeed-ba (38 euro volt egy szoba reggelivel). Mousavi úr totál átírná az utitervünket, és még hezitálunk, hogy hagyjuk-e neki.
Kakas Éva kérdésére, hogy miért pont Irán, a változatos táj, az építészet és a fura szokások tanulmányozása lehetne  a válasz. De leginkább önismereti trip, öregkori elhülyülés elleni kezelés egy ilyen út.

Érkezés Iránba

Na, túléltük az utat, mindjárt írom a blogot.

Iránba fordulva

24-én indul az új kaland a régóta tervezett Iránba. Hogy jókor-e, az majd elválik. Mindenesetre, van némi para a politikai helyzet miatt, de reméljük, még béke és nyugalom vár bennünket Londonban és Teheránban is.