Rasht-i vendégségben

Még Tabrizban tanakodtam, hogy hogyan is legyen a Kaszpi-tengeri túra. Ezt ugyanis otthon nem találtuk ki, valójában Mousavi úr ihlette, az a volt szállodás, akitől vettem az út elején a SIM-kártyát, és aki szerette volna az egész utunkat megszervezni, némi tiszteletdíj fejében. This is my job, ismételgette, csakhogy akkor én hol vagyok a történetben? - kérdeztem vissza. Nem szeretem ha valaki kész kottája alapján táncoljuk le az egészet, még akkor sem, ha amúgy nem mond hülyeséget az ember. Azért persze mindent nem engedtem el a fülem mellett, és felcsigázott rendesen, hogy milyen lehet a táj a tenger felé. Ezt erősítette meg egy neves pécsi építész is, akivel együtt utaztunk a reptérig, és aki pár éve járt – az egyetem föcitanszékének szervezésében – ezen a vidéken. Lassan kialakult, először a Sarein-i megálló az előbbi posztban részletezettek szerint, aztán pedig, hogy Rasht-ban kéne újból megállni, és onnan kalandozni, és onnan pedig vissza Teheránba. Na, ezt is jártuk végig. Tabrizban egy Facebook-csoportba írtam, hogy keresek Rasht-ban szállást, és egy iráni származású csávó megadta P. (védelme miatt nem írom ide a nevét) elérhetőségét, aki nagyon hamar válaszolt érdeklődő kérdésemre. Teljesen véletlenül ő is nyelvtanár, angolul nem is akárhogyan tud, és rendszeresen hostol a szüleivel és testvérével közösen épített, többszintes házban. Megkaphatjuk napi 25 eruóért a húga „luxury” apartment-jét, írta. Azt hittük, hogy ez úgy lesz, hogy a hely a miénk, közben csak egy szobánk volt, amiből aztán származtak kisebb kínos jelenetek. Na, de csak sorjában!

Megérkeztünk „Machine”-ből Rasht-ba. Machine-nek hívta Gábor Sareint, az üdülőhelyet, mondván, hogy hasonlít (ez nem igaz, csak az ottani szállásunkra lehetne mondani) a Jim Jarmush-film, a Dead Man világvégi, pakkant városára, amelybe Jonny Depp megérkezik, hogy könyvelő legyen (de persze, nem sikerül neki, mert akkor nagyon unalmas lett volna a film): https://www.youtube.com/watch?v=LaDA2IPr_sE Gyönyörű hegyeken vágtatott keresztül a busz, ezért direkt nappali jegyet vettünk. Erről valahova teszek majd fel videókat is.

Szóval, megérkeztünk, és rögtön felhívtam P-t, és már álltunk is neki a csak fársziul kommunikáló taxissal az alkunak. Nem nagyon értettük, hogy miért van két ár, az egyik ha azonnal indulunk vele, a másik, ha ráérünk várni még. Kiderült, hogy itt az az általános, hogy telerakják a taxikat, és így egy emberre kevesebb költség jut, tehát amolyan shuttle taxiként működnek ezek a járgányok. Azt hittem először, hogy csak bennünket akarnak átvágni a palánkon, de aztán később kiderült, hogy ez totál általános gyakorlat. P. ugyanis ügyesen a saját transzportálását is összehangolta a látnivalóra repülésünkkel, csak mindig bemondta, hogy éppen mennyit fizessünk a taxisnak. És akkor is mindig felmerült a kérdés, hogy egyedül megyünk, vagy még várunk valakiket a kocsiba, hogy olcsóbb legyen. Belementünk az egyedülibe, ami bennünket, kettőnket és P-t jelentette, mert így is sokkal olcsóbban és egyszerűbben sikerült mindent megnézni, ami be volt tervezve. P. rutinosan kitöltötte a szűk két napunkat. Ahogy megérkeztünk, már húztunk is a tengerhez az egész családdal, szőnyeggel, skutellával, benne valami zöld tésztás kajával, és teával. A zöld kaja egyébként kiváló volt, a család baromi kedves: P. anyukája, aki elemi iskolában tanító, a húga a fiával, egy másik rokon család, tán a másik lánytestvér a férjével, aki angolból szakfordít, tehát vele is jól lehetett kommunikálni, és a gyerekeik. Na, ezzel a népes csapattal ücsörögtünk a Kaszpi-tenger partján, ahol nagyon nagy volt a kísértés, hogy ruhástul belemenjek a vízbe. Ez nyilvánvalóan nagy balhé lett volna, szóval már csak vendéglátóink miatt is letettem róla, de azért fél lábszárig begázoltam a fantasztikus homokos, langyos, eszméletlen király vízbe. A fordító csávó azt mondta, hogy amúgy az úszkálás nem volna itt veszélytelen, nemcsak azért, mert nincs kitisztítva errefelé meder, hanem mert itt egy vízzel elöntött település van a tengersírban. Az oroszok úgy szórakozhatnak a zsilipekkel, hogy bármikor P-ék háza is víz alá kerülhet, pedig elég hosszan autóztunk onnan a parthoz.

P. és családja másnap kiegészült a háromszor nősült, 83 éves nagypapával, aki újból megözvegyülve megint feleséget keres (akinek kedve szottyan a kalandra, szóljon, mert nyitott az öreg a külföldi kapcsolatokra is), megindultunk a párás meleg időben – pont olyan punnyadt, mint nálunk szokott lenni – a Szentlőrinc-Szigetvár közötti távra hasonlító tájban a hegyek felé. Egyszercsak odaértünk, és némi fetasajtos, házilekváros, finomsütis reggeli után felirányítottak bennünket az 1200 hegyi lépcsőn, hogy végül nem kis edzés után elérjük a hegytetőt és ott egy várromot. Közben tényleg szép volt a táj, az árusokkal tűzdelt zarándokútszerű menet, de a Gábornak a háta közepére se hiányzott, ez látszott az arcán. Pedig jókora bambuszbotot is vettünk, amúgy nem is volt haszontalan (mert mikor kicsit esett az eső, rögtön csúszóssá vált az út), hogy ezzel is erősítsük a vándorfeelinget.

A várrom nem volt semmi különös, csak egy szép, öreg építmény a zöldben, és onnan le az 1200 lépcső viszont már eléggé fájt, annál is inkább, mert ugyan egy utcai cipész megszögelte az elengedett ragasztásnál a szandálomat, de most a párja is kezdte megadni magát. Itthon még fogok próbálkozni némi pillanatragasztóval, de már felsejlett, hogy úricipész nagyapám mint mondana erre: „nem tudod, egy lábbelit mikor kell kidobni?” vagy „ennek már csak egy talp meg egy felsőrész kell”. Akkor még nem tudtam, hogy a másik túraszandálom ragasztása is jó pár helyen elengedett.

Délután eltaxiztunk Masuleh nevű településre 2 khomeiniért (200.000 rial), ami egy megejtően szép, festői kisváros a helyoldalban. A házakat úgy építik, hogy a tetejük a felettük lévő utca járdája, és az egész valami egészen, nagyon-nagyon… Jó sokáig maradtam volna, ha P-nek nem lett volna Rashtban órája, így végigjártuk a főbb helyeket, megnéztünk egy kisebb vízesést meg a várost több pontról, vettünk egy rakás teát és jöttünk vissza Rasht-ba, ahol a belvárosban kódorogtunk, míg barátunk húzta az igát a nyelviskolában. Rasht nagyon modern és laza város, amelyben olyan frankó teázó-kávézó van, mint a Cafe Negativ Che Guevarával, Chaplinnel és hasonló dekorációval. A tea és a kávé se volt kutya, no meg, hogy az emeleti asztalunk az ablaknál volt, ahonnan ráláttunk az egyik sétálóutcára, El tudtunk üldögélni, tényleg szuper volt. Aztán P-vel este hazamentünk, és a családot elvarázsoltuk internetes jelenlétünkkel, a Gábor weblapját, az egyik tévéinterjúját, meg a cikkrengeteget, ami a nevem beírásával előjön, nagyon ledöbbentették őket. A család fiatalabb tagjai beültek a szobánkba, és ott együtt veséztük ki a diktatórikus rendszer tulajdonságait, hogy ezek hogy is alakulnak manapság, mi van itt és mi van ott, beszéltek a Gilan tartománybeliek szeparatizmusáról, és egyáltalán mindenről, ami őket, és ami bennünket nyom. Itt került elő a katonaság, ami fiúknak két évig kötelező, és csak utána kapnak útlevelet, addig nem utazhatnak külföldre. Meg kell védeni a hazát, ugyebár, ez állampolgári kötelesség (csak szólok, hogy Orbánék éppen most akarnak valami olyat bevezetni a tesiórák terhére, hogy hazafias és honvédelmi nevelés). 
Addigra már rutinos lakáshasználól voltunk, nem úgy, mint az elején. Ugyanis, mikor megérkeztünk, és becuccoltunk P. tesójának egészen furcsa bútorokkal felszerelt hálószobájába, nyitva hagytuk az ajtót, mondván, hogy ne már, hogy bezárkózzunk, és időnként odajött hozzánk P. érdeklődni, hogy akarunk-e zuhanyozni (persze), meg hogy minden OK-e (hogyne), és mi meg élveztük a hotspot adta netet, és bújtuk a tabot meg telefont. Ekkor végre kibökte, hogy hát nem ártana lerendezni magunkat, hogy becsukhassák az ajtót, mert ugye a kulturális különbségek, és a húga akkor kicsit leszerszámozhatna. Uhh, hát erre nem is gondoltunk, úgyhogy bocsánatot kértünk, és gyorsan lerendeztük magunkat. P. azért nem zavartatta magát, mert időnként bejött megkérdezni, hogy minden OK-e, kaptunk gyümölcsöket, szóval résen kellett lenni végig. 

Másnap aztán búcsút vettünk a kedves családtól, akik a taroof szabályai szerint szabadkoztak, hogy csak ennyire futotta és bocsi, mi meg dicsértük őket, de meg is érdemelték. Ez nem klasszikus couchsurfing volt, mert egyrészt nem azon a felületen történt a kapcsolatfelvétel, másrészt nem volt ingyenes, hanem napi 25 ejrót fizettünk a koszt-kvártélyért/éjszaka.

Pár óra alatt a kellemes VIP busszal újra Teheránba értünk, ezúttal utunk utolsó állomásaként.