Kora reggel értünk Tabrizba, kissé hullafáradtan. A teheráni
buszon felhívott Gungl Laci a Magyar Rádiótól, hogy beszélnék-e Iránról a
szombat reggeli műsorban. Naná, hogy beszélnék, csak még akkor nem tudtuk, hogy
mi lesz a helyzet wifiügyben. Azért kipróbáltuk a whatsappot a buszon, és
működött. Olyannyira, hogy mindenki engem bámult, hátraforogtak az emberek,
szóval tök ciki volt. Utána odaszólt egy fiatal fickó, hogy „sziasztok, hallom,
magyarok vagytok. A szegedi egyetemre jártam." – szóval, kicsi a világ. de
erről már írtam külön. Tehát, reggel a tabrizi szállásunk ágyán heverve
sikerült adni az interjút, ami elvileg itt érhető el: http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2017-07-15
kb. 7:20-tól.
A tabrizi szállás a Kaszpi tengerről kapta nevét, Darya
Guest House, és 25 euróba került egy kétágyas. Belvárosi, tiszta, nem nagy, de
elfogadható méretű szoba, tök kedves, kicsit Isaac Baskevish Singer-re
hasonlító recepcióssal, akinek nem ártana updatelni az infóit, de mivel baromi
magabiztos az arc, ezért kihagytuk azt a jelentet, amikor pontosítjuk, mert
tuti, hogy vérig sértődött volna. Meg akartuk nézni mindenképpen Kandovant, a
kis Kappadókiát, ahol laknak még a barlangokban, és az oda vezető utat magyarázta
el nekünk az öreg. Hogy először menjünk a helyi busszal, amire pénzt is adott
szívességből, az egyik helyi buszpályaudvarig, ahol majd kiabálni fognak, hogy
Osko, Osko, és ott száljunk fel egy ilyen kisbuszra, majd Osko-ban szálljunk
fel egy olyan kisbuszba, aminél a Kandovan, Kandova-kiáltásokat halljuk. Na, a
buszpályaudvar először is busztemetőnek, vagy legfeljebb szerelőüzemnek tűnt,
és néma csend volt, nix kiabálás. Végre találtunk egy csákót, aki előre
mutatott néhány arrébb horgonyzó kisbusz irányába, hogy azok lesznek az Oskoba
fáradó járművek. Na, sikerült is becsekkolni egybe, de az volt az egész út
érdekessége, hogy sem a helyi, sem ezen a kisbuszon nem fogadtak el tőlünk
pénzt, még a meglehetősen jelképesnek minősülő viteldíjat se, amit a helyi erők
fizettek. Többeknek bérlete volt egyébként, és a buszokon elektronikus
rendszer, amelyhez oda kellett tartani az e-bérletet. Ilyen még nálunk nincs,
ugyebár. A helyi buszokon elől a férfiak, hátul a nők szállnak fel, kivéve, ha a
nő férfival megy, mert akkor ő is lehet elől. A buszokon kalauz dolgozik, aki
egyrészt megcsippantja a bérletet azoknak, akik csak úgy felszállnak e művelet
nélkül, ill. elfogadja a pénzt (kivéve tőlünk). Na, kiraktak bennünket Oskonál,
de ott semmiféle további buszok nem voltak, csak taxik. Szerintem a buszos
verzió csak szezonban műxik, mert Kandovanban sem volt nyoma buszoknak
visszafelé. A taxis már nagyon is elfogadott pénzt, de így is egy belépőjegy
áráért Kandovanba suhantunk a múltszázadi, sárga járművel.
Kandovan tényleg hajaz a törökországi Göremére, de annál
sokkal kisebb, gyakorlatilag egy párszáz méter hosszú rész a hegyen, amelyen
érdekes barlangos formációk alakultak ki az évmilliók során. A barlangokban ma
is laknak, szóval ez egy élő skanzen. Az ott lakókat láthatóan nem veti fel a
pénz, és néhányan eléggé idegesek is, hogy a turisták úgy nézik őket, mint a
majmokat, miközben fura, régi mesterségeket űznek. Csakhogy ezt ők nem pénzért
és a mozi kedvéért csinálják, hanem valóban így élnek, és ez tényleg idegesítő
lehet számukra, hogy jönnek a gazdag léhűtők (pl. mi) erre rácsodálkozgatni. Engem
is elhessegetett egy nő, mikor megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e miközben
csapkodott valami ostorfélével valamit a földön. Akkor azt mondtam magamban, hogy
„anyád”, de így visszamenőleg valahogy megértem. Visszafelé próbálkoztunk a
szállodási Singer mester Kandovan-kandovanbégető buszosait megtalálni, de csak
nem voltak meg, pedig még a faluból is kisétáltunk, egy kóbor kisbuszhoz. A
vége az lett, hogy visszataxiztunk kb. két belépőjegy áráért Tabrizba.
Tabriz egyébként egy nyüzsgő nagyváros, Kelet-Azerbajdzsán
fővárosa, ahol a klíma már nem sivatagi, hanem inkább mérsékelt, mivel
1300-1600 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Kellemes, hűsítő szél fúj
árnyékban, és napon se kell hőgutát kapni. A nevezetességek közül az Arg –e Tabriz,
a tabrizi citadella fennmaradt hatalmas falai, ill. oszlopai különösen
érdekesek voltak. Látszottal benne azok a faelemek, amelyek nemcsak támasztékul
szolgáltak, hanem egyúttal állványok is voltak az építkezéshez, és a külső
falon áthatók még az 1911-es orosz támadások lövedékeinek nyomai is. Ezeket egy
helyi tanár mutatta be nekünk, amolyan önkéntes idegenvezető, akire alig
tudtunk némi rialt rátukmálni, mert ő hangsúlyozottan nem pénzért dolgozik.
Ilyen is van arrafelé.
Megnéztünk itt is mindent, ami ismert és híres, kék
mecsetet, történelmi házakat, de ezekről azért nem szeretek írni, mert vannak
róluk profi, meg rövid ismertetők doszta (pl. itt: https://theculturetrip.com/middle-east/iran/articles/the-top-10-things-to-do-and-see-in-tabriz/).
Kiemelkedett a látnivalók közül a közelünkben lévő Golesztán park, ahol kiváló
teát lehet kapni az utcai árustól, a sétálóutca, és a bejáratánál a régi hammamból
átalakított teázó (teázók alig vannak Iránban) és persze a híres és hatalmas
bazár. Tabriz szerethető város a maga furcsaságaival együtt, amelyek közül az
egyik a korábban már talán említett, 20 éve épülő, de még mindig el nem készült
metró egyre romosabb mozgólépcsői. Ezek többsége persze mozdulatlan.
Singer papa javasolta, hogy Kaspi-környéki utazásunk
következő állomása ne Ardabil legyen, amit terveztünk, hanem az az üdülőhely,
ami mellette van, és ahova szintén el akartunk menni: Sarein (nomen est omen). Hallgattunk
megint a az öregre, és a buszpályaudvaron bemondtuk Ardabilt, de azt is, hogy
onnan Sareinbe igyekszünk. Ki gondolta volna, hogy ez azt idézte elő a derék
perzsa buszostársaságnál, hogy leszervezték nekünk a csatlakozást. Ülünk a
lábtámaszos, modern, légkoncis, buszon, sasolunk kifelé az ablakon, egyszer
csak szólnak a nagy semmiben, hogy szálljunk le. Én kissé húzódoztam, még akkor
is, mikor megértettem, hogy ez a Sarein-i elágazó, de megláttuk a kisbuszt, ami
már várt ránk. Szóval, ők így. És csak értünk jött a kisbusz, és kevés pénzért
vitt bennünket a bemondott szállásra.
Ami nem volt éppenséggel jó választás, de erről nem
tehetett. Nagyon régi Lonely Planet-könyvünk van, majd 10 éve vettem Indiában
ezt a derék másolatot (ott leginkább csak azt lehet és egyúttal érdemes venni).
Állítólag az új se jó, na de ez már tényleg archeológiai adatokat tartalmaz.
Ebben olvastunk a Motel Kaveh-ról – mindenki kerülje el! Olcsó, kiváló
ár-értékarányos szállás az LP szerint, angolul és németül (!) beszélő tulajjal.
Na, ide érkeztünk meg, csak pár évtizeddel az LP-leírás elkészülte után. Ennél
pakkantabb motelt csak Indiában lehet találni (ott egyébként az „elmegy”-kategória).
Két nagy koszos szoba, mocskos ágynemű, retkes takaró, amit ha felhajtasz,
óriáspók fut ki az ágyból, büdös, redvás konyha és omladozó fürdőszoba. Nem is
értem, hogy okézhattuk le. Nagyon hullák lehettünk, ill. a szegény, bolond
Gimpel-szerű arc, aki talán fársziul beszél, vagy valami helyi dialektusban, de
külföldiül egyáltalán nem, szóval ez az ember annyira fel volt dobva, hogy
végre jött valaki, hogy megszántuk. Nem kellett volna. Nemcsak azért nem, mert
undorító volt a koszladékban aludni, hanem azért is, mert másnap, mikor minél
előbb le akartunk koccolni, és bementünk az őrült csóka bódéjába elkérni az
útlevelünket (ja, mindenhol beszedték az útleveleket), az el kezdett mutogatni
kifelé, meg elnézést kérően lamentálni, adta vissza a kulcsot, menjünk csak
vissza szépen a szobánkba. Na, akkor kezdtem el vele ordítozni, pedig még nem
voltam igazán ideges, csak gondoltam, nem lehet itt cicózni, különben soha nem
szabadulunk. Felfogtuk, hogy az útlevelet nem tudja odaadni a fószer, csak nem
volt világos, hogy az hol van, a bódéban álló, zománcfestékkel vastagon bekent
páncélszekrényben, vagy valahol másutt, pl. a rendőrségen, vagy a fene tudja,
hol. Nem esett le először, hogy azért ajánlgatta, hogy húzzunk vissza a
szobába, hogy a bódéjából menjünk ki, mert ott nem volt szabad nekünk egyedül
tartózkodni, mivel nyilván valamit ellophattunk volna, pl. a kopott asztalt, a
széteső széket, vagy a rongyos kanapészerűséget, esetleg lekaparjuk a tonnás
páncélszekrényről a festéket. Az volt a gondja, hogy a főnök elvitte az
útleveleinket, és nem tudott neki szólni, mert el kellett menni valahova a
mobiljáért. Én ajánlgattam neki a mobiltelefonomat, amiben ott figyelt a
Mousavi úrtól vett secondhand simkártya, de hát Gimpel nem tudta a führer
számát. Én meg aztán végleg berágtam rá, mikor rájöttem, hogy az a baja, hogy a
koszladékban egyedül maradunk. Pedig nyilvánvalóan az volt a gondja, hogy
lecseszik, ha otthagy bennünket, szóval szerencsétlen vétlen volt, de addigra
én már idegállapotban voltam a személyes szabadságunk durva korlátozása miatt.
Na, végül az egyik, mégiscsak iráni vendéget megkérte, hogy vigyázzon ránk, és
elrohant a mobiljáért. Keservesen kérte a főnököt, hogy jöjjön, mert a nagy
fehér bálna asszonyság kurvára be van rágva és ordítozik. Hatásos lehetett a
jelenetem, mert megjelent a boss taxival, és kivette a kosztól kissé fényes
öltönyzsebéből az útleveleket. Németül kért elnézést, meg jó utat kívánt és
hasonlókat. És ekkor esett le, hogy róla írhattak a régi Lonely Planet-könyvben,
hogy a tulaj beszél németül. Csak azóta kissé lepasszolt hely, meg ő maga is. De
előreszaladtam, mert mielőtt a teátrális távozási jelenetre sor került, érkezésünk
napján még elmentünk az 5000 méter körüli Sabalan hegy közelében lévő
telecabinhoz. Eredetileg fürdőbe mentem volna, mert Sarein a hőforrásairól és
az azokra épült fürdőkről híres, de Gábor megvétózta az ötletet, mondván, ő nem
fog a férfiaknak elkülönített részben pancsikolni. Engem nem zavart volna a
szétválasztás, mert tényleg érdekelt a fürdő, de Gábor teljesen kiakadt, így
aztán eszembe jutott a telecabin, és sikerült hamar taxit is találni, ami
elvitt bennünket. Nem gondoltam, hogy kb. egy órás az út oda, még úgy is, hogy
gurult a nem túl új kocsi, mint golyó. Ült egy másik csávó is benne, és a Gábor
kissé aggódott, hogy ezek nem haramiák-e, ezért előadtam az ilyen esetekre
szolgáló instant dumámat, hogy x órára vissza kell érnünk, különben a többiek
(a nem létező társaink) mennek a poliszra és balhéznak, szóval, nem vagyunk
egyedül, és keresni fognak bennünket. Ennél többet nem lehet ilyenkor tenni.
Nem volt egyébként ok az aggodalomra, mert egy teljesen kedves, jótét lélek
volt a sofőr, és a kicsit angolul társa még az út elején kiszállt. A telecabin
szuper volt, baromi magasra vitt, ahol jöttek-mentek a felhők, volt teve,
jurta, fantasztikus mélység, ha éppen kitisztult az ég. Ja, és hideg is. Nem
gondoltuk volna még Kashanban, hogy pár nap múlva vacogunk dzsekiben, de ez
történt. A szemközti hegyek már Azerbajdzsánhoz tartoztak. Egészen közel voltunk a Kaszpi tengerhez is. Később láttuk, hogy mennyire, mert ugyanitt mentünk el busszal, mikor áttettük főhadiszállásunkat Rasht-ba.
Sareinbe visszatérve ledöbbentünk, hogy a kisvárosban
mekkora élet van. Tele vannak a boltok és az utcák még éjfélkor is. Ez az
irániak közkedvelt nyaralóhelye, ahol lehet kicsit hűsölni, és kiengedni,
aminek következtében abbafejezik az alvást. Megfigyeltük a népszerű kajákat is,
úgy mint a hihetetlenül gusztustalan, törtfehér szutymóban rotyogó pacalt, a
joghurttal felöntött, fehéres, sűrű, gusztustalanszagú levest, a zöld
köcsögökben fortyogó paradicsomos trugyit, a zöld és vöröses gizmókat. Könnyen
kimaradt a vacsora. Érkezésünkkor a szállásunkkal szemközti nagy étteremben
beburkoltunk egy mezei birkakebabot vajasrizzsel, sült paracsicsommal és
hagymával, és ez is maradt az összkajánk. Miután kiderült, hogy a pakkant
szállásunkon wifiről még csak hírből se hallottak, megpróbáltunk wifis teázót
keresni, mert még Tabrizban leszerveztem a Rasht-i szállásunkat egy
couchsurfinges arccal, csak éppen elfelejtettem kiírni a telószámát. A sim-mel
fel tudtunk lépni a netre, de jó sokáig nem működött a VPN, márpedig a facebook
enélkül nem érhető el. Végül találtunk egy teázót, ahol ugyan wifi nem volt, de
frankó tea igen, és csakhamar mellénk telepedett egy középkorú, szemüveges úr,
akit megevett a kíváncsiság, hogy kik vagyunk, és nagyon finom gyümölcsteával
és gyümölcsökkel kínálgatva faggatott bennünket, hogy honnan jövünk, ááá magyarisztánból,
hogy tetszik Irán, merre jártunk, stb. Elmondta, hogy az ardabili egyetemen
tanít modern kori történelmet, bemutatta a családját, fotózkodtunk a
gyerekekkel és az egész csapattal, és megbeszéltük vele az aktuális ügyeket,
hogy Rohani sokkal jobb, mint előtte Ahmedinedzsád, de valójában most sincs
szabad véleménynyilvánítási jog, minden nagyon olcsó, és a mezei élethez minden
megvan, csak éppen a szabadság hiányzik. Nem kellett sokat magyarázni, miről
van szó, értettük pontosan. Egyébként az értelmesebb, vagy inkább értelmiségibb
figurák, mikor feltették nekünk a sablonkérdést, hogy na, és milyen Irán,
tetszik-e, akkor fürkészték az arcunkat rendesen, időnként rá is kérdeztek
nyíltan, hogy lejön-e nekünk, hogy itt bizony a szabadságjogok tekintetében még
van hova fejlődni, hogy finom legyek. Biztosítottuk őket afelől, hogy ezt
levágtuk rögtön, és volt ebben részünk, ill. egyre kevésbé van alapja a múlt időnek.
2 megjegyzés:
Én is sajnálom, hogy kihagytad a fürdőt, Erzsi, még emlékszem egy régi fürdős leírásodra asszem Marokkóból talán, amin majdnem megszakadtam. :)
Jah, de ez a fürdő amolyan nagymedencés, beücsörgős lett volna. Szerintem max. valami albajt kaphattam volna pluszban, bár ki tudja. Nyilván buli a helyi erőkkel és iráni turisnya nőkkel pancsikolni.
Megjegyzés küldése