7/26/2017

Tabriz és könyéke

Kora reggel értünk Tabrizba, kissé hullafáradtan. A teheráni buszon felhívott Gungl Laci a Magyar Rádiótól, hogy beszélnék-e Iránról a szombat reggeli műsorban. Naná, hogy beszélnék, csak még akkor nem tudtuk, hogy mi lesz a helyzet wifiügyben. Azért kipróbáltuk a whatsappot a buszon, és működött. Olyannyira, hogy mindenki engem bámult, hátraforogtak az emberek, szóval tök ciki volt. Utána odaszólt egy fiatal fickó, hogy „sziasztok, hallom, magyarok vagytok. A szegedi egyetemre jártam." – szóval, kicsi a világ. de erről már írtam külön. Tehát, reggel a tabrizi szállásunk ágyán heverve sikerült adni az interjút, ami elvileg itt érhető el: http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2017-07-15 kb. 7:20-tól.
A tabrizi szállás a Kaszpi tengerről kapta nevét, Darya Guest House, és 25 euróba került egy kétágyas. Belvárosi, tiszta, nem nagy, de elfogadható méretű szoba, tök kedves, kicsit Isaac Baskevish Singer-re hasonlító recepcióssal, akinek nem ártana updatelni az infóit, de mivel baromi magabiztos az arc, ezért kihagytuk azt a jelentet, amikor pontosítjuk, mert tuti, hogy vérig sértődött volna. Meg akartuk nézni mindenképpen Kandovant, a kis Kappadókiát, ahol laknak még a barlangokban, és az oda vezető utat magyarázta el nekünk az öreg. Hogy először menjünk a helyi busszal, amire pénzt is adott szívességből, az egyik helyi buszpályaudvarig, ahol majd kiabálni fognak, hogy Osko, Osko, és ott száljunk fel egy ilyen kisbuszra, majd Osko-ban szálljunk fel egy olyan kisbuszba, aminél a Kandovan, Kandova-kiáltásokat halljuk. Na, a buszpályaudvar először is busztemetőnek, vagy legfeljebb szerelőüzemnek tűnt, és néma csend volt, nix kiabálás. Végre találtunk egy csákót, aki előre mutatott néhány arrébb horgonyzó kisbusz irányába, hogy azok lesznek az Oskoba fáradó járművek. Na, sikerült is becsekkolni egybe, de az volt az egész út érdekessége, hogy sem a helyi, sem ezen a kisbuszon nem fogadtak el tőlünk pénzt, még a meglehetősen jelképesnek minősülő viteldíjat se, amit a helyi erők fizettek. Többeknek bérlete volt egyébként, és a buszokon elektronikus rendszer, amelyhez oda kellett tartani az e-bérletet. Ilyen még nálunk nincs, ugyebár. A helyi buszokon elől a férfiak, hátul a nők szállnak fel, kivéve, ha a nő férfival megy, mert akkor ő is lehet elől. A buszokon kalauz dolgozik, aki egyrészt megcsippantja a bérletet azoknak, akik csak úgy felszállnak e művelet nélkül, ill. elfogadja a pénzt (kivéve tőlünk). Na, kiraktak bennünket Oskonál, de ott semmiféle további buszok nem voltak, csak taxik. Szerintem a buszos verzió csak szezonban műxik, mert Kandovanban sem volt nyoma buszoknak visszafelé. A taxis már nagyon is elfogadott pénzt, de így is egy belépőjegy áráért Kandovanba suhantunk a múltszázadi, sárga járművel.
Kandovan tényleg hajaz a törökországi Göremére, de annál sokkal kisebb, gyakorlatilag egy párszáz méter hosszú rész a hegyen, amelyen érdekes barlangos formációk alakultak ki az évmilliók során. A barlangokban ma is laknak, szóval ez egy élő skanzen. Az ott lakókat láthatóan nem veti fel a pénz, és néhányan eléggé idegesek is, hogy a turisták úgy nézik őket, mint a majmokat, miközben fura, régi mesterségeket űznek. Csakhogy ezt ők nem pénzért és a mozi kedvéért csinálják, hanem valóban így élnek, és ez tényleg idegesítő lehet számukra, hogy jönnek a gazdag léhűtők (pl. mi) erre rácsodálkozgatni. Engem is elhessegetett egy nő, mikor megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e miközben csapkodott valami ostorfélével valamit a földön. Akkor azt mondtam magamban, hogy „anyád”, de így visszamenőleg valahogy megértem. Visszafelé próbálkoztunk a szállodási Singer mester Kandovan-kandovanbégető buszosait megtalálni, de csak nem voltak meg, pedig még a faluból is kisétáltunk, egy kóbor kisbuszhoz. A vége az lett, hogy visszataxiztunk kb. két belépőjegy áráért Tabrizba.
Tabriz egyébként egy nyüzsgő nagyváros, Kelet-Azerbajdzsán fővárosa, ahol a klíma már nem sivatagi, hanem inkább mérsékelt, mivel 1300-1600 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Kellemes, hűsítő szél fúj árnyékban, és napon se kell hőgutát kapni. A nevezetességek közül az Arg –e Tabriz, a tabrizi citadella fennmaradt hatalmas falai, ill. oszlopai különösen érdekesek voltak. Látszottal benne azok a faelemek, amelyek nemcsak támasztékul szolgáltak, hanem egyúttal állványok is voltak az építkezéshez, és a külső falon áthatók még az 1911-es orosz támadások lövedékeinek nyomai is. Ezeket egy helyi tanár mutatta be nekünk, amolyan önkéntes idegenvezető, akire alig tudtunk némi rialt rátukmálni, mert ő hangsúlyozottan nem pénzért dolgozik. Ilyen is van arrafelé.
Megnéztünk itt is mindent, ami ismert és híres, kék mecsetet, történelmi házakat, de ezekről azért nem szeretek írni, mert vannak róluk profi, meg rövid ismertetők doszta (pl. itt: https://theculturetrip.com/middle-east/iran/articles/the-top-10-things-to-do-and-see-in-tabriz/). Kiemelkedett a látnivalók közül a közelünkben lévő Golesztán park, ahol kiváló teát lehet kapni az utcai árustól, a sétálóutca, és a bejáratánál a régi hammamból átalakított teázó (teázók alig vannak Iránban) és persze a híres és hatalmas bazár. Tabriz szerethető város a maga furcsaságaival együtt, amelyek közül az egyik a korábban már talán említett, 20 éve épülő, de még mindig el nem készült metró egyre romosabb mozgólépcsői. Ezek többsége persze mozdulatlan.
Singer papa javasolta, hogy Kaspi-környéki utazásunk következő állomása ne Ardabil legyen, amit terveztünk, hanem az az üdülőhely, ami mellette van, és ahova szintén el akartunk menni: Sarein (nomen est omen). Hallgattunk megint a az öregre, és a buszpályaudvaron bemondtuk Ardabilt, de azt is, hogy onnan Sareinbe igyekszünk. Ki gondolta volna, hogy ez azt idézte elő a derék perzsa buszostársaságnál, hogy leszervezték nekünk a csatlakozást. Ülünk a lábtámaszos, modern, légkoncis, buszon, sasolunk kifelé az ablakon, egyszer csak szólnak a nagy semmiben, hogy szálljunk le. Én kissé húzódoztam, még akkor is, mikor megértettem, hogy ez a Sarein-i elágazó, de megláttuk a kisbuszt, ami már várt ránk. Szóval, ők így. És csak értünk jött a kisbusz, és kevés pénzért vitt bennünket a bemondott szállásra.
Ami nem volt éppenséggel jó választás, de erről nem tehetett. Nagyon régi Lonely Planet-könyvünk van, majd 10 éve vettem Indiában ezt a derék másolatot (ott leginkább csak azt lehet és egyúttal érdemes venni). Állítólag az új se jó, na de ez már tényleg archeológiai adatokat tartalmaz. Ebben olvastunk a Motel Kaveh-ról – mindenki kerülje el! Olcsó, kiváló ár-értékarányos szállás az LP szerint, angolul és németül (!) beszélő tulajjal. Na, ide érkeztünk meg, csak pár évtizeddel az LP-leírás elkészülte után. Ennél pakkantabb motelt csak Indiában lehet találni (ott egyébként az „elmegy”-kategória). Két nagy koszos szoba, mocskos ágynemű, retkes takaró, amit ha felhajtasz, óriáspók fut ki az ágyból, büdös, redvás konyha és omladozó fürdőszoba. Nem is értem, hogy okézhattuk le. Nagyon hullák lehettünk, ill. a szegény, bolond Gimpel-szerű arc, aki talán fársziul beszél, vagy valami helyi dialektusban, de külföldiül egyáltalán nem, szóval ez az ember annyira fel volt dobva, hogy végre jött valaki, hogy megszántuk. Nem kellett volna. Nemcsak azért nem, mert undorító volt a koszladékban aludni, hanem azért is, mert másnap, mikor minél előbb le akartunk koccolni, és bementünk az őrült csóka bódéjába elkérni az útlevelünket (ja, mindenhol beszedték az útleveleket), az el kezdett mutogatni kifelé, meg elnézést kérően lamentálni, adta vissza a kulcsot, menjünk csak vissza szépen a szobánkba. Na, akkor kezdtem el vele ordítozni, pedig még nem voltam igazán ideges, csak gondoltam, nem lehet itt cicózni, különben soha nem szabadulunk. Felfogtuk, hogy az útlevelet nem tudja odaadni a fószer, csak nem volt világos, hogy az hol van, a bódéban álló, zománcfestékkel vastagon bekent páncélszekrényben, vagy valahol másutt, pl. a rendőrségen, vagy a fene tudja, hol. Nem esett le először, hogy azért ajánlgatta, hogy húzzunk vissza a szobába, hogy a bódéjából menjünk ki, mert ott nem volt szabad nekünk egyedül tartózkodni, mivel nyilván valamit ellophattunk volna, pl. a kopott asztalt, a széteső széket, vagy a rongyos kanapészerűséget, esetleg lekaparjuk a tonnás páncélszekrényről a festéket. Az volt a gondja, hogy a főnök elvitte az útleveleinket, és nem tudott neki szólni, mert el kellett menni valahova a mobiljáért. Én ajánlgattam neki a mobiltelefonomat, amiben ott figyelt a Mousavi úrtól vett secondhand simkártya, de hát Gimpel nem tudta a führer számát. Én meg aztán végleg berágtam rá, mikor rájöttem, hogy az a baja, hogy a koszladékban egyedül maradunk. Pedig nyilvánvalóan az volt a gondja, hogy lecseszik, ha otthagy bennünket, szóval szerencsétlen vétlen volt, de addigra én már idegállapotban voltam a személyes szabadságunk durva korlátozása miatt. Na, végül az egyik, mégiscsak iráni vendéget megkérte, hogy vigyázzon ránk, és elrohant a mobiljáért. Keservesen kérte a főnököt, hogy jöjjön, mert a nagy fehér bálna asszonyság kurvára be van rágva és ordítozik. Hatásos lehetett a jelenetem, mert megjelent a boss taxival, és kivette a kosztól kissé fényes öltönyzsebéből az útleveleket. Németül kért elnézést, meg jó utat kívánt és hasonlókat. És ekkor esett le, hogy róla írhattak a régi Lonely Planet-könyvben, hogy a tulaj beszél németül. Csak azóta kissé lepasszolt hely, meg ő maga is. De előreszaladtam, mert mielőtt a teátrális távozási jelenetre sor került, érkezésünk napján még elmentünk az 5000 méter körüli Sabalan hegy közelében lévő telecabinhoz. Eredetileg fürdőbe mentem volna, mert Sarein a hőforrásairól és az azokra épült fürdőkről híres, de Gábor megvétózta az ötletet, mondván, ő nem fog a férfiaknak elkülönített részben pancsikolni. Engem nem zavart volna a szétválasztás, mert tényleg érdekelt a fürdő, de Gábor teljesen kiakadt, így aztán eszembe jutott a telecabin, és sikerült hamar taxit is találni, ami elvitt bennünket. Nem gondoltam, hogy kb. egy órás az út oda, még úgy is, hogy gurult a nem túl új kocsi, mint golyó. Ült egy másik csávó is benne, és a Gábor kissé aggódott, hogy ezek nem haramiák-e, ezért előadtam az ilyen esetekre szolgáló instant dumámat, hogy x órára vissza kell érnünk, különben a többiek (a nem létező társaink) mennek a poliszra és balhéznak, szóval, nem vagyunk egyedül, és keresni fognak bennünket. Ennél többet nem lehet ilyenkor tenni. Nem volt egyébként ok az aggodalomra, mert egy teljesen kedves, jótét lélek volt a sofőr, és a kicsit angolul társa még az út elején kiszállt. A telecabin szuper volt, baromi magasra vitt, ahol jöttek-mentek a felhők, volt teve, jurta, fantasztikus mélység, ha éppen kitisztult az ég. Ja, és hideg is. Nem gondoltuk volna még Kashanban, hogy pár nap múlva vacogunk dzsekiben, de ez történt. A szemközti hegyek már Azerbajdzsánhoz tartoztak. Egészen közel voltunk a Kaszpi tengerhez is. Később láttuk, hogy mennyire, mert ugyanitt mentünk el busszal, mikor áttettük főhadiszállásunkat Rasht-ba. 

Sareinbe visszatérve ledöbbentünk, hogy a kisvárosban mekkora élet van. Tele vannak a boltok és az utcák még éjfélkor is. Ez az irániak közkedvelt nyaralóhelye, ahol lehet kicsit hűsölni, és kiengedni, aminek következtében abbafejezik az alvást. Megfigyeltük a népszerű kajákat is, úgy mint a hihetetlenül gusztustalan, törtfehér szutymóban rotyogó pacalt, a joghurttal felöntött, fehéres, sűrű, gusztustalanszagú levest, a zöld köcsögökben fortyogó paradicsomos trugyit, a zöld és vöröses gizmókat. Könnyen kimaradt a vacsora. Érkezésünkkor a szállásunkkal szemközti nagy étteremben beburkoltunk egy mezei birkakebabot vajasrizzsel, sült paracsicsommal és hagymával, és ez is maradt az összkajánk. Miután kiderült, hogy a pakkant szállásunkon wifiről még csak hírből se hallottak, megpróbáltunk wifis teázót keresni, mert még Tabrizban leszerveztem a Rasht-i szállásunkat egy couchsurfinges arccal, csak éppen elfelejtettem kiírni a telószámát. A sim-mel fel tudtunk lépni a netre, de jó sokáig nem működött a VPN, márpedig a facebook enélkül nem érhető el. Végül találtunk egy teázót, ahol ugyan wifi nem volt, de frankó tea igen, és csakhamar mellénk telepedett egy középkorú, szemüveges úr, akit megevett a kíváncsiság, hogy kik vagyunk, és nagyon finom gyümölcsteával és gyümölcsökkel kínálgatva faggatott bennünket, hogy honnan jövünk, ááá magyarisztánból, hogy tetszik Irán, merre jártunk, stb. Elmondta, hogy az ardabili egyetemen tanít modern kori történelmet, bemutatta a családját, fotózkodtunk a gyerekekkel és az egész csapattal, és megbeszéltük vele az aktuális ügyeket, hogy Rohani sokkal jobb, mint előtte Ahmedinedzsád, de valójában most sincs szabad véleménynyilvánítási jog, minden nagyon olcsó, és a mezei élethez minden megvan, csak éppen a szabadság hiányzik. Nem kellett sokat magyarázni, miről van szó, értettük pontosan. Egyébként az értelmesebb, vagy inkább értelmiségibb figurák, mikor feltették nekünk a sablonkérdést, hogy na, és milyen Irán, tetszik-e, akkor fürkészték az arcunkat rendesen, időnként rá is kérdeztek nyíltan, hogy lejön-e nekünk, hogy itt bizony a szabadságjogok tekintetében még van hova fejlődni, hogy finom legyek. Biztosítottuk őket afelől, hogy ezt levágtuk rögtön, és volt ebben részünk, ill. egyre kevésbé van alapja a múlt időnek. 

1 megjegyzés:

zebrina írta...

Én is sajnálom, hogy kihagytad a fürdőt, Erzsi, még emlékszem egy régi fürdős leírásodra asszem Marokkóból talán, amin majdnem megszakadtam. :)