Barmi jó volt a repülés, nemcsak azért, mert elmaradt a régebben tapasztalt füldugulás, hanem azért is, mert odafelé láttam felülről Budapest éjszakai fényeit, a hidakat, a körutakat, aztán meg visszafelé az Urumia tavat, az Ararátot és a Van tavat.
Most már túl vagyunk a Londonban töltött klassz napokon is, merthogy a Britishre vettünk jegyet, és ha már így alakult, három éjszakára ott is maradtunk. Vicces volt, hogy még Teheránban voltunk, mikor Gabival, aki Budapesten volt, és Mártival Londonban, ill. Barbarával, aki másfél órára lakik a brit fővárostól egyeztettünk arról, hogy másnap hol találkozunk Wembley-ben. Marokkói útitársak voltak ők még 2006-ban, így ezerrel nosztalgiáztunk, dumáltunk munkáról, utazásokról, és úgy mindenről. Frankó találkozó volt, és a többi program is, amelyet nagyrészt spontán, ismerősök facebook-bejegyzései, viber-üzenetei, Barbara és a Kínában és a Fülöp-szigeteken élő Feri osztálytársam javaslatai alapján alakítottunk ki (pl. Canary Warf, belvárosi dokkok és környéke, az Emirates-féle cable car a Temze fölött). A fix pogrom a Tate Modern volt, amit szintén sikerült nagyjából átlapozni, és Gabi is megtalálta rutinosan a Temple church-öt a city ügyvédjeinek és a patinás bankok szomszédságában. De ez már egy másik sztori, és nem kelet. Bár… A Temple church-ben egy lornyonos önkéntes úr volt a jegyárus, aki mikor megtudta, hogy Iránban jártunk, megjegyezte, hogy akkor most aztán nagy a kontraszt, ugye. Mire én: hát, nem is annyira, utalva a város multikulti jellegére, ami nem a sikerületlen integrációt mutatja, ellenkezőleg. Nagyon izgalmas, ugyanakkor békés és kulturált viszonyokat tapasztaltunk. Ahhoz ragaszkodtam, hogy menjünk át a London bridge-en, ahol hervadó virágok emlékeztettek a nemrégiben történt szomorú eseményre. Az viszont nagyon szuper, hogy az élet ugyanúgy megy tovább, az emberek láthatóan nem félnek, ugyanúgy tele vannak a kocsmák, kávézók, és nincs nyoma semmiféle rendőri erődemonstrációnak. Természetesen vannak biztonsági intézkedések, belenéznek a Tate bejáratánál a táskákba, hátizsákokba, de vicces volt, hogy egy fiatal pár gördeszkával a kezükben nézhette végig a kiállításokat. Aztán utolsó nap irány a Stansted, és Ryanair-rel Budapest. Ferihegyen már várt az egyik tanítványom és apukája, aki a pécsi transzfercég munkatársa. Észbe se kaptunk, és már otthon voltunk. Ez az igazi kultursokk.
Most már túl vagyunk a Londonban töltött klassz napokon is, merthogy a Britishre vettünk jegyet, és ha már így alakult, három éjszakára ott is maradtunk. Vicces volt, hogy még Teheránban voltunk, mikor Gabival, aki Budapesten volt, és Mártival Londonban, ill. Barbarával, aki másfél órára lakik a brit fővárostól egyeztettünk arról, hogy másnap hol találkozunk Wembley-ben. Marokkói útitársak voltak ők még 2006-ban, így ezerrel nosztalgiáztunk, dumáltunk munkáról, utazásokról, és úgy mindenről. Frankó találkozó volt, és a többi program is, amelyet nagyrészt spontán, ismerősök facebook-bejegyzései, viber-üzenetei, Barbara és a Kínában és a Fülöp-szigeteken élő Feri osztálytársam javaslatai alapján alakítottunk ki (pl. Canary Warf, belvárosi dokkok és környéke, az Emirates-féle cable car a Temze fölött). A fix pogrom a Tate Modern volt, amit szintén sikerült nagyjából átlapozni, és Gabi is megtalálta rutinosan a Temple church-öt a city ügyvédjeinek és a patinás bankok szomszédságában. De ez már egy másik sztori, és nem kelet. Bár… A Temple church-ben egy lornyonos önkéntes úr volt a jegyárus, aki mikor megtudta, hogy Iránban jártunk, megjegyezte, hogy akkor most aztán nagy a kontraszt, ugye. Mire én: hát, nem is annyira, utalva a város multikulti jellegére, ami nem a sikerületlen integrációt mutatja, ellenkezőleg. Nagyon izgalmas, ugyanakkor békés és kulturált viszonyokat tapasztaltunk. Ahhoz ragaszkodtam, hogy menjünk át a London bridge-en, ahol hervadó virágok emlékeztettek a nemrégiben történt szomorú eseményre. Az viszont nagyon szuper, hogy az élet ugyanúgy megy tovább, az emberek láthatóan nem félnek, ugyanúgy tele vannak a kocsmák, kávézók, és nincs nyoma semmiféle rendőri erődemonstrációnak. Természetesen vannak biztonsági intézkedések, belenéznek a Tate bejáratánál a táskákba, hátizsákokba, de vicces volt, hogy egy fiatal pár gördeszkával a kezükben nézhette végig a kiállításokat. Aztán utolsó nap irány a Stansted, és Ryanair-rel Budapest. Ferihegyen már várt az egyik tanítványom és apukája, aki a pécsi transzfercég munkatársa. Észbe se kaptunk, és már otthon voltunk. Ez az igazi kultursokk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése