Suzhouban voltunk ma, ami cseppet sem hasonlít Velencére. Amiért
leginkább mentünk, az a gyorsvasút volt. 277-tel téptünk a másfél milliós kisvárosba.
Aranyos hely, de azért nem kellett elájulni. A csatornákon hajóztunk, megnéztük
az északi pagodát, főképpen annak igazi kínai kertjét, és császkáltunk az óvárosban,
de leginkább tömegközlekedtünk, mivel óráink meg voltak számlálva. A többiek
nem mentek be a méregdrága legnagyobb és leghíresebb parkba, de nekem muszáj
volt, nem bírtam ki, hogy ne lássam. és az a kert tényleg egy csoda. Minden van
benne, ami egy szabályos kerthez szükséges, ill. nem egyhez, hanem egy csomóhoz.
Ahogy bezárnak a kertek, a város kiürül és minden bezár. Még szerencse, hogy a
vasútállomáson ettünk, mert mire beértünk, már Shanghaiban is zártak. Fél 10-kor.
Elképesztő.
7/13/2013
Pénzváltás Kínában
A pénzváltás kb. 20 percet vesz igénybe jó estben. Először
is meg kell értetni, hogy váltani akarsz. Ez Shanghaiban megy, de máshol nem
nagyon, mivel a legprimkóbb internacionalizmusokat se értik, vagy nem akarják érteni.
Aztán lemásolják a útleveled belső képes oldalát.
Utána lehet várni, hogy az ablakhoz jussunk. Shanghaiban szólt
egy ürge, hogy várakozás közben egy pillanatra se rakjuk el a pénzt. Nem is értettük,
mert csak mi ültünk ott. Aztán a semmiből előpattant egy csávó, aki feketén akart
váltani. Naná, hogy nem váltunk egy olyan országban, ahol hosszasan ellenőrzik,
hogy a bankjegyek eredetiek-e. Gondoltuk is, hogy ilyen ürgék miatt szólhattak,
hogy vigyázzunk. Fura volt ugyanakkor, hogy ezt a bankban, a biztonságiak szeme
láttára űzi. Egyszercsak leesett az állunk, mikor a meghiúsult üzlet után beült
az ablakba. Ezek szerint a saját munkahelyén művelte ezt. Az ablaknál ötvenszer
átszámolják a pénzt amit beadsz, ki kell tölteni egy űrlapot, aztán nagy
nehezen sikerül kiadni a jüanokat. Állati körülményes az egész. A dollárt és az
eurót egyformán jól váltják.
Shanghai űrbázis
Kissé viszontagságosan, de megérkeztünk Shanghaiba. Denfeng,
amit Danfannak kell ejteni, kben nem visz oda se busz, se taxi, szóval ez az
elvarázsolt szutyok helyen nem érti a taxis mikor hátizsákokkal felszerelve kérem,
hogy a buszpályaudvarra vigyen, mert Zhebgzuba utazunk. A szövegértés úgy működött,
hogy bementünk a taxissal a hotelbe, ott a recepciós felhívta a főnökét, aki
tudott kb 20 szót angolul, elmagyaráztam neki, hogy mit akarunk, ő hallhatóan értette,
legalábbis elismételte, amit mondtam neki, majd a taxissal dumált, aztán a telefon
vissza az én fülemre, és mondta az égi hang, hogy nem 20 hanem 30 jüant kell
fizetnünk.
Leokéztam, és reménykedetem, hogy minden rendben lesz. Csakhogy a fószer
egy közeli kisbuszparkolóba vitt bennünket, ahol a shailinks hegyre mennek
buszok. Erre megint magyarázás, nem nem szállunk ki, tessék minket továbbvinni,
majd megint telefonos segítséget kért a csávó, én újra elmagyaráztam neki, hogy
hova mennénk - az egyetlen buszpályaudvarra - hova máshova csűrődnénk pakkokkal
egy olyan városban, ahol vonat- és repülőközlekedés nincs. Ezt már kissé hangosan
és idegesen tettem, mire a fickó hirtelen megtalálta az utat és már ott is
voltunk. Akkor jött a gyermekded játék, hogy ő aztán nem fogadja el a 20 jüanost,
mert 30-at kér. Ok, mondtam, nem adunk akkor pénzt, ha nem kell, na mikor látta,
hogy nem lesz ebből az akcióból több lóvé, akkor elfogadta a pénzt és lelépett.
A további út sima volt, nem vettek el semmit becsekkolásnál, és nem tízezrek vártak
a vonatra, hanem csak párszáz ember. Még levegőt is lehetett venni a csarnokban.
A hálókocsi elég undor volt. Az ágyneműben már jó sokan alhattak, tán cipőben
is, mert elég fura szürke foltok tarkították. No de van nekünk jó kis polártakarónk,
úgyhogy gond egy szál se.
Még Zhengzuban egy mekiben megnéztem a neten a szállásunkat,
úgyhogy kiszállás után, mint régi shanghai lakosok vágódtunk a metróba, jó helyen
szálltunk ki, és a szállást Totyiék utána hamar megtalálták. Alighogy
lecuccoltunk és lemostuk a vonatonalvást, már húztunk is a közelben lévő Shanghai
Múzeumba, ami nagy, impozáns és ingyenes. A kínai tárgyi emlékek teljes arzenálja
megtekithető itt olyan hidegben, hogy aki a rengeteg gyűjteményen végigrágja
magát, hóember lesz. Aztán lehet kapkodni a levegőt a kinti 40 fokban. De már
az ilyesmi meg se kottyan nekünk ugyebár. Kajáltunk és buszoztunk a Bundra, az
itteni korzóra, ahol a múlt és a jelen, vagy inkább a jövő döbbenetes elegye látható.
A Huangpu folyó túloldalán a szürreál alakú toronyházakat megpillantani valami
nagyon nagy, nem beszélve az előttük elhúzó hajókról. Estére a promenádon
akkora tömeg hullámzik, hogy az már félelmetes. Minden értékünket magunk elé fogva
menekültünk ki. Na, azért majd holnap is oda fog enni a fene, ha megjöttünk a közeli, velenceszerű kisvárosból, ahova gyorsvasúttal megyünk.
A szállásunk szuper kis hostel (azért vagy négy emelete van),
tiszta, wifis, lent, fenn kajálda és full belvárosban van. Kell ennél jobb?
Az utcánk a kajálós negyedben van, tehát nem gond jó dolgokat
találni. Ma sikerült úgy enni többféle fincsiséget, hogy nem csípte szét a számat.
Az előzőek duplán csíptek sajnos. Azt hiszem, értem, miért lakik itt Blixa
Bargeld, bár Berlint felcserélni bármire is...
7/12/2013
Longmen barlangok
Ma ill. már tegnap Luoyangba utaztunk, hogy onnan helyi
busszal kimenjünk a Longmen barlangokhoz. Ezek kb. 100-200 évvel későbbiek,
mint a Datong mellettiek, és mindenféle vandalizmust megszenvedtek, pl. a
kulturális forradalom alatt egy csomó szobornak leverték az arcát. A helyi
idegenvezetők persze ezt tagadják. Az a verzió megy, hogy az egyik taoista
uralkodó rendelte el a szoborrongálást.
Odafelé nagyon költséghatékonyak voltunk, mert végig
tömegközlekedtünk. Visszafelé azonban - fuck Lonely Planet - taxival kellett
visszajönni dupla áron, mert az utolsó busz jóbal előbb elment, mint ahogy az
okos könyv írta.
Logmen még így romjaiban is impozáns, kötelező látnivaló.
Egy rakás faragott barlang egymás hegyén-hátán. Itt is a képeknek lesz szerepe,
csak tudjak végre küldeni. Olyan brutál pára van, hogy mindenünk vizes, mintha
a zuhany alól léptünk volna ki. Alig tudok fotózni, mert folyik a szemembe a
maró izzadság. Az otthoni hőséghez ez nem hasonlítható, na de a látvány sem.
A taxisunknak fingja sem volt, hogy hova visz bennünket, de
ezen már meg se lepődtem. Iszonyat módon vezetett, Totyi hátul majdnem frászt
kapott. Én szerencsére nem tudok vezetni, tehát pléhpofával meredtem előre már
csak azért is, mert a fickó párszor bepróbálkozott, hogy előbb szabaduljon meg
tőlünk. Sajnos ismertük az utat, úgyhogy a belvárosig vitettük magunkat,
egészen az estére étteremmé alakuló utcához. Na, itt szakítottunk a
hagyományokkal, és ahelyett, hogy mindenféle csípős lé nélküli zöldséges húsos
palacsintafélét kértünk volna, összevettem mindenféle botos kaját, pálcikára
fűzött növényt és állatot meg tésztát, de sajnos nem mondtam, hogy a
chiliféléket hagyták ki. Nagyjából ehetetlen volt a kaja, a sült hal sós
prézlinek hatott (az is volt), a többi mindegy, hogy mi volt, mert fájt minden
falat. Maradt tehát a jótékony sör. Másnap már nem próbálkoztunk be a méregerős
cuccokkal, hanem a jól ismert helyre mentünk, ahol már tudták, hogy mit kell
nekünk adni.
Az eredetileg tervezett kungfufilmforgatós hely sajna nem
fért bele az időbe. Nem számoltunk azzal, hogy ami az itteni térképeken két
egymás melletti pötty, az a valóságban többórás viszontagságos utazás, arról
nem is beszélve, hogy nincs olyan út, amiben ne lenne valami szürreál elem. Nem
akartam az előre már nagynehezen megvett shanghai sleeper vonatjegyet
veszélyeztetni.
Nem lehet tudni, hogy ennyi itt a csökkentértelmű vagy
bennünket néznek ilyen szinten hülyének, de pl. akkor is el bír vinni a taxis
máshova, amikor a kisvárosnak egyetlen buszpályaudvara van, és a hotelben a
recepciós felhívja neki az egyetlen angolul tudó valakit, hogy magyarázza el
neki, hogy hova szeretnénk menni. Amit egyébként baromi nehéz lehet kitalálni,
ha látja a csomagjainkat és vasútállomás meg repülőtér egyébként nincs. Na,
mindegy, végül szerencsésen megérkeztünk busszal Zhengzuba, ahol bevettem magam
az egyik McDonalds-be és órák óta itt élvezkedek internetileg. Eddig iszonyat
nehéz volt pár emailt is megnézni, nem ám hogy blogposztokat küldeni. Na, de
remélem Shanghaiban ennek vége lesz, mert a hostelben, amit még otthonról
foglaltam azt írja a booking.com, hogy van benne wifi, na és a full belvárosban
van.
Datong és vidéke
Az imént emlegetett gyilkos hard seat-en érkeztünk hullaként
Datingba, ahol sikerült lealkudni a taxit és már húztunk is sokcsillagos
szállásunkra, amit még Pekingből intéztünk. Nagyon elegáns volt a hely, egy
palota, de sajna a szobában nem volt wifi, csak a lobbyban, ami azt jelentette,
hogy éjjel is párszor ott ücsörögtem, és ki a fene gondolta, hogy oda bejönnek
a szúnyogok, és jól össze is csípnek. Errefelé nemigen fordul elő a dengue -
nem hiányozna újból bekapni - és tán a malária se olyan gyakori, én legalábbis
ezzel altatom magam, és nagyon remélem, hogy nem lesz semmi gáz.
A csillavilla szállástól taxival járkáltunk be a városba,
ami itteni léptékkel kisvárosnak számít mivel csak négymillióan lakják. A
házakat felhőkarcoló-stílusban építik, keskeny oszlopok, olyan 20-25
emeletesek. A 70- es, 80-as évek még egyáltalán nem halálra-érett épületeit
sorra bontják lefelé a houtongos részekkel egyetemben, a belvárost pedig
archaizáló stílusban "rakják helye". Nekem valahogy nagyon művi az
egész, de azért persze nem rossz.
Még az állomáson elkapott bennünket egy ügynök, akivel
másnapra letárgyaltuk a közeli, 5. sz-i barlangokat és a sziklába épített
kolostorokat. Mint kiderült, persze csak ott, hogy az
utóbbiakba nem lehet bemenni, sőt odamenni se, csak kívülről
nézegetni. A barlangok viszont csodálatosak voltak. Nem értettük, hogy miért
voltak tele lyukakkal. Mint kiderült, az itt látható Buddhák, Boddhisattvák és
egyéb alakok régen színesek voltak. A kőbe lyukakat fúrtak, azokba fadarabokat
dugtak, és erre hordták rá a sárszerű
anyagot, vagy inkább agyagot, amit aztán befestettek. Elképesztő látvány volt,
de ezt is majd inkább képekben...
A városban nagy élmény volt az ősi templomegyüttes, egy kis
taoista templom - ilyenben még nem voltam. Egyébként olyan, mint a buddhisták,
ill. a buddhisták olyanok, mint a taoisták. Itt is van a bejáratnál dobtorony
és templomtorony, háromosztatú az elrendezése a templomrésznek, egy főépület és
oldalt melléktemplomok. Ebben a kisvárosban láttunk mecsetet is. Majd lejártuk
a lábunkat az ún. sárkányos fal miatt, amit a térkép a belvároshoz közelre írt,
és tényleg a közelben is volt - valami gyors állatnak - csak nem nekünk.
Mindegy, azt is jól megnéztem. Zsuzsa eközben a szállodában dőzsölt, készítve
magát a vonatútra.
Kínai vonatok
A vonatok teljesen rendben lennének, ha nem vezettek volna
be pár totál hülye intézkedést, úgy mint, hogy Pekingben egyetlen ablaknál
szolgálnak ki külföldieket, de persze itt kb. háromszavas angol szókincsük van. Iszonyat
sok adminisztrációval megy a jegyeladás. Kell hozzá útlevél, és annak a számát
nyomják rá a jegyre. Olyan sokáig tart az egész, hogy már nekünk kínos. Először
a Zsuzsa ráadásul a sárga kilépőkártyáját is az útlevelében hagyta, ami persze
kiesett, és a nő, aki kb. fél óra hosszat intézte a jegyünket, még vagy tíz
percig mászott az asztal alatt és kereste a kártyát. Nagy nehezen meglett, de
addigra már Szöulig ért a sor.
Az állomásra nem lehet ám csak úgy bemenni, ill.
a jegyeladós részre igen, de ahonnan a vonatok indulnak, csak jeggyel lehet
bemenni. Ellenőrzik, aztán csomagszkennelés, mágneskapu és utána bazi nagy váróterem.
A kivetítőn olvastuk, hogy a vonatunk a 2-es vágányról indul, de kissé fura
volt, hogy a kettesnél alig álltak és az ajtó le volt lakatolva. Egyszer csak látom
ám, hogy hátul baromi nagy tömeg, a mi vonatunk száma van felírva. Nosza,
odavonszolódtunk, és csak vártunk, vártunk, a tömeg nőttön nőtt, és csak nem
nyitották ki a vágányok felé azt a rühes ajtót. Persze egyszer ennek is eljött
az ideje, pont amikor már indulni kellett volna a vonatnak. Akkor indult meg a
mindent elsodró tömeg, és ömlött be a vagonokba.
Peking és Datong között nem kaptunk hálókocsit, csak ún. hard
seat-et. Hát ezekez a szíteken tényleg baromi hard ülni. Három hely van egy
sorban, ami még elmegy, de a helyi erőknek még ezekre a helyekre se mindig van
jegyük, hanem vagy állnak egész éjjel, vagy kis sámlin ücsörögnek az ülések között.
Rémséges itt utazni, de egyszer ki kellett próbálni (uhh pár megálló is elég
lett volna).
Ennél sokkal jobb a hard sleeper, amihez először Datong és
Xi'an kött volt szerencsénk. Itt a vagonba szálláskor valami misztikus oknál
fogva oda kell adnunk a jegyünket a kalauznak és ő ad helyette egy viseltes kártyát,
majd pedig az út végén a kártyát beszedi, és visszaadja a jegyet. A jegyet közben
végig meg kell őrizni, mert a kijáratnál is olykor ellenőrzik.
A hard sleeper kicsit hasonlít az indiaihoz, azzal a különbséggel,
hogy itt kisebb a hely (keskenyebb a kocsi) és fixek az ülések, ill fekvõhelyek.
Az jár tehát jól, aki az alsó vagy legfeljebb a középső szinten van, de legjobb
tényleg az alsó, mert az végig a helyén marad, csak éppen a középsővel meg a
felsővel kell osztozkodni a helyen lefekvésig, mivel a többiek nem tudnak ülni
a saját helyükön. A vagon másik oldalán csk leülős helyek vannak meg kis
asztalok a "hazátlan" középső- és felsőágyasoknak arra az esetre, ha
az alsón fekvő még nem kelt fel, de ők szabadulnának már fekvő börtönükből. A sleepereken
kaja- és italárusok is járkálnak. A wc ugyan pottyantós, de rendes ( az út végére
már jól összetojták). Adnak lepedőt, párnát és paplant is. Összességében a hard
sleeper ellen nem lehet kifogás, a soft sleepert pedig majd Guillin és Chengdu
között fogjuk kipróbálni.
A Xi'An-i hegyek alatt...
agyagkatonákat találtak a 70-es évek elején, és az
évszázadok alatt egyre jelentéktelenebb város hirtelen látogatók millióit
vonzotta. Az alig négymillós kisvárosban azért nem tengenek túl a külföldi
turisták. Mi is csak egy éjszakát maradtunk, aztán húztunk tovább (most éppen a
vonatraszállás internálótábor-élményét heverem ki).
Ahogy megérkeztünk, rögtön mentünk agyaghadseregezni. Először
saját szerbezésben gondoltuk, no de az, hogy a térképre nyomtatott vonat képére
se sikerült egy buszmegállónyi embert arra asszociáltatni, hogy pályaudvar, na
meg a közel negyven fok arra késztetett, hogy a teljesen normális,
kultúrembernek ható szállodai fickó ajánlatát, amit 80 jüannal sikerült
leszállítani, elfogadjuk, és miután tisztáztuk vele, hogy nem igénylünk hülyén
karattyoló, zászlós guide-ot és gyárlátogatást sem, sőt arról biztosított, hogy
nekik csak smart sofőreik vannak, tehát az út végén az ordítozva pénzkövetelés
ki van zárva, belementünk az üzletbe. Egyáltalán nem bántam meg, mert a fickó
tényleg tök normális volt, azért se szólt be, hogy az utolsó múzeumi járattal
érkeztünk vissza a kiindulópontunkra. Merthogy az agyaghadsereges nagy
csarnokok mellett vannak kisebbek is, ahova a kormány által biztosított ingyen
buszokon viszik a látogatókat, majd hozzák vissza a múzeumhoz.
Az agyaghadsereg pont olyan volt, mint ahogy képeken látni,
mégis nagy szám volt megpillantani őket a bazi nagy 1-es csarnokban. Tényleg
mindegyik egyedi arc. Kivételesen nemcsak fotóztam és filmeztem, hanem vettem
pár katonát és egy lovat is. Még szerencse, hogy anno nem ólomhadsereget
találtak, így a minikatonák nem húzzák nagyon a zsákomat. A katonákon kívül megnéztük
a legrégebbi, neolitikum-kori kínai települést is, megtanultunk őskori gunyeszt
építeni. A múzeum kerti részében felépítettek pár ősemberlakot és azokba be
lehetett kicsit bujkálni is. Egész jó kaja is benne volt az árban, szóval
happységnek tűnt a nap egészen addig, amíg el nem vitt bennünket az állami busz
a múzeum további részeihez. Na nem mindegyikhez, csak az elején köpött ki
bennünket és onnan lehetett kutyagolni. Naná, hogy sehova nem volt kiírva, hogy
mennyit. Mentem, mendegéltem, a végére totál lejártam a lábamat, A rengeteg
gyaloglás annyi eredménnyel járt, hogy találtam még két kisebb csarnokot
agyagkatonákkal, a régi városfalat és az uralkodó mauzóleumát. Sikerült az
utolsó buszt elcsípni, és a sofőrünk se szólt be, hogy miért ilyen későn érünk
vissza. Egyáltalán, tök normális volt az utazásszervező és a sofőrjeik is.
Azért írom többes számban, mert végül velük intéztük az állomásra utazásunkat.
Másnap jól bebarangoltuk a várost. Xian aprócska település a maga 4 milliós
lélekszámával, van egyvonalas metrója is, amit használtunk (tök modern) és
persze tuk-tukkal is mentünk. Jártunk a
nagy liba templomban és a hozzátartozó parkban, láttuk a pagoda előtti megaszökőkutat,
amit egy túra körbejárni, miközben ismert operamelódiákra meg a vízsugarak lődözése.
A kínai népnevelésről...
Már az feltűnt, hogy Kína-szerte sok az ingyenes nyilvános WC.
Azelőtt valószínűleg nemcsak köpködtek az utcán, de pisáltak is. A nemzeti véceprogram
ennek szerencsésen véget vetett, mondjuk a köpködésnek nem, mert az hozzá tartozik
az egészségről alkotott elképzeléshez. Márpedig egész kelet így védi az egészségét.
Hello kittynek öltözött csajok is akkorákat csuláznak, hogy bele lehet fulladni.
Mikor haza kellett taxiznunk Luoyangból, a taxis a kétórás út alatt vagy tízszer
akkora csulákat küldött ki az ablakon, mint egy ágyúgolyó.
Egyébként tévén keresztül is megy az oktatás. Zsuzsa látott
egy filmsorozatot, arról, hogy "ne tolakodj" - volt egy hosszú sor, és
egy tukkó előre akart tolakodni, mire a sor elején álló megmutatta neki a sor végét.
A bunkó erre megjavult, és szépen be is állt a sorba.
Másik: a csaj taxiban
utazott, és ki akarta vágni a szemetet, de a taxis a visszapillantóból ránézett,
mire a csaj mégse vágta ki a szemetet.
A köv: a pasas vette volna elő a cigit, de meglátott vele
szemben egy gyereket, és erre eltette a cigit.
A kínaiakat egyébként úgy járnak trekkingezni, mintha diszkóba
mennének. Kis, bulizós nájlonruha, csótánytaposó, emelős csuka, amit egyikük szállodai,
vékony, papírtetejű szobapapucsra cserélt. Nagyjából senkit nem látni hosszabb
utakon se trekkingcuccban, dohányoznak közben, mint állat, mégis ezerrel gyűrik
le a távokat. Szívós nép nagyon.
Az egy rejtély, hogy hogyan oldják meg a bébik ürítését, ti.
nincs rajtuk pampers, meztelen seggel szállítják őket. Meg kéne figyelni, hogy
mit tesz apa vagy anya, ha eksön van.
Arra sem ártana egy kis népnevelés, hogy ne dumáljanak ordítva.
Az viszont rejtély számomra, hogy azt hogy csinálják, hogy
egészen kis gyerekeket hurcolnak mindenfelé meztelen seggel, gumibugyogó nélkül.
Hogy lehet az, hogy nem tojják, hugyozzák le a szüleiket? Arra tudok gondolni,
hogy mikor látják, vagy inkább érzik, hogy valami jön a gyerekből, gyorsan
odanyomnak valamit (papírvattát vagy hasonlót). Elhatároztam, hogy ezt egy
angolul kommunikálni képes valakitől meg fogom kérdezni. Mindenesetre, akárhogy
is van, Pamperst nem láttam egy boltban sem.
Két nappal azután,
hogy ez írtam, láttam egy pelenkást
a vasútállomáson.
Dengfeng
Na, ha ezt így mondjuk nekik ("Denfeng"), értetlenkednek, úgy mint
a Picasso kalandjaiban, mikor vizet kerestek (ááá, aqua? No.) Xi'Anból ugyanis
Zhengzouba mentünk vonattal, de a szállásunk Dengfengben volt, ahova hajnali
4-es érkezésünk után még el kellett jutni. Azt hogy Dengfeng, nem értették, a
buszok se voltak meg, szóval eléggé alulról építkeztünk. Először szóban
bénáztam ide-oda, de aztán rájöttem, hogy a bookingos papírunkat kell
mutogatni. Az egyik szállodában a a csaj leírta kínaiul, hogy "tessék
mondani, honnan indul a busz Dengfengbe?", Amit most már tudom, hogy
Danfannak kell ejteni. Eleinte küldtek bennünket ide-oda, míg aztán többek
egybehangzó javaslata alapján betaláltunk a jegypénztárba, és becsekkolás után
a szerv megmutatta a távolban ácsorgó buszunkat is. Dengfengben aztán hamar odahajtottunk a hotelhez,
és lemosva a vonatos hajlesszagot, végre pihiztünk, meg a városkában
bóklásztunk.
Dengfeng igazi szutyok kisváros. A szállodában internet nuku, a városkában netcafe nuku, de szerencsére találtunk egy kiscsajt, aki mutatott netes helyeket egy ház düledező emeletén. Ezek tömve voltak kölykökkel, akik hülye computeres játékokkal voltak elfoglalva. Az egyik helyen nem is volt szabad gép. A másiknál volt, csakhogy a fószer nem foglalkozott velünk. Mutogatom neki, hogy adunk pénzt, csak kéne internet, de sem ez a szó, sem az e-mail nem volt meg neki. Egy netező csaj segített végül abban, hogy óránként 3 jüanért nethez jussunk.
A gép egyfolytában kínaiul akart írni. Baromi nehéz volt a kínaira átíró opcióját leállítani. A leveleket nem nagyon akarta betölteni, szóval egy horror volt, de végül a legfontosabbakat sikerült elintézni, pl. leokézni a tibeti vonatjegyünket. Megtaláltuk a buszpályaudvart, ahonnan a Logmen barlangokat tudjuk majd megközelíteni és a shaolinos hegyre menős buszjárat is meglett. Este pedig találtunk egy utcát, ami sötétedés felé átalakul egy hosszú kinti étteremmé, és baromi hangulatos. Másnap aztán a szürreál, kenyérnélküli reggeli után (csak a tojás volt ismerős kaja), indultunk a shaolinos napunkra. Itt van a legnagyobb és leghíresebb shaolin templom, no meg a shaolin iskolák is, ahol elképesztő technikákat tanulnak a gyerekek. A gyakorlóhelyen Bodhidharma figyel rájuk több példányban, szóval van itt hagyomány elég durván, no meg ebből fakadóan biznisz is, mert hála a kungfus filmeknek, mindenki kíváncsi erre a látványos technikára. Azt feltehetően a látogatók kevesebben tudják, hogy ki volt Bodhidharma (itteni nevén Damo), és hogy a csan buddhizmus e neves első pátriárkájának első követője (értelemszerűen a 2. pátriárka) hogy hívta fel magára a mester figyelmét, miután az hosszasan le se tojta (lecsapta az egyik kezét). Ennek az esetnek több helyszínét is jelölik. De erről és a felejthetetlen trekkingről majd később, most muszáj egy kicsit aludni.
Dengfeng igazi szutyok kisváros. A szállodában internet nuku, a városkában netcafe nuku, de szerencsére találtunk egy kiscsajt, aki mutatott netes helyeket egy ház düledező emeletén. Ezek tömve voltak kölykökkel, akik hülye computeres játékokkal voltak elfoglalva. Az egyik helyen nem is volt szabad gép. A másiknál volt, csakhogy a fószer nem foglalkozott velünk. Mutogatom neki, hogy adunk pénzt, csak kéne internet, de sem ez a szó, sem az e-mail nem volt meg neki. Egy netező csaj segített végül abban, hogy óránként 3 jüanért nethez jussunk.
A gép egyfolytában kínaiul akart írni. Baromi nehéz volt a kínaira átíró opcióját leállítani. A leveleket nem nagyon akarta betölteni, szóval egy horror volt, de végül a legfontosabbakat sikerült elintézni, pl. leokézni a tibeti vonatjegyünket. Megtaláltuk a buszpályaudvart, ahonnan a Logmen barlangokat tudjuk majd megközelíteni és a shaolinos hegyre menős buszjárat is meglett. Este pedig találtunk egy utcát, ami sötétedés felé átalakul egy hosszú kinti étteremmé, és baromi hangulatos. Másnap aztán a szürreál, kenyérnélküli reggeli után (csak a tojás volt ismerős kaja), indultunk a shaolinos napunkra. Itt van a legnagyobb és leghíresebb shaolin templom, no meg a shaolin iskolák is, ahol elképesztő technikákat tanulnak a gyerekek. A gyakorlóhelyen Bodhidharma figyel rájuk több példányban, szóval van itt hagyomány elég durván, no meg ebből fakadóan biznisz is, mert hála a kungfus filmeknek, mindenki kíváncsi erre a látványos technikára. Azt feltehetően a látogatók kevesebben tudják, hogy ki volt Bodhidharma (itteni nevén Damo), és hogy a csan buddhizmus e neves első pátriárkájának első követője (értelemszerűen a 2. pátriárka) hogy hívta fel magára a mester figyelmét, miután az hosszasan le se tojta (lecsapta az egyik kezét). Ennek az esetnek több helyszínét is jelölik. De erről és a felejthetetlen trekkingről majd később, most muszáj egy kicsit aludni.
Mióta az előző sorokat leírtam, nemcsak hogy aludtam, de túl
vagyunk egy újabb izzasztó úton. Na, de vissza a shaolinokhoz. Kicsit drágállottuk
a 120 jüanos belépő után a további 60 Jüanos jegyet a felvonóra, de megvettük,
mondván, nem minden nap járunk erre. Nem gondoltuk, hogy elképesztően hosszú és
magasan lebegve jutunk fel a hegyre, ahol aztán gyanútlanul sétáltunk hátra egy
erdei úton. Az mondjuk feltűnt, hogy izzadt, elcsigázott emberek jönnek szemből,
na de azt álmunkban sem gondoltuk, hogy 1600 m-es sziklák felső szakaszába vájt
utakon és se vége, se hossza lépcsősorokon megyünk majd órákig jellemzően
felfelé, egy baromi magasra épült kolostor-együttesig. A kínai hegyeket
ábrázoló tusfestmények elevenedtek meg. Elképesztő mélységek és magasságok
között araszoltunk előre. Sajnos elég nagy volt itt is a pára, úgyhogy szürkék
lesznek kissé a felvételek, de remélem párral sikerül majd illusztrálni, hogy
miről is van szó.
A ruhánkból, hajunkból zuhogott a víz, mintha zuhany alól
jöttünk volna. A brutál párára lépcsőzés embertelen munka volt, és végül nem is
mentünk el a kolostorig (amúgy zárva volt), na nem csak a tőle 20 percnyire
lévő függőhídtól nem messzire, ahonnan jól látható a kolostor. 6, 5 km lett
volna a teljes trekking, de mi rövidítettük kb. 3/4 órával. Egyedül mentem
vissza, mert sokszor megálltam filmezi, fotózni, vagy csak bámulni. Zsuzsa már
nem akart többet libegőzni, hanem Totyiékkal elindult a buszhoz, és útközben
shaolin bemutatót találtak. A tanoncok nézőket hívtak a színpadra, akik a többek
mulatságára bénáztak. Mikor én jártam arra, bemutató már nem volt, csak kungfu
gyakorlatok mentek és egy nagy sorakozó a szemközti appelplatzon. Kb. egy
órával jártam a többiek után, mert én még egy felvonón felmentem a másik
hegyre. Ez nem volt olyan munkás hegy, mint a másik, vagy csak nem volt annyi
idő már, hogy bedurvuljon. Alig néztem meg a fenti templomot és a Bodhidharma
és Huiko nagyjelenetének helyszínét (karlevágás), már forduhattam is vissza,
mert záróra volt. Erről is csináltam egy csomó fotót, főleg mert ez a cablecar
nyitott volt. Este aztán Zsuzsával megtaláltuk a városka egész utcát betöltő
étterem-étterem hátán létesítményét, ahol tartok tőle, hogy visszapótoltuk,
amit egész nap lejártunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)