A Xi'An-i hegyek alatt...

agyagkatonákat találtak a 70-es évek elején, és az évszázadok alatt egyre jelentéktelenebb város hirtelen látogatók millióit vonzotta. Az alig négymillós kisvárosban azért nem tengenek túl a külföldi turisták. Mi is csak egy éjszakát maradtunk, aztán húztunk tovább (most éppen a vonatraszállás internálótábor-élményét heverem ki).

 

Ahogy megérkeztünk, rögtön mentünk agyaghadseregezni. Először saját szerbezésben gondoltuk, no de az, hogy a térképre nyomtatott vonat képére se sikerült egy buszmegállónyi embert arra asszociáltatni, hogy pályaudvar, na meg a közel negyven fok arra késztetett, hogy a teljesen normális, kultúrembernek ható szállodai fickó ajánlatát, amit 80 jüannal sikerült leszállítani, elfogadjuk, és miután tisztáztuk vele, hogy nem igénylünk hülyén karattyoló, zászlós guide-ot és gyárlátogatást sem, sőt arról biztosított, hogy nekik csak smart sofőreik vannak, tehát az út végén az ordítozva pénzkövetelés ki van zárva, belementünk az üzletbe. Egyáltalán nem bántam meg, mert a fickó tényleg tök normális volt, azért se szólt be, hogy az utolsó múzeumi járattal érkeztünk vissza a kiindulópontunkra. Merthogy az agyaghadsereges nagy csarnokok mellett vannak kisebbek is, ahova a kormány által biztosított ingyen buszokon viszik a látogatókat, majd hozzák vissza a múzeumhoz.

Az agyaghadsereg pont olyan volt, mint ahogy képeken látni, mégis nagy szám volt megpillantani őket a bazi nagy 1-es csarnokban. Tényleg mindegyik egyedi arc. Kivételesen nemcsak fotóztam és filmeztem, hanem vettem pár katonát és egy lovat is. Még szerencse, hogy anno nem ólomhadsereget találtak, így a minikatonák nem húzzák nagyon a zsákomat. A katonákon kívül megnéztük a legrégebbi, neolitikum-kori kínai települést is, megtanultunk őskori gunyeszt építeni. A múzeum kerti részében felépítettek pár ősemberlakot és azokba be lehetett kicsit bujkálni is. Egész jó kaja is benne volt az árban, szóval happységnek tűnt a nap egészen addig, amíg el nem vitt bennünket az állami busz a múzeum további részeihez. Na nem mindegyikhez, csak az elején köpött ki bennünket és onnan lehetett kutyagolni. Naná, hogy sehova nem volt kiírva, hogy mennyit. Mentem, mendegéltem, a végére totál lejártam a lábamat, A rengeteg gyaloglás annyi eredménnyel járt, hogy találtam még két kisebb csarnokot agyagkatonákkal, a régi városfalat és az uralkodó mauzóleumát. Sikerült az utolsó buszt elcsípni, és a sofőrünk se szólt be, hogy miért ilyen későn érünk vissza. Egyáltalán, tök normális volt az utazásszervező és a sofőrjeik is. Azért írom többes számban, mert végül velük intéztük az állomásra utazásunkat.

Másnap jól bebarangoltuk a várost. Xian  aprócska település a maga 4 milliós lélekszámával, van egyvonalas metrója is, amit használtunk (tök modern) és persze tuk-tukkal is mentünk.  Jártunk a nagy liba templomban és a hozzátartozó parkban, láttuk a pagoda előtti megaszökőkutat, amit egy túra körbejárni, miközben ismert operamelódiákra meg a vízsugarak lődözése.

Közkívánatra röviden és remélhetőleg utoljára írok az útitársakról is. Tudni kell, hogy Zsuzsa kollégámmal már összeszokott társaságot alkotunk. Biztos nem könnyű velünk utazni és hozzánk alkalmazkodni, de ez Totyiéknak különösen nem sikerül, fõképpen magának Totyinak. Az igényeket összehangolni akkor lehetne, ha világosan artikulált igények lennének, ez az egyik probléma, a mások a nagyfokú önállótlanság (nem kifogás az angol nyelv nemtudása, mivel errefelé nemigen beszélnek nyelveket, sőt szerintem a lakosság egy része írástudatlan, tehát az orra alá nyomott kínai írásjeleket se bírja megfejteni. Itt azért nem kis geocaching-feladat A-ból a B-be vezető utat, buszt, stb. megtalálni, amit pedig Totyi láthatóan elvárna, hogy megy flottul. Az az érzésem, hogy azt hiszi, hogy nekünk szolgáltatni kellene számára a gördülékeny utazást, és kivan, ha ez nem valósul meg. Én viszont becsapottnak érzem magam azért, mert azt mondták, hogy eddig egyéni szervezésben - nem irodával - a világ egy csomó országában jártak, tehát azt hittem, mikor letárgyaltuk, hogy jönnek velünk, hogy tapasztalt utazók, közben teljes mértékben ránk vannak utalva, ill. úgy állnak a dolgokhoz. Ma elszakadt a cérna, mikor Totyi, aki magát igen jó pakolónak tartja - a saját holmijukat tekintve bizonyára az is - szóval, amikor mondtam neki, hogy függőlegesen rakja a csomagokat a zsákokat, nagyon berágott, mondván, hogy a zsákokkal nem volt baj egyszer sem. Hát tényleg, ha a sajátjaikat nézzük. Az incidens óta némi mosolyszünet és távolságtartás van, az utóbbi nagyon hasznos, hiszen nem kell egymás seggében lenni  örökké, nem igaz?