Itt is vannak tukkók

Vannak bizony dögivel. A tibetiek elég jelentős része imádja a pénzt, olyannyira, hogy ha ránézel egy árura, nemcsak hogy elkezd agitálni, de még csuklón is ragad és rángat, hogy vedd meg a karkötőt, láncot, fittyfenét. Már majdnem megijedtem az egyik nőtől, aki össze-vissza rángatott. Ha nem lett volna rákötözve a gyereke, akkor lehet, hogy kapott volna egy sallert vagy kokit. Nem is mentünk utána közel semelyik standhoz a kilométer hosszú bazárban.

Krákognak, köpnek állandóan. Ez persze egész keletre jellemző, ebben egyek az utált kínaiakkal. A kínaiakat utálják, viszont este, mikor kínai módra beindul az utcazene és közös tánc, a kínaiakhoz a tibetiek is beszállnak és illegnek a közös koreográfiára. Ez volt a ma esti program is a Potala előtti vagy inkább alatti téren. A másik kínai giccs, a zenés szökőkutazás is ment a téren ezerrel.

Azért persze vannak kivételek is, mint a ma megismert Norbu, akinek a neve aranyat jelent, és aki önzetlenül segített nekünk szállást keresni.

A tibetiek messze nem olyan hangosak, mint a kínaiak, ha együtt vannak.  A kínai turisnyák szinte mindenhol jelen vannak, fotózkodnak, pózolnak, alig lehet őket kikerülni. Ma este Totyival benéztünk a dorbézolós, csajozós, költő Dalai láma (mint Bhutánban a Divine madman) több száz év előtti törzshelyére, ami ma is viruló, antik vendéglő eszméletlen hangulattal és ott is a kínaiak viháncoltak. 

Tibeti időjárás

Nagyon jó idő van. Semmi hőség és pára. Nappal meleg és baromi erős napsugárzás - a napszemüveg és kalap alapfelszerelés - ahogy lemegy a nap, kissé hűvös lesz, de nem hideg. Hajnalban azért eléggé lehűl és gyakran esik, viszont napközben nem. Nagyon felhasználóbarát időjárás, az itteni nyarat otthon is elfogadnám (főképpen, hogy olvasom, milyen hőség van). A tél persze kemény, de idén kevés volt a hó. Látszott is a repülőből, hogy be vannak tottyanva a gleccserek.

Tasi delek!

Na, végre Tibetben vagyunk. Úgyis mondhatnám, megérkeztem, sziasztok, minden jót! Évtizedek óta vártam ezt a pillanatot. Nyugat-Tibetben már többször jártam, no, de Kelet-Tibet eddig nem jött össze, és most se minden. Nagyon szerettem volna vonattal érkezni, még ha két napig is tart az út, és az is feldobott, hogy Xiningen, a Dalai láma szülőhelyén keresztül. Igen ám, de pont arrafelé volt gond a természettel. A földrengésen kívül az elállni nem akaró eső tette tönkre a töltéseket, szóval jobb, hogy repültünk, még ha buktunk is rajta fejenként vagy 700 egységet.

A chengdui reptéren rögtön jól beijesztettek, hogy késik a gép és nem tudják, mennyivel. Aztán a pasas megkérdezte, és szerencsére kiderült, hogy nem jelentős, olyan háromnegyedórás a késés. A chekin-nél rögtön fel kellett mutatni a Tibet-permitet, tehát ha nem lett volna meg, már Chengduban visszafordítanak.  Aztán Totyiék zsákjaival gyűlt meg a bajunk, mert hol sprayre, hol elemekre vadásztak. Végül aztán berepültünk Tibetbe. Ha már nem sikerült az utat a földön látni, most  mindent, amit csak lehet, megnéztem felülről. Gleccserek, felhőket átszúró, a gépnek szinte a hasát karcolták a hegyek. Készültek errről szürke, jellegtelen fotók. Kaja a szecsuán airlines-on egész jó volt.  Mikor megérkeztünk, már várt a mosolygós fiatal gyerek, aki a guidunk egészen a nepáli határig. Elmondta, hogy az idegenvezetésen kívül politikai oktatást is kapott, ahogy itt mindenki, még a papok is.

Amit eddig írtam, az az első napi élmények hatása alatt történt, a mai események között azért voltak horrorisztikus elemek. A mosolygós guide mint kiderült, egy elég nyomi gyerek, nagyjából semmit nem tud elintézni. Kicsit jobb utazásszervező lennék nála, attól tartok. Reggel jött értünk, hogy jegyet bookoljunk a Potalába, ahova limitálják a belépést. Nem nagyon értem, hogy miért nekünk, a csilliót fizető utasoknak kell ezer órát sorban állni, de ami a leggázabb volt, hogy a 7 óra nyilvánvalóan késő volt. Akik biztonsággal bejuthattak, azok sokkal korábban sorba álltak. A mi guidunknak, aki semmiféle ilyen tevékenységet nem végez, tán már előbb be kellett volna állni, de legalábbis szólni, hogy korábban menjünk ki. Nem sokkal utánunk már senkinek nem lett jegye holnapra. Holnapután pedig nekünk már tovább kell állni. Na ezzel a horrorral ment el vagy 3 óra utána további 2 szállásfoglalással, mert láttuk, hogy ez a fickó nem fog segíteni, sőt. Viszont találtunk a szállásunkon egy eszméletlenül tájékozott, értelmes, angolul beszélő csávót, aki segített az lp-ben talált címeket felhívni, egyet ő is tudott, és így elég olcsón, szobánként 120-ért és a másik helyen reggelivel 200-ért bookoltunk szállásokat. Mikor visszajött a guidunk, csodálkozott is (kapja be).

Na, de inkább Lhasáról. Ilyen mesebeli gyönyörű belvárost még soha életemben nem láttam. Mondjuk nekem a tibeti építészet amúgy is a csúcs. Mikor beértünk a városba, megpillantani a Potalát, hát arra nincsenek szavak (de képek lesznek). A belváros pedig a régi épületeivel és templomaival egy csoda. A történelmi belváros kellős közepén lakunk, egy ilyen csodaházikóban. Reggel én nyitottam a hatalmas farekeszekkel záródó bejárati ajtót, ami olyan, mint egy kolostor ajtaja. A szobánk egyszerű, de van benne régi tibeti faragott szekrény, az ágy marha kemény de tiszta az ágynemű, az ablakon tibeti hímzett függöny, szóval jó. kis belső kertünk is van, padokkal, növényekkel, wifivel, most innen írok. Az ajtónk nem zárható, de a tulajok vigyáznak a cuccunkra. Nem messze van a katonai checkpoint szkennelővel, szóval a zavargásokról, szerzetes-önégetésekről híres, történelmi belvárosban lakunk. Eleinte érdeklődtek a katonák, hogy késő este hova-hova, de most már szerintem tudják, hogy hazajövök éppen. És én ide tényleg hazajöttem. Ha lehetne, maradnék még, annyira döbbenet szép minden. Nekem magassági betegségem sincs, sohasem volt, mindent ehetek, még a jaktejes tea se csinált semmit, a Potala tövében lévő kis füstös, helyiek által látogatott barlangkonyhában főtt jakhúsleves is simán lecsúszott, főképpen a finom vastag tészta. Később a többiek is ettek ott, mondjuk először kicsit lepadlóztak a füsttől és a legyektől. Lehet, hogy írtam már, itt nincs szúnyog, tehát malária, dengue kizárva.

A Potala uralja a várost. Sokfelől látszik a monumentális épületegyüttes, amit egyszerűen nem lehet nem hosszan nézni. A palotával szemben provokatív kínai zene ordít, a háta mögött az 5. Dalai láma idejében épített park tóval, de most kínai parkra átépítve. A Potala alatt oda nem illő üzletsor nagy kínai és kis tibeti felirattal, szóval érthető, hogy a helyi lakosok állandóan frusztráltak, és kitennék a kínaiakat, vagy ahogy itt mondják, hanokat. Azt is értem, amit Chengduban hallottunk, hogy este a templomtéren néha kapnak a kínaiak. Iszonyat sok van belőlük, hangosak, szájbafotózzák a helyieket, akik ezt valamiért nem nagyon kedvelik. A belváros, ahol lakunk, egyben zarándokhely is, mert ezeken az utcákon járják körbe a templomot, sokszor hasrafekve a jellemző tibeti imasanyargatással.

A Potalával szemben provokatív kínai zene üvölt, Zsuzsa ezért fogja be a fülét.

Ma megnéztük a híres Sera kolostort is, ahol a vitatkozó szerzetesek vannak (otthonról lesz videó is feltöltve, csak türelem). Erre is csak a tőlem nem megszokott jelzőket tudom mondani. Az egyik szerzetesnek viszont beszóltam, mert nyilván mikor én voltam már a milliomodik, aki megnézte a nagy Buddhát, beszólt és mutogatott, hogy out. Mire én odamentem hozzá, és kérdeztem, hogy ezt nekem mondta, na, ekkor behúzta fülét-farkát, én meg tájékoztattam arról, hogy ha a pénzem kell (50 jüan a belépő), akkor tessék elviselni, hogy bejövök abba  a pár helyiségbe, amit nyitva méltóztatnak tartani. Szerintem nem értett mindent, de a hanghordozásból levette, hogy nem lájkoltam az attrakcióját, és tán ijesztő is voltam kicsinykét. Az a lényeg, hogy visszavonulót fújt a srác. Már attól is kiakadtam, hogy kiírták a főépületben, hogy fotózni tilos, de aki mégis fotózik, 30 jüant fizet. Most akkor lehet, vagy nem lehet? Ha ez vallási okból nem lehetséges, akkor miért lehet 30 jüanért. Naná, hogy fotóztam, sőt videóztam is, persze pluszpénzfizetés nélkül.

Meg kell hagyni, ez egy money for nothing ország. Imádnak a semmiért pénzt szedni, mint ahogy azt a méregdrága túránk is igazolja. A 2883 jüanban csak az utazás és a guide (aki nem gájdol) van benne. Kérdeztem, hogy feladata-e rólunk jelenteni. Azt válaszolta, hogy nem, de meg szokták kérdezni, hogy miket mondanak a turisnyák. Megfigyeltem, hogy rendszeresen jelent a főnökének. Mondtam neki, hogy én is blogolok, mindent megírok, ami itt történik, és jó sokan olvassák. Nem láttam a kitörő örömöt az arcán, hehe. Nem akartam direkt szadizni, de valamivel csak motiválni kell, hogy tán kicsit dolgozzon is. Félek, hogy nem leszek különösebben eredményes e tekintetben.

Permit, repjegy megvan, reméljük, már nincs akadálya a tibeti kalandnak

Ma chengduztunk egyet, miután befoglaltuk a repjegyeket Lhasába. Holnap (itt már ma) 12:40-kor indulunk. Estig lehetett aggódni, hogy megjön-e Tibetből a permitünk, de este fél.10 felé a szobánkba hozta fel az ügyintéző csaj, aki annyira örült neki, hogy még meg is ölelgetett bennünket. Tök aranyos volt. Ő volt az összes közül a legértelmesebb és marha jól beszél angolul, ami szintén nem hátrány egy olyan országban, ahol a legegyszerűbb szavak és mutogatások sem szoktak működni.

A szállásunkon kben mindenki jól beszél angolul, ez tényleg egy kiváló backpacker szállás, minden van benne, mi szem-szájnak ingere. A kertben még kis patakocska és pihenők is vannak, külön olvasószoba rengeteg könyvvel, köznek felajánlott ruhatár, ingyenes dvd-kölcsönző, szárító, hűtő, egy baromi jó étterem és bár, ahol nem nyálzene megy, nem rohadalom erős ételt adnak, hanem ehetőt, üzenőfal és rengeteg kifüggesztett infó a falon és sok sokat tapasztalt, érdekes utazó. Sokkal érdekesebb és informatívabb hely, mint egy drága szálloda. A nettel azért van gond, a wifi olykor elszáll, a szobában nincs is. Viszont a kertben van, most is innen írok.

Ma megnéztünk egy nagy csanbuddhista kolostort. A szerzetesek szerelésén kívül más nem utalt a csanra, mi több, itt aztán minden volt, konfuciánus kőtáblák, csongkapás és egyéb tibeti buddhista templomocskák, de taoista elemek is. Ez azonban így van rendjén.  Találtunk a kertben egy nagy teázót is tele helyiekkel és ingyen jázminteával, amit állandóan feltöltögettek, így a harmadik csésze tea már egész iható volt, nem olyan erős és keserű, mint az első adag. A helyiek körbeültek bennünket és láthatóan élvezték a diskurálást a nagyorrúakkal (állítólag így hívják az ejrópaiakat).

Utána ettünk egy sült kacsacombot és hozzá mekis krumplit a csípőskaja-kikerülés jegyében. Totyiék tolják a csípőset. Mi is meg tudjuk enni a Zsuzsával, de alapvetően nem szeretjük (én konkrétan utálom).

Ja, és hát minden esetben közel egy óra a pénzváltás. Elképesztő, hogy mit összeadminisztrálnak.

Délután ill. kora este elhúztunk az itteni peoples parkba, az emberek parkjába, amit az emberek tényleg használnak is. Reggel és este megy a thaichi, a furatornászás, pizsibensétálás és a traccspartik. Ma sokáig néztük a thaichizőket, mert állati jókat láttunk, nagyon profin, összehangoltan mozogtak. Ilyenkor látja az ember a döbbenet ellentéteket, esztétika, filozófia, harmónia és fennköltség az egyik oldalon és a legsúlyosabb tahóság, idiotizmus a másik oldalon. Előfordulhat, hogy mindez egy azonos egyeden belül. Ki érti? De itt ennek a kérdésnek nincs értelme.

A pályaudvari tök fölösleges várakozásunk alatt láttunk tibetieket. Kicsit mások, mint a nyugat-tibetiek, keményebb arcvonások és valami hihetetlen kosz jellemzi őket. Mintha még a magzatmáz is rajtuk lenne. A gyerekek orrából vastagon folyt a takony, A feltúrt, hótmocskos póló alatt szopott a csecsemő, akit aztán az anyja egy földmocskos ronggyal a hátára szerelt és úgy indult vele útnak. Kíváncsian nézek a tibeti út elé.

Apropó, kosz. A csan kolostorban láttuk a szerzetesek lakhelyét. Hát elég basic és retkes. Mikor közelmentem, kissé megtántorodtam a kiáramló bűztől. Az embereknek is jó punnyadt szaguk volt. El is szégyelltem magam, hogy ki voltam akadva a beszottyant hálópólóm miatt (azért kimostam, hogy legyen korrekt, mert ki tudja, milyen körülmények lesznek Tibetben, ahonnan remélhetőleg legközelebb jelentkezem, ha lesz necc). A fotóküldés egyelőre reménytelen és a blogbejegyzéseket se látom egészen Nepálig. Azért tessék csak írni, mert utána elolvasom őket.

Földrengés és eső miatt Tibet függőben

Senkinek nem kívánom a mai napunkat. Indultunk volna Tibetbe, először minden ok volt. Az állomáson félrevontak bennünket az egyenruhások. Na, gondoltam, most szedik majd le egyenként a körmeimet valamilyen beszólásomért. Kellett nekem előző nap a bárban mindenféléről dumálni olyan társaságban, ahol kínaiak is voltak. De nem ez volt a gond. Nagy nehezen elmagyarázták, hogy előző nap meg aznap is nagy esők voltak, ezért késni fog a vonat. Csak éppen azt nem mondták, hogy mennyit. Nem volt valami jó érzés látni a vonatindulás mellett a vonalat és a kínai szöveget. Na szóval vártunk vagy öt óra hosszat. Az azért fura volt, hogy alig pár embernek volt olyan jegye, mint nekünk. Edda látott olyan helyiséget, ahova láthatóan aludni terelték az embereket, és akkor még nem is láttuk a tömeget az állomás előtt, akik már ott campingeztek.

Meguntam a dolgot és főleg, hogy senki sem mond semmi érthetőt, és elindultam valami illetékes elvtársat keresni. Nagyon nagy mázlim volt, mert a főnöki pulthoz odahívtak egy manust, aki értelmes is volt, angolul is beszélt és nagyon segítőkész volt. Elmagyarázta, hogy Gansu tartományban a 6.5-ös földrengés miatt, meg a marha nagy esőzések miatt nem indul a vonatunk, de a Xinongből Lhasába induló sem, és egyáltalán nem biztos, hogy holnapra változik a helyzet. Azt ajánlotta, hogy repüljünk inkább, és cancelezzük a vonatjegyet. Azt is elmondta, hogy a neten vett jegyet azzal a hitelkártyával lehet cancelezni, amivel nekünk az utazásszervezőnk vette (mi nem tehettük meg, mivel Tibetbe csak szervezetten lehet utazni). Segített felhívni a volt ill. éppen ismét mostani szállásunkat, akik azonnal kocsit küldtek értünk.

Az azért nem nagyon klassz, hogy indulás előtt nem kérdeztek utána, hogy Xininget érinti-e a földrengés és a brutál esőzés. Szerintem illett volna. A csaj eliszkolt a jegyeinkkel, majd jött vissza hamar azzal, hogy nem lehet ezt visszaváltani, mert nem törölték a járatot, csak kicsit késik a vonat. Egy vagy két napot vagy többet ugyan már. Na erre kicsit felemeltem a hangomat, hogy ne szórakozzon, ezzel az egész programunk csúszik és vannak még repjegyeink, nem tudunk napokat várni. De neki ezt mondták. Mondtam, hogy nekem meg nem ezt, és most menjünk vissza az én emberemhez. A bejáratnál le akartak koptatni, gondolom az a nő, akivel a megmentésünkre küldött csaj beszélt, de én keménykedtem, hogy bemegyek és beszélek a főnökkel. Így is lett. Mutattam a főnöki pultnál, hogy a szemüveges csávót hívják. Jött is, és elmagyarázta a csajnak, hogy hogyan kell cancelezni. Na, sikerült is, és most meg az a problematika, hogy volna ugyan repjegy, persze a vonatjegynél jóval drágábban, de a reptérre vinnünk kell egy eredeti új Tibet-permitet. Ez már el is készült Lhasában, csak kéne fogni nekik egy utast, aki éppen ide repül, hogy magunkkal tudjuk vinni az engedélyt, ami nélkül nem engednek be Lhasába.

Holnap reggelre talán kiderül, hogy úton van-e a permit, és ha az akció sikeres, akkor csak két dolgot veszítünk, pénzt (ez a kisebbik baj) és azt, hogy vonattal menjünk Tibetbe. Nagyon szerettem volna, de ez már úgy néz ki, hogy végleg meghiúsult. Szóval, Tibet drága, macerás és kockázatos. Ezt előtte is tudtam, de most a bőrünkön is érezzük, hogy ez bizony így van. Csak remélni merem, hogy nem tör ki zavargás, mert akkor is nyekk az útnak, meg az ún. érzékeny dátumokon (ilyen volt nemrég a Dalai láma szülinapja). Ja, és ahol átszálltunk volna, Xining a szülőhelye, azt se láthatjuk, pedig 10 óránk lett volna ott. Ha nem találom a pályaudvaron a szemüveges tisztet, tán még most is ott rostokolunk. Még rosszabb lett volna, ha eljutunk Xiningig, és ottrekedünk. Itt Chengduban mégis többet tudunk intézni, mivel most ott vagyunk, ahol az utunkat intézték, és szállásilag ez egy jó hely. De mennyivel szívesebben zötykölődnék a vonaton persze földrengés és özönvíz nélkül. Kéretik drukkolni, hogy jussunk el Lhasába, Tibet fővárosába!

Jó és rossz dolgok Kínában

Egy kis összegzés....

Jó, hogy

- a normális emberek (értsd: nem kupecek) tök segítőkészek és általában nem nyomulósak,

- tisztaság van általában,

- gyönyörűek a kertek és a régi épületek (általában),

- nagyon olcsó és jó a tömegközlekedés, beleértve helyközi közlekedést is,

- nem kell fosni az árfolyam miatt, mindenütt egységesen váltanak valutát,

- elég jó a kaja, kivéve, ha csíp,

- más nem jut eszembe.

Rossz, hogy

- aki nem mezei ember, hanem ügynökféle, az nyomul, erőszakos, hangos, agresszív,

- az utóbbi jelzők egyébként is eléggé jellemzőek a populációra,

- mindenki krákog és köp leginkább reggel, délben és este, mintha csak az egész népességnek rohadna a tüdeje, ugyanez, igaz, és az a tüdőrák maga,

- semmit, konkrétan egy mukkot se tud angolul az itt élők többsége, elemi szavakat nem értenek meg. Legutóbb a Mao se ment, Mao szobor közelében, de még a karlendítés utánzásával sem, a taxis nem érti, ha azt kérjük, hogy a buszpályaudvarra vigyen bennünket,

- jelölik a szálláson a hideg- és meleg víz csapját, csak éppen fordítva,

- borzalmas nylonruhákban járnak, a legtöbb igencsak szar munka,

- ordítva beszélnek földön, vízen, levegőben,

- nem állnak sorba, pedig tanítják nekik,

- nem tudnak vezetni, és nem tartják be az elemi közlekedési szabályokat.

Utolsó kínai napunk

Holnaptól kezdődik a tibeti kaland, és  hát Tibet bármennyire is elkínaisodott, akkor is egy más kultúra. Ezzel a kavalkáddal, amivel itt lehet szembesülni, többé nem találkozunk utunk során. Reggel zuhogott az eső, aztán meg bénáztam kicsit a lhasai szállásfoglalással, de végül feladtam, majd találunk ott.

Megismerkedtünk Kevinnel, aki eddigi utunkat intézte, egy fiatal gyerek, aki azzal borzolta idegeinket, hogy bejött az étterembe, ahol testes angol reggelinket fogyasztottuk, hogy fél 11 van, és indulás. A Zsuzsával majd összeszartuk magunkat, mert mi úgy tudtuk, hogy holnap utazunk, és persze így is van, de azért egy pillanatra megállt bennünk az ütő. Aztán Kevin mindenfélét intézett nekünk, programot meg minivant ami kivisz az állomásra. Mi végül belvárosi programoknál maradtunk, mert pénzt is kellett váltani, ami itt egy örökkévalóságig tart. Eleve vagy egy órán át vizslatják az útlevelünket, a franc tudja, mit néznek annyira benne, aztán rácsodálkozott az ürge a Zsuzsa nevére, hogy az nem angol, vagy mi volt a baja vele, iszonyat papírmunka után aztán meglett a pénz, és mentünk az egyik legnagyobb kolostorba, ahol éppen puja készült.

Mint kiderült, hiába vártuk volna meg, nem engedték meg, hogy mezei halandó végignézze! De mi még előtte elvesztettük egymást. Nem is értem, hogy lehetett, mert marha sokáig vártam a bejáratnál, tettem egy kört a kajáldáknál és megint vissza, de semmi. Ekkor arra következtetésre jutottam, hogy jól itt lettem hagyva, és úgy döntöttem, hogy akkor bepróbálkozom a híres taoista templomegyüttessel, a Green Ram temple-lel. Találtam metrómegállót meg egy készséges lányt, aki elkísért, és baromi szép negyeden keresztül odaértem a templomhoz úgy, hogy még nyitva is volt. Eszméletlen harmónia és ugyan néhol giccses ábrázolások, összességében azonban mégis döbbenet szép az egész. A taoista papok nagyon történelmien néznek ki, ez is emeli az összhatást.

Utána hosszas bóklászás után értem a Tu Fu nevével védjegyzett területhez. Persze a múzeum már zárva volt, thaichiztek előtte a téren, de az óriáspark kis heggyel és tóval nyitva volt, és rengetegen sétáltak, tornásztak, thaichiztek, meg a rosseb tudja mit csináltak benne. Felvettem erről egy csomó anyagot, akit érdekel, kikupálódhat belőle. A táncoló nők között mozgott átszellemülten egy öregúr is, akit közelebbről is vettem egy kicsit. Valahogy a kifinomult kínai kultúrát testesítette meg számomra, amit tényleg nehéz itt hagyni. Nagy nehezen találtam a helyiek segítségével buszt, ami visszavitt a centrumba, de mint kiderült, csak a közelébe. Nem is látszott a tér, amikor szóltak a buszon, hogy itt kellett volna leszállni, de aztán szóltak a sofőrnek, hogy nyissa ki az ajtót. Ki is nyitotta, és én meg protekcióval mehettem egy motor alá. Ugyanis a járda és a megálló között rohangálnak ezerrel a motorok, mit sem törődve kresszel, emberélettel, vagy akármivel is.

Na, végül megtaláltam a főteret, ahonnan már tudtam a szállásra közlekedő buszt. Mint kiderült, az előző buszon, amit pont lekéstem, ment a Zsuzsa, látott is, csak én meg richtig nem néztem az utasokat. Na, mindegy, végül a szállásunk felé vezető úton találkoztunk, így teljes volt az öröm Azóta se tudom, hogy tudtunk egymástól ennyire elkeveredni.

Ködös, misztikus szent hegy

Tegnap kis röpke bevezetés volt a leshani óriásbuddha meglátogatása. Ma Emei Shanban jártunk, ahol ha nem mentünk fel vagy ezer lépcsőn, akkor egyen se. Először bíztunk abban,  hogy felszteppelünk a csúcsra, de be kellett látnunk, hogy nem lett volna rá időnk. Ezért visszalépcsőztünk a buszig, ahol a többiek fel is adták, így egyedül mentem fel a siklóval, és nagyon nem bántam meg. A 3000 m-es hegy teteje mikor felértem tök tiszta volt, semmi eső és pára mint lejjebb, na aztán kisvártatva jöttek a tejfehér páraáramlatok és pillanatok alatt minden fehér lett. Azért mentem tovább és végül láttam a bronz, ezüst és aranytemplomot sok tibeti zarándokkal. Megvolt a nagy Buddha is elefánton ülve, mindannyian talpig aranyban. Nem a szobrok és az épületek voltak különlegesek, hanem a táj. Nagyon örülök, hogy jártam ott.

Emei Shan, a szent hegy, 1.

Emei Shan, a szent hegy, 2.

Aztán lefelé hozzánk csapódott egy kedves leshani család, akiknek a süldő lánya nagyon akart angolul beszélni, csak nem igen tudott. Így aztán kb 100-szor megkérdezte, hogy akkor én most honnan is jöttem, hova megyek. Ok, tehát Magyarországról, és Chengdu, ahova megyek. Akkor honnan is jövök? Na kb így ment ez. Kicsit már vártam, hogy elbúcsúzzunk. Iszonyat sokat kellett lépcsőzni a cablecartól a buszig és a busz is több mint egy órát jött, szóval már elképzeltem, hogy lent a kisvárosban alszom egy dormitoriban és másnap jövök vissza, de végül egy órával az utolsó chengdui busz előtt leértem. Gyorsan megnéztem, ami még elérhető volt a kisvárosban, és konstatáltam azt, amit már a buszon is sejtettem, hogy az Emei hegy alsó része, ahol a vízesések és melegvizű források vannak, a legszebb és nem a hegy felső szakasza. Na, ok, azt is látni kellett, de legközelebb a városkából gyalog mennék fel egy túraútvonalon.

Emei Shan, a szent hegy, 3.

Kb. 2 órát zötykölődtünk vissza Chengduba, ahol tök ismeretlen helyen rakott ki a busz. Egy helyi erő angolul felajánlotta segítségét, és ezt olyan mértékben adta elő, ami már már kínos volt. Vagy négyszer telefonált a lányának, hogy akkor a 28- as busz jó-e. Mi tudtuk, hogy jó, de ő azért meggyőződött erről a sofőrtől is, jött velünk és bekísért bennünket a hostelbe. Már azt hittem, hogy a szobába is bejön. De szerencsére elbúcsúzott a kapuban és mi elégedetten mehettünk a hostel éttermébe megenni NEM CSÍPŐS vacsoránkat. Én még ott maradtam blogot írni és szállást foglalni Kathmanduba, mikor egyszer csak a hátam mögött magyar szavakat hallottam. Kiderült, hogy egy belga lány emlékezett vissza nyíregyházi, gyerekkori élményeire, és azt ecsetelte éppen a meglehetősen multikulti  társaságnak, hogy milyen fantasztikus élményei voltak ott. Egy sereg szóra emlékezett, tök érdekes volt rajta keresztül látni Magyarországot. Izraeli, angol, kínai, belga társaság jött össze és jól megvitattuk a világ dolgait, na meg egymás utazási tapasztalatait. Éjjel kettő lett, mire feljöttem fürödni és mosni.

A nagy Buddhánál...

Ma Leshanba utaztunk tömegközlekedéssel megnézni a 71 m magas ülő Buddhát, ami a folyóra néz rengeteg éve és egykedvűen viseli a borzalmas tömeget, azt, hogy naponta fél Kína ott áll kilométeres kígyózó sorokban, hogy aztán leküzdje magát a szűk lépcsőkön, bámulva a hatalmas, kőfalba vésett testet, a kissé kockoid fejet és az óriásvégtagokat, no meg szemben a folyót, három is találkozik itt, és a meredek falat a kis barlangokkal a Buddha mellett.

A többiek az olcsóbbik jegyet vették, én persze a drágát, a mindenmegnézőset. Nem volt rossz a parknak a pluszpénzért látogatható része sem, bár a szobrok elég műmájerek, de a barlangok nagyon jók, és itt látható egy óriás fekvő Buddha is. Azért igyekeztem elég hamar átmenni a főlátványossághoz, mert éreztem, hogy elég kevés az idő és már megint kínai léptékű parkkal van dolgunk. Lehetett is szteppelni elég rendesen. A nagy Buddhánál aztán találkoztam Zsuzsával, és együtt néztük meg, immár szakértő szemmel, hogy minden kellék helyén van-e, ahogy az egy kínai kertben kell. Hát bizony a kert nagyon rendben volt. Elképesztően szépek ezek a terek. Minden kis egység egészen más és mégis azonos hangulatú, esztétikus, megunhatatlan.

Nem is értem, hogy a ma látható kínaiak, hogy tudtak zömükben ilyen kulturális siklórepülést előadni, mint ami úgy általában percenként arcul csap. Vagy Li Tai Po idejében is a többség ordítva beszélt, szemetelt, nyíltan túrta az orrát, nagyokat krákogott és csulázott, ízléstelen és igénytelen anyagból készült ruhát hordott? Mert most ez a jellemző. No meg az elképesztő kommunikációs szakadék, ami köztünk van.

Sietni akartunk vissza a buszpályaudvarra, és hát a busz, ami egyébként kereng a városban, mint gólyafos a levegőben, csak nem jött, és három taxisnak is próbáltuk elmagyarázni, hogy a buszpályaudvarra szeretnénk menni, hogy aztán folytassuk utunkat tovább Emei shan felé. Csináltunk mi mindent, az a szó, hogy bus meg station, de az Emei shan se kapcsolta fel a pilácsot a fejükben, ill. az egyik taxis az Emei Shanra reagált, de úgy értette, hogy azt akarjuk, hogy ő vigyen el oda bennünket. Akkor még nem tudtuk, hogy úgyis taxi lesz belőle. A Picasso kalandjai c. film ugrott be megint, mikor vizet keresnek, és a helyiek csak nagy sokára értik meg, hogy "aqua", és erre a válasz: ááá, aqua? No. De itt a felismerésig se sikerült eljutni. Totyi buszokat rajzolt nekik, mutattuk a buszjegyünket, még börrögtem is nekik, de semmi.

Aztán jött végre egy busz, és fejenként egy jüanért vagy háromnegyed órát furikáztunk vele a buszpályaudvarig. Már gyanúsan nyugodt volt a hely, de taxisok még fuvarra lestek. Mikor az egyikük felajánlotta, hogy 100.-ért elvisz Emei Shanra, elég gyorsan leokéztam. Busszal négyünknek drágább lett volna. A chengdui szállásról vittem magammal pár itteni hostelcímet és a taxis egyenesen odavitt bennünket. úri szobát kaptunk fejenként 2000 ft-nak megfelelő jüanért. Nagy, tiszta, wifis, elegáns. Ezt a posztot az óriáságyból írom, jól betakarózva, mert az egésznapi izzadást nem csak lemosni kellett, de jó lenne száraznak maradni.

Holnap a hőséggel kevesebb bajunk lesz, mert felmegyünk kicsit túrázni a 3000 m magas szenthegyre, Emei-re.