Séta Vientiane-ben

Jó késõn keltünk, mert volt némi alvásrestanciánk a sok éjszakai vonat után. Aztán nyakunkba vettük a várost és minden számottevõ és meg se említett templomot és kertet megméztünk a fõszám kivételével, merthogy közben jött egy monszunesõ, ami mindent vitt és most a fõutcán ülünk egy gyorsétteremben és eszünk-iszunk, na meg várjuk, hogy elálljon az özönvízszerû esõ.Próbálok néhány fotót megosztani, amiket a tablettel készítettem.A többi apparáttal készülteket elég bonyi itt megosztani

Addig is: PDR azaz please dont rush! - ezt találták ki a People Democratc Republic rövidítésére. Ez itt ugye a népi Laosz, ami semmiben sem különbözik a királyi kapitalista Thaiföldtõl, legfeljebb csak annyiban, hogy késõbb tértek át a patasztvakító-kizsákmányoló szisztémára. A kipen, a lao pénzen nem király figyel, hanem egy vizesfésüvel hátranyalt hajú elvtárs,a közt. elnök és pártfõtitkár egyszemélyben, egy hero (= hõs) ahogy a franciás elõkelõnek lenni akaró étteremben, ahol faguiztunk és teáztunk (voltaképpen a vécé miatt mentünk), szóval ott mondta ezt egy mellettünk táplálkozó volt kormánytisztviselõ. Az étteremben mindenféle borok voltak, de a magyarok nem képviseltették magukat. Hogy van ez kéremszépen? A vécébe nem szabad papírt bedobni.Én persze szoktam, bízva abban, hogy az itteni papír vékony és málékony. Van viszont nagynyomású seggmosózuhany, amivel kiválóan eltalálhatod a tarkódat, veretheted a ruhádat, de véletlenül se sikerül a megfelelõ részt mosmi. A vezeték olyan szûk, hogy egy kiadósabb adag szar eldugítja, és akkor jöhet a nagynyomású seggmosóval a csapatás, hogy ne maradjon szégyenben az ember ugye. Eddig ez még - lekopogom - sikerült. Amúgy általában tiszták a vécék még a vonaton is A monszunesõ után megnéztük a vientianei fõlátványosságot egy templomegyüttessel fekvõ buddhával egyetemben, majd ijesztõ kutyákkal kísérve neméppen fõvárosias körülmények között bóklásztunk vissza a downtownba, az utolsó km-eket tultukon megtéve. Jó kis nap volt ez, Vienyiane tényleg a szebbik arcát mutatta. Most gyümölcsevés lesz, mert találtunk piacot is. A zsuzsa fönt a szobában már hûti a dinnyét.

Vientiane - a falusias fõváros

Vientiane az elsô délután nem éppen fõvárosias arcát mutatta. meglátjuk, hogy holnap mit találunk a leírások alapján Eddig egy csomó lehúzós sötét pataszttal találkoztunk,akik hülyének néztek bennünket, és persze nem jártak jól. Hú, de utálom az olyan tukkókat,akikkel megállapunk valamiben, aztán - visszaélve a kiszolgáltatottságunkkal - nem tartják a szavukat. Ez egyaránt jellemzi az utunkba akadó thsiokat és laosziakat. Pl. Sukkothaiban megállapodtunk abban, hogy elvisznek bennünket a bangkoki vasútállomásra. Erre nem messze a reptértõl megállt a kisbusz és mint kiderült, a sofõr nekünk keresett taxit, hogy azzal vitessük tovább magunkat. csak azt értette, hogy erõsen tiltakozom és valamit egyfolytában ugatok valami olyat, amirõl neki talán a training szó ugorhatott be, végülis a train meg a training eléggé hasonlít. Erre aztân kénytelenek voltunk két skytrain és egy metrósi utazással avasúthoz utazni. A nem éppen kis csomagokkal azért ez nem volt fáklyásmenet. A másik hasonló tahó egy nagytuktukos volt már itt, Laoszban, aki viszonylag alacsony árat mondott, erre beültünk a csotrogányába pedig tudtuk, hogy még vár utasokra. Jó sokára elindult, aztán az elõszõr kialkudottnál jóval többet kért azért, hogy elvigyen a Lonely planetbõl kinézett szállásunka. Mikor nemálltunk kötélnek, közölte, hogy a buszpályaudvarnál nem visz tovább. A közlés alatt itt olyan kommunikációt kell érteni,amkre egy fejlettebb emlõsállat is képes. Persze angolul egy makkanást nem tudott, Laosz francia gyarmat volt, bár ez nem sokat dobott a csávón, mert franciául se tudott, Tudom,Mo-on is dolgoznak idegenekkel óriási husángok, akik alapján aztán egy egész népet hajlamos a kárvalott megítélni, ezért ilyenkor azt szoktam mantrázni, hogy az emberek nem ilyenek, ezek közülük a mindennapi szemétségbõl megélõk. Vientianeben eleve a kajaárak kissé levertek, ehhez jött még az állandó lehúzniakarás, a bostelben dolgozók tahósága, hogy figyelmeztetés nélkül kapcsolják le a netet és nem érdekli õket, hogy hányan használják. Ennél még aranyosabb volt a Koh Phangan-i recepciónál ólálkodó bunkó, aki 10-kor nemcsak a netet iktatta ki.de a villanyt is lekapcsolta.Végülis neki volt rosszabb, mert így jó sokáig szedtem ossze a vackaimat. Szóval mindig kijut a napi bunkóságból. Na, de már elég edzettek vagyunk. Most is, mikor felköttem a szobába, odaköszöntem a taplóknak, de azok toktak visszaköszönni, csak vetkõztek gatyàra, mert a recepció egyúttal a szállásuk is. Otthon érezték magulat,ahol a szállóvendég nem más, mint betolakodó. A szállodában mindenhol fenyegetõ feliratok, hogy tessék hazajönni fél 12-ig (megjegyzem, ma már negyed12-kor zártak, meg hogy tilos a dohányzás, aki nem tartja be, 120 000-et fizet (1Usd = 8000 kip). Holnap fotózok iluen kis aranyos táblákat. A nájtmárkecen se tintines póló se jó indiai ruha nem volt egyelõre. Vannak viszont mindenféle hamisítványok és kínai rondaságok. Ebben is hasonlít Thaiföldhöz. A francia gyarmatosítók viszont egy kellemes örökséget hagytak, lehet kapni friss, ropogós bagettet. Hogy milyen ízût, az holnap derül ki, mert reggelire ezt toljuk. kiderült, finom. Olyan, mint a franciáknál.

Sukkothai - a tévedés

Sukkothai kis indiaihoz hasonlatos porfészeknek tûnt elsõre. Rögtön a Lonely Planetbõl megismert Gardenhouse-ba vitt bennünket atuktukos. Pitsanulokból jött velünk egy ír-angol páros, akik a tripadvosoron keresztül rendeltek szállást, nyilván nem 350-ért. mint a mi kis házikónk ára és néztek vigyorogva, mikor mondtam nekik, hogy we never book accomodation. sukmothai a hidon túl egészen takaros és élõ város, azonban az ember nem ezért jön ide, hogy megtekintse az olcsó és jókajás vidéki thai életet, hanem, hogy sétálgasson, tuktukozzon, biciklizzen a történelmi nemzeti parkokban. Szép, 13-14. századi romegyüttesek ezek vörös téglából és üledékes kõzetekbôl faragott oszlopokkal, kis és nagy Buddhákkal, szép kertekkel és helyes kis utakkal.

A kommunikáció a bejáratnál azonban nem a legjobb. Elmondta a csaj, hogy 100 fejenkénk a belépõ meg horror 300 a bringázni nem tudóknak a tricikli, az elölkocsis hátulhajtós járgány. Adtam egy ezrest, õ visszaadott, a franc néwzte, bogy a tricikli árát nem vonta le. Elindultunk egy rosszarcú csávóval, aki az egyes látványosságoknál megállt és vitt a következõhöz nem mintha ne tudtuk volna gyalog is bejárni a terepet, ahogy késõbb ezt érzékeltük tényszerûen is. A fickó egyszer bepróbálkozott, hogy vinne bennünket 500-ért a kerítésen túli helyekre is,de köszontük szépen, nem kértük, csak hogy vigyen minket az északi kijárathoz, aztán megyünk a lábunkon. Na, így is lett, kiszálltunk, by bye, mire õ, hogy kéri a pénzét. Én meg, hogy nono, mi már fizettünk a bejárarnál. Üvöltözni kezdett a csávó, hogy dehogy fizettünk, azt neki kell. Na, de ki hisz egy ilyen rossz arcnak? És akkor minek ismételgette a nô a bejáratnál, hogy entrénsz iz 100 per pörszn, triszájkl iz 300, tugedör 500. Nasszóval, otthagytuk az orditozó öreget - aki, ahogy a másik üvöltõ tuskó a bangkoki vasúton - elfelejtette vagy meg se tanulta azt az állítólagos szabályt, hogy "save your face", ne látszanak a képeden az érzelmek, mert az nagyon alantas dolog. Egy idõ után eltûnt a horrorárú triciklis, de nem sokáig, mert visszatért egy fiatla nõvel. Na ö se szévelte a fészét, mindjárt ordítóra fogta., hogy márpedig mi nem fizettünk, és hívja a rendõrséget. Mondtam neki, hogy felõlem hívhatja, de egyelõre még jól hallok a fülemmel, de xsak ugatott tovább.!Végül õ gyõzött, mert meguntam, hogy ezzel menjen el a maradék nap, meg végülis ez a jelenet nem passzolt a hely emelkedettségéhez. Odavágtam nemi a 300 pénzt és megkértem õket, hogy most pedig méltóztassanak elhúzni a picsába. Megtették. Mi pedig megnéztük, amit kihagyott a csávó, egy szép elefántos temomot, meg pár, igazán lenyûgözõ külsõ romot, ami erexetiségében nekem sokkal jobban tetszett, mint a restauráltak. A Historical Parkról azt olvasni, hogy hatalmas. Valójában szerintem egy nap alatt bõven megnézhetõ. Igaz, nem mentünk el a várostól 55 km-re lévô másik, az Lp szerint rurálisabb romokkal teli másik romkertbe. Valahogy nem tetszett meg nekünk Sukkothai, Zsuzsa egyenesen hibának tartotta, hogy eljöttünk ide északra kidobva egy csomó pénzt és elcseszegetve a drága idõt. Végül úgy oldódott meg a dolog, hogy más nap eljöttünk. Becsnceleztük a vonatjegyünket vissza Bangkokba, itt buktuk a jegy felét viszont 35 bathos csirkés busszal mentünk Pitsanulokba és onnan kisbusszal Bangkokba, ami fejenként csak 280 bath volt. A laoszi határig vett vonatjegyünket kicseréltük egy nappal elôbbire.Erre csak 50 bath per fõt kellett ráfizetni. Szóval egy nappal a tervezett elõtt sikerült Laoszba érkezni, a fejszámolás hazájába. Tiszta airconos szállást találtunk nem messze a nightmarkettõl, azaz a Mekongtól ha lenne benne víz. Ïtt tízezrekben megszázezrekben kell számolni olyan szar a helyi pénz, a kip. Volt nálam pár magyar tízezres, amit rögtön megkérdeztek a recepcióban, hogy mennyit ér, mire én rávágtam, hogy 500 dollárt. Azóta tisztelnek bennünket, és csakremélem, hogy nem rabolnak ki. Holnap.még Vientiane, és utána Vang Vieng következik. vettem már hegyi törzsbeli arcokà által faragott szobrocskákat.

Bangkoki buddhás nap

Egyszer már bejelenkeztem Bangkokból ezen a napon. Hogy most megint írok errõl, annak egyrészt a rövid múltkori szöveg, na meg az az oka, ami még utána következett. A Wat Arint akartuk megnézni, de máshol és más hajóra szálltunk, és persze a jegyárusnak nem tûnt fel, hogy olyan állomásra kérjük a jegyet, ami nekik nincs. Így hát ketten 30 bathért marha sokat hajózgattunk.Mikor már kezdtünk lejönni a térképrõl, egy jobban kinézõ állomáson kiszálltunk. Na, itt egy nagy templomegyüttesben találtuk magunkat, ahol elõször fehérruhás buddhista apácák majd pappk és segítõik gondoskezei alá kerültünk. Ez alatt az kell érteni, hogy bementünk a templomba, adtunk némi adományt,és kaptunk gyertyát amit meg kellett gyújtani és lerakni a többihez, egy lótuszbimbót, ami szintén ment a többiehez, füstõlõt (meggyújt, többiez tûz) és egy aranyfüst lemezkét, amit a Buddhára kellett ragasztani. Közben figyeltük persze az istentiszteletet és szabadon fotózhattunk és filmezhettünk, úgyhogy otthon majd ezekkel kirgészül a blog. Amiket most teszek fel, azokat ezzel a fotózásra igencsak korlátozott mértékben alkalmas eszközzel követtem el, mert errõl tudok jól fotót megosztani. Az elõzõ mondatot Sukkothaiban kezdtem, akkor jól lemerültem és most egy Pirsanulokból Bangkokba tartó minibuszban folytatok, de errõl majd késõbb. Folytatom a buddhás napot. Átmentem egy másik imahelyre. Elõl ült egy narancsruhás bonc, mindenféle kacattal teli mûanyagvödröt kaptam, borítékot, füstölõt êgy nagy buddhaszobrot és ülhettem is a nép közé. Hallgatuk a bölcsességeket majd elõre kellett vinni az öreghez az egész kócerájt, az megáldotta, a segédek megtapogatták a borítékokat és már mehettünk is a kis rézkancsóért és rézedényért. Újabb szentbeszéd következett, majd egyszercsak be kellett önteni a kancsól a kis pitlibe a vizet és ezt is összegyûjtötték. A szomszéd ülésen meg lett verve a kisfiú, aki tény és való, iszonyat idegesítõen vinnyog a fülünkbe. Ráadásul egyre több utast vesznek fel és nem haladunk. Na, de addig is vissza az imához. Edényleadás után nagy fehér lepedõ alá kerültünk, majd azt is leszedték és az öreg bonc búcsúzóul vízbemártott bambuszcsokorral jól leöntözött mindenkit. Azért mintha rám többször célzott volna. Mentünk egy aranytemplommal tovább, láttunk óriás aranyszínüek mellett zöld, smaragdtestûeket is. Az egyiik ilyen helyen kaptunk kézzelfont karkötõt és áldást. Reméljük, használni fog. végülis a vakszerencse vitt bennünket arra szép helyre, de aztán már twrvezetten mentünk némi swensenses kitérõ után a Wat Arunboz. Az a hely valami csoda, de tettem már fel róla gyönge képeket. Felmenni a teyejére a meredek keskeny lépcsõkön nyaktörõ de megéri a panoráma miatt is. Arunozás után irány a túlpart 3bathos kompon és aztán tekergés a belvárosban. Bangkokban keveredik a modern világ az indiaias rohadalommal és minden le van öntve a rémes igénytelen kínai kacatvilággal. Voltunk undorító ruhákat, cipõket és ékszereket árusító bevásárlóközpontban, az iskolások által itt is preferált McDonaldsban. Nagy esõ volt várható a hirtelen támadt esti éjbolt alapján, ezért büntettük magunkat ezekkel a helyekkel. Végül csak kis esõ volt és az utcán mászkálva éppen arra gondoltam, hogy megette Bangkokot az undorító giccs, mikor egy kis intellingens kinézetû nõtõl megkérdeztem, hogy hogyan jutunk a Khaosan roadra, hogy ott múlassuk estig az idõt. Mondta, hogy õ is oda tart ill. abba az irányba az egyik nagyobb templomba istentiszteletre. Éppen egy nagyobb buddhista ünnep volt aznap, az amikorfehérben illik menni istentiszteletre. A mi új barátnõnmön is fehér ruha volt. Naná, hogy veletartottunk, õ meg örült ennek. Gyönyörû, többszázéves freskós, középen óriás aranybuddhás temploba értünk, ahol már jó sokan ültek a szõnyegen. Megjelent egy narancsruhás szerzetes és mikrofonba mesélgetett vidáman. Kísérõnk elmagyarázta, hogy antik nyelven mennek az imák vagy inkább kántálásszerû énekek, és elõtte minxent elmagyaráz, hogy a tanilatlan nép is értse. Hiába a kisszekér tana terjedt itt el, aminek az a lényege, hogy a tanítást csak kevesen értik meg, kevesen férnek fel a kocsira, ez a bonc csak igyekezett minél többek fejében felkapcsolni a villanyt. A mienkben pedig a kis fehér nõ próbálkozott. Moondtam neki, hogy régen tanultam devanagari írást, ami kicsit hasonlít a thai írásra. pár betût sikeresen felismertem, úgyhogy utána már a kiosztott ima- és énekfüzetben folyamatosan mutatta, hogy hol tartunk.A pap elõénekelt, a nép utána. Szépen hangzó kórus volt.Remélhetõleg sikerül majd otthonról némi videót is megosztani errõl. Megismerkedtem a nõ barátnõjével is, aki fotókat mutogatott téli svájci zarándokútjáról. Ezek szerint Svájcban is vannak fontos vagy legalább szép buddhista helyek. A kis fehér nõ egy nemzetközi iskola vezetõje ezért is terszhetett neki, hogy tanárok vagyunk. Szóval, mikor már éppen lemondani készültem Bangkokról mint kulturális helyrõl, akkor akadt éppen utunkba õ, akinek ezt az élményt köszõnhetjük. Címcsere után taxiztunk a vasútra, aholegy kontrasztos élmény lesett ránk. Megyûnk a csomagjainkért, amit darabja 50 bathért õriztek, mire Zsuzsa zsámját, a kisebbiket másbonnan hozta a fickó mondván, hogy ejnye bejnye, hiszen megmondta õ, kaját ne hagyjunk benne, mert tessék, megrávta a zsámot a patkány. És tényleg, a csõ részén ott tátong a lyuk. Na, nekiálltam balhézni velûk, hogy nem azért fizetünk csilliókat, hogy patkányok között tartsák a csomagjainkat, de ez nem hatotta meg a két sötét arcot. Tény, hogy ki volt írva, hovy ne hagyjunk kaját a leadott cuccban, és tény, hogy Zsuzsa csomagjában volt felbontott undorítóan édes kiflibe töltött virsli. Na, ezt érezték meg a dögök, mert a szatyor és mellette egy csipszes zacskó is ki volt rágva. Annyira bedühöxtem, hogy a xrága megõrzõhelyen ilyesmi elôfordulhat, és hogy a két kis genny leszarta a reklamációt, hogy odamentem a bizto ságiakhoz, azok meg egy rendõrhöz. kértem, hogy a biztosításunkhoz vegyenek fel jegyzõkönyvet. Mire az egyik büdös paraszt a biztonságiaktól ûvõöltve közölte, hogy az xsak a renxõrségen lehetséges, ahhoz azonban oda kell tuktukozni. Erre viszont nem volt idõnk, mivel fêl óra múlva indult a vonatunk - akkor még azt hittük - Sukkothaiba. Kissée kàromkodva otthagytuk õket. Akkor még arról se voltunk meggyôzõdve, hogy nem inkább valamivel kivágták a táskát és a patkányokra fogták. késõbb mikor kipakoltuk a táskát és kidobáltuk a szétrágott cuccokat, láttuk.hogy mi a rajz. Egy szó mint száz: A Bangkoki vasúti csomagmegõrzôben patkányok vannak, tessék ezzel számolni annak, aki eztán arra jár! Az éjszakai vonaton már meg volt ágyazva, ezúttal zöld függönyök mögé szeparálódhattunk. miután nagy nehezen elpakoltuk zsákjainkat a hármasszekrényekkel utazó angolajkú faszparasztok között. Hajnalra, röpke másfél ôrás késéssel Pitsanulokba érkeztünk, ahonnan tultuk-busz kombóval jutottunk el következõ állomásunkra, Sukkothaiba, ami kb. 450 km-re van Bangkoktól. Ez utóbbi számra azért nem kötnék fogadásokat.

Már megint Bangkokban

Reggel minden jgyet megvettünk éws hajóra ültünk. Nem turistásra hanem helyire. Véletlenül kiszálltunk egy buddhista komplexumnál, ahol bevontak bennuuuünket az imába és kaptunk egy szerzetestõl mazdzagból font karkötôt. A részleteket majd megírom a vonaton. Utána megnéztük a kétéve kihagyott fantasztikus Wat Arunt. Most képek következnek és még vagy hét óra Bangkokban. CSAO.

Úton Bangkokba... némi elmélkedéssel

Nem azért utazunk, hogy megérkezzünk, hanem, hogy úton legyünk, fõképpen, ha ez azt jelenti, hogy az éjszakai thai vonatjáratok egyikén lehetünk. Fehér ágy párnával takaróval, sötétkék függönnyel elszeparálva. Reggel mentünk a szokásos hullámvasutas utunkon boltba, aztán függõágyban reggeli, pakolás és indulás taxival a kikötõbe. Katamaránnal húzás Koh Samuin keresztül Surat Thaniba, ahol a vasùton ki volt táblázva, hogy aki drogot szállít, annak halál jár és kéretik az ilyet azonnal jelenteni. Egy kedves bahreini családdal és vegyes europid társasággal együtt vártuk a vonatunkat, ami mint késõbb kiderült, már rég benn állt. A bahreini lányok sorban felhúztak egy színes leplet és Mekka felé irányított szõnyegen imádkoztak Allahhoz. Nem bírtam ki,hogy ne kérdezzem meg, hogy hogy a francba tudják, hogy merre van Mekka. Mire vigyorogva mutatták az iránytût a szõnyegen. A kisfiúkkal csettintõset játszottunk, szóval elszórakoztattuk magunkat, pontosabban én meg az ötéves forma arab kisfiú. Aztán beszálltunk a vonatba, ami a többieknek, akik még nem szálltak fel, félelmetesen ki-be tolatgatott mire végül nagyjából idõben elindult. Nem volt még nyolc óra, mikor kéretlenül, de ellentmondást nem tûrõen megcsinálták éjjeli lakhelyünket. Ülések összenyit, matrac, lepedõ, párna behúz frptirtörölközõanyagból takaró, kék függöny. Most az a legújabb népi játék, hogy nyitva hagyják az ajtót.Így aztán hiába van légkondi. Most felkelek és bevágom az ajtót, hogy recsegjen, a fene a pofájukat. Na, becsuktam. De hogy a tányérszájù nô, aki ott fekszik az ajtó mellett miért nem csukja be, hab egy tukkó honfitársa nyitva hagyja maga mögött, avtz rejtély, hiszen neki van a legmelegebb és minek vesz aitconos jegyet, ha izzadni akar. Vannak itt más érdekességek is. Pl. hogy egy egész nép nem tud számolni. A legegyszerûbb mûveletekhez elõ kell venniük a számológépet, de úgy se mindig jön ki az eredmény. Így aztán többször számoltak jóval kevesebbet, mint pl. legutóbb a vendéglõben összeevett többnapi kajánkért. Számoltuk a fogyasztást és mindig a szobánk számát mondtuk be fizetés helyett, mondván, majd a végég fizetünk. Aztán sokkal kevesebbet mondtak, mint amennyi lett volna. Nem baj, így behoztuk a horror taxiárat, õk pedig szépen megfizetik a hülyeségük árát. Most ide siketül képet illeszteni:

Mindenki nagyon ügyes. Úgy mennek felkövekre és meredek mindenfélére, magas teherautóplatóra, mint mi a lépcsõn. Ahol én csúszkálok a hightech túraszandálomban, ott õk széttaposott vietnami papicsban mennek vagy éppen mezitláb.Érvényes ez a dzsungelre és a sziklás úttalan utakra is. Oyan, mintha sovány óvodás és iskolás lányok és fiúk laknák az országot. Hozzájuk képest ormótlan nagy állatok vagyunk (fõleg én). Mikor csónakkal mentünk a sziget körül, vigyorogva rendezgetett is bennünket az arc, nehogy feldöntsük a könnyû kis ázsiai hajót, aminek vizesen olyan illata van, mint az otthoni bhiksu szobroknak. Közös megfigyelésünk a Zsuzsával, hogy a legjobb helyek, pl.failak a szigeten, legszebb magányos partszakasz választása egyúttal együtt jár a totál kiszolgáltatottsággal. Ilyen helyen nincs az ember szájában bolt, nem tud önállóan ügyintézni, következésképpen ki van szolgáltatva a heyieknek,akik ezzel szépen vissza is élnek. Ez a lonely planet ára. Thaiföld amúgy sajnálatosan elvesztette eredeti arcát, ami igencsak szép lehetett.Most már szórakoztatóipari országgá züllött, ami nagy kár, de valahol érthetõ is, hiszen az ázsiai eccerû emberek is ugyanazt szeretik, mint az ejrópai eccerûek, és milyen alapon is akarnánk megvonni tõlük ezeket a kacatokat csak azért, mert mi arra vágyunk, hogy azt lássuk, hogy éltek 200 évvel ezelõtt. Ez olyan, mintha valaki Magyarországon azt várná, hogy sok szoknyában meg bõgatyában járjanak a népek és lehetõleg lovon a kietlen pusztában. Ha az ember ún. autentikusat akar látni, az ugyanolyan giccsvadászat, mint anu kertitörpefotózás. Na, jó, nem teljesen, de majdnem. Kutas Gáborék ajánlatára nemrég olvastam egy interjúkötetet, amelyben a neves ázsiai tudósító, Tiziano Terzani is valami hasonlóról elmélkedett. Mustangban jártakor a trachomás gyerekek esetében lehetséges volna nyugati szerekkel a gyógyítás, igen ám, de minden ezzel kezdõdik. Elõször jönnek az orvosok, de utána nyomulnak ahittérítõk.majd a gyárosok, akik aztán olcsó tömegmunkára fogják a helyieket.akik a nyomorbérbõl tévét vásárolnak maguknak és nézik rajta a valóságshow-kat meg farmert és Colàt vesznek és már meg is érkezünk a számunkra uncsi és nagyon ciki pszeudoejrópai-amerikai életérzéshez. Terzaninak különösen azért volt szar, mert látta ledózerolni a régi keleti mesevilágot és felépülni azt, ami most bennünket körülvesz. India (és Nepál) azért más, mert ott olyan erõs a tradíció, hogy mindenen átüt, még a jócskán átvett brit majomkodáson is. Ajjaj, most az ágyam mellé került egy csomó feketeegyenruhás vállapos tányérszájú illetõ. Szerencsére nem velem foglalkoznak, a mellênk telepedõk jegyeit ellenôrzik. Ezek a most felszálltak már egyenesen mennek az ágyukba. Mindenhol fent vannak a kék függönyök, mindenki bekuckózott. Én még olvasok egy kis kéthetes Magyar Narancsot, aztán hunyok, mert holnap egész nap Bangkok és utána újból éjjeli vonat majd busz Sukkothaiba lesz a pogrom.

Tengeren és tengerben...

Reggel jött értü

nk egy dzsip és azon kaptuk magunkat, hogy már megint mászunk most éppen egy platóra és iramlunk egy kis motorcsónakhoz három német fiatallal. Érdekes volt végignézni a sziget partvonalát ahol váltják egymást a sziklás és a fehér lisztes homokos partszakaszok.Egyszercsak megérkeztünk Koh Ma szigetére, ami egy kis homokpaddal némi kapcsolatban áll Koh Phangannal. Kiosztották a maszkokat és már ugrálhattunk is a vízbe. Állítólag a legszebb helyen voltunk, de a korallok és a halak színgazdagsága meg se közelíti a Vörör tengerét. Hiába, el vagyunk már nagyon kényeztetve. Zsuzsa is az aqabai Royal Diving Centerben kezdte a sznorizást, szóval mindketten húztuk kissé a szánkat. Aztán vittek bennünk északkeletre, ami tájilag még szebb, korallilag pedig még kevesebbet nyújtott.Viszont felfedeztem egy nagy sügérrajt és jó darabon kísértem õket. Tök olyanok, mint az emberek. Páran mennek ill. úsznak határozottan elõl, a többiek mint a birkák,utánunk. Aztán mikor megláttak egy nagyobb korallos helyet, nekiestek és kajáltak, azt is egyszerre. Rám se hederítettek így jól meg tudtam õket sasolni. Majdnem kedvem támadt nekem is sisnyót csipegetni a korallról. Az egyik majd a másik német lány is lesérült néhány éles kõtõl. Én is szereztem karcolásokat, de nem a vízben, hanem amikor elmnetünk megnézni egy közeli (nekiközeli) vízesést. Már kissé tele vagyok ezekkel a szikláról sziklára, sisnyóból patakba onnan sziklára mászásból, ennek ellenére ebbôl ma is kijutott.úgy látszik, ha nem figyelünk oda, benavigáljuk magunkat egy ilyen kalandba.Ahelyett, hogy békés orosz turistamódra maradnánk a seggünkön a szép fehérhomokos partunkon.Na, de délután már ott voltunk újból miután átvészeltük a mai kalandtúrát is.Este megint mi zártuk a strandot, azaz mi másztunk fel utoljára a partról takaros kis házikónkba. Most éppen kitört a vihar. A fõépületben ülök egy óriásfotelben és várom, hogy mehessünk boltba. Holnap indulunk visszaBangkokba hajóval és vonattal, aztán megyünk tovább éjszakai busszal északra, Sukkothaiba.