7/04/2013

Pekingi kóborlások

A nagy "blogtalanításban" annyira lemaradtam. hogy kénytelen vagyok kicsit összevonni a látottakat, különben soha nem érem utol magamat. Másnap sokáig eltököltünk a szálláson a netes befoglalásokkal, ezért aztán jó későn értünk a Tien Anmen térre. Mao elvtárshoz igyekeztünk, aki csak délig rendelt. Keresni kellett a nagy ködben a mauzóleumot, ami előtt kilométeres sor volt, de mivel már majdnem zártak elég gyorsan haladt. Nosza, mi is beálltunk, igen ám, de hátizsákokkal, és egyáltalán bármilyen szütyővel nem lehetett. jött is egy köpcös, down-kórosra hajazó egyenruhás ember, aki Totyit megragadta és futott vele a tér szélére olyan 300 m-re az eldugott ruhatárhoz.

Röhögve futottunk utána. Bevágtuk a cuccokat és rohantunk volna vissza, de emberünk Edda papucsára meredt és azonnal akcióba lépett. Letépett egy nagyobb darabot a kordonszalagból és a papucsra kötve szabályos szandált csinált belőle. Merthogy ezek szerint Maóhoz menni papucsban nem píszi, viszont hajleszstílusú szandálban OK. A rendőrjelmezes, futva segítőnk azért nem teljesen önzetlenül ügyködött, de azért beérte 50 jüannal. Elmondhatjuk, hogy most már két viaszbábuszerű komancs vezető megvolt, már csak Lenin hiányzik Zsuzsa ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk virágot az elvtársnak, úgyhogy bevittük a csokor krizantémot, amit - gondolom - zárás után a virágárus újrahasznosít.

Mao körül egyébként nincs akkora felhajtás, mint  Ho Shi Minhnél, kisebb volt a sör is. Mao  enyhén nyitott szájjal alszik, és pont olyan műanyagnak látszik, mint Ho apó.  A  mauzóleum után felmentük az összes közeli és távoli  kiszögellésre, de a köd miatt alig láttunk valamit.


Még három  napig aztán, újabb templomok és parkok következtek, amelyeket  mindig houtongozással zártunk. A houtongok sikátorok nyomorúságos viskókkal, de van neki újmájer convarietas-a is bárokkal, kocsmákkal. Az Ég temploma  szerény kis Pécs méretű parkjával, és a Lama templom, valójában több templomból és szobrok tömkelegéből áll, amelyek szintén a világörökség részei, az ugyancsak parkkal és épületek sorával nagy területen elterülő Konfuciusz Múzeumhoz és Nyári Palotához hasonlóan. Mindegyik után megállapítottam, hogy ez volt a legnagyobb élmény, így aztán visszatekintve nem könnyű eldönteni, hogy akkor végül melyik is, de talán a Nyári Palota a győztes. Ehhez fogható parkhoz még nem volt szerencsém. Napokig lehetne benne kóborolni, hajózni, mászni mindenfelé.

Nagyon nagy fal

A második pekingi napunkon már el is kirándultunk a Nagy Fal legrégebbi, kínai turistáktól elzárt részéhez, ami azért volt jó, mert a kínaiak turisztikailag is túlerőben vannak, és gyakorlatilag csak őket lehetne látni, és egy deka falat sem. Így aztán a 240 jüanos különautós utunkon csak két tök normális, Kínában dolgozó amerikaival kellett csak osztozkodni, és ha a paraszt, ordítozós guide nem lett volna velünk, nagyon frankó lett volna az egész nap. A kínai kisköcsög, aki ránk volt állítva, panaszkodott, hogy kínai tanárként csak havi 2000-et keres, mi meg már majdnem megsajnáltuk, mikor az út végén üvöltözve követelt fejenként 50 jüan baksist. Na, ezzel leverte nálam a poharat, mondtam neki, hogy egy buznyákot se fog kapni, erre még nagyobb hangerőre kapcsolt, és akkor hagytuk ott. Kint voltunk az olimpiai negyedben, így a madárfészek stadiont és a felújított városrészt is jól megnéztük, aztán egy segítőkész nő elvezetett bennünket a legközelebbi metrómegállóig, ami röpke 3 km-re lehetett. Itt a közel az jelenti, hogy 10 km-en belül. Elképesztő, hogy mit gyalogoltunk össze-vissza még akkor is, amikor már vérprofin használtuk a metrót.

De kicsit vissza a falhoz.... Libegővel mentünk fel, baromi klassz volt, olyasmi, mint a budai szerkentyű. Aztán következett a szteppelés egyik bástyától a másikig. Elképesztő építmény, amit persze eddig is tudtam, de ott lenni, 3D-ben érzékelni egészen más. Jó messzire elkóboroltam, csak akkor láttam, hogy mennyire, mikor vissza kellett menni a feljárathoz. De nem libegővel mentünk le, hanem egy bobszerű valamivel, ami egyesével száguldozott lefelé egy fémteknőben. Középen fék volt rajta, úgyhogy komolyabb kanyarok előtt fékezni tudtunk. Állati jó volt a száguldozás, csak sajna elég hamar leértünk.

Utána húztunk a Ming sírokhoz, ahol jól megfogdostuk a szerencsehozó sárkányfejű teknős fejét. Erről is inkább képekben fogok megemlékezni, mert szavak nem nagyon vannak arra a harmóniára, ami ezeket az épületegyütteseket jellemzi.


Ez a kirándulás - ahogy az lenni szokott - össze volt kötve a szokásos turisnyás gyárlátogatással,  így aztán mára jáde- és selyemszakértők lettünk. Egy kicsit megosztok a nagy tudományból, amit magunkra kaptunk. Alapvetően kétféle jáde létezik, a puha és a kemény jáde. A puhából készülnek a szobrok, a keményekből az ékszerek. Minél sötétebb a színük, annál értékesebbek. A kínai nemzeti jáde világoszöld, a jellegzetes pekongi jáde pedig fehér, és hosszúkás káposzta formát csiszolnak belőle. Teaházban is jártunk, ahol a gyorsan készült, elég gyönge teák kóstolása után ránk akartak sózni csillióért mindenféle teavariációkat, naná, hogy sikertelenül. 

7/02/2013

Peking, az ezer vécé városa

A dohai kitérő után, röpke 7-8 órás repülést követően landoltunk Pekingben. A pekingi reptér egy űrbázis, akkora, hogy vonattal kell megközelíteni a csomagkiadó szalagot. Jó sokáig elvacakoltunk a csekkolással, mert úgy tűnt, hogy egész Kína velünk érkezett Qatarból. Az első jó benyomások után következett a horror.


A pekingi airport, kicsit space a hely....

Taxismaffiával futottunk össze, akiknél pillanatok alatt lealkudtam 200-ra a fuvart, igen ám, de itt az a módi, hogy a sofőr újból bepróbálkozik. Ahogy beszálltunk, azonnal kezdte, hogy hosszú az út, adjunk 250-et és hasonlók. Én meg kemény voltam, mint a mamutszar, és közöltem vele, hogy nálam az nem megy, hogy megállapodunk valamiben, aztán kiderül, hogy mégsem. Biztosítottam róla, hogy egy petákkal sem fog többet kapni, mint 200 egység. Üvöltözni kezdett a csávó kínaiul, na erre olyan gyilkos pofával üvöltöttem rá, ahogy a Kurosawa-filmekben láttam. Sádáp, süvítettem az arcába, és ez hatott. Végig kussban vezetett.

Hajnalok hajnalán érkeztünk a szállásunkra. A recepcióban egy fazon aludt, Mint később kiderült, nem is ő intézkedett. Vagy egy óra múlva előkerült egy agyhalott lány, aki se angolul, se mutogatásból nem értett, össze-vissza variált a foglalásunkkal, meg duplán kért depozitot, amit videófelvételre hivatkozva nem akart elismerni, egyszóval megállapítottuk, hogy a külföldiekre szakosodott kínaiak között bizony sokan orbitális patkányok, az indiai hasonszőrűek csak jelenthetnek. A szobát csak később foglaltuk el. Ledobáltuk zsákjainkat és az irányt a Tiltott Város felé vettük. Kínában meg lehet tapasztalni azt az állapotot, amikor a mutogatás azért nem műxik, mert minden mást jelent, az internacionalizmusokkal operálás is kapufa, ti. olyan szavak se mennek, hogy bank meg supermarket, de volt már, hogy a busz szóra is csak elnézéskérő vigyor volt a válasz.

Ha valaki mégis olyat tesz, ami útbaigazításnak hat, akkor megeshet, hogy ugyanarra egy másik arc pont az ellenkezőjét mutogatja. Nem volt mit tenni, felfejlesztettem nemlétező tájékozódó képességemet, úgyhogy új útitársaim tán azt hiszik, hogy ez nekem tényleg séróból megy, pedig dehogy. Mindenesetre  elég könnyedén odajutottunk a Tiltott Város fölötti patakhoz (nagyjából két nap utazás, sokezer km repülés és hat óra időeltolódás mit se rontott az állagunkon - jó, ez hazugság volt, csak az idegen hely dizájnerdrogként hat egy darabig).

Éppen parknyitásra érkeztünk, és betódultunk a sok helyi erővel a parkba úgy fél hétkor. Akkor még azt hittük, hogy a súlyos pára, szmog vagy a fene tudja miféle tejföl, ami levegő helyett mindent fedett, fel fog szállni, de tévedtünk. Pekingi közel egy hetünk alatt tán kétszer láttuk a napot, és voltak olyan időszakok, amikor az orrunk hegyéig alig láttunk. Ilyen még Delhiben sincs, pedig az ottani szmog is üt rendesen.

Reggel a pekingi parkban

Egy kis áttekintés...

A pataknak jót tett egyébként a misztikus homály, eszméletlenül szép és óriási mint itt nagyjából minden. Tisztaság van, a parkok is rendezettek, fantasztikus kőkompozíciókkal tarkított félvad tájaknak kell elképzelni, ahol azért vannak sétautak is. Olyan érzése van az embernek, hogy bármikor szembejöhet hosszú köpenyében Lao Ce vagy Kung Ce. Hajnalban itt aki teheti (ezek főleg az idősebbek) tornásznak. tai-chiznek, fura dolgokat művelnek, pl. úgy indítják be a csít, hogy nagyokat kiabálnak. Van aki fához verdesi magát negyed órán keresztül, vagy úgy jár négykézláb, mint a pók. Ezekről majd teszek fel néhány paparazzo-felvételt (videóm is van), amint lesz normális sebességű net.

Útközben - nemcsak a parkban - mindenütt a városban nyilvános WC-ket találni, ilyen mennyiségben ezzel a műintézménnyel én még az életben nem találkoztam. Egy utazóparadicsom lenne, ha nem vadásznának az emberre a túrisnyákra szakosodott gyíkarcok. A normál emberek viszont nagyon kedvesek, nem kérnek baksist a segítség fejében és szándékosan nem tájékoztatnak félre.

A buszközlekedés olyan olcsó, hogy ha nem sikerül azonnal odanyomni a sofőr kezébe a pár jüant, int, hogy húzzunk befelé és ne törődjünk a jeggyel. Néhány buszon van kalauz, ő beszedi, pontosabban bedobatja a pénzt egy perselyszerűségbe, de így is bagatell összegért lehet tíz-kilométereket utazni. A metrójegy két jüan, és azzal akárhányszor át lehet szállni, mint Pesten, azzal a különbséggel, hogy itt kicsit nagyobb a hálózat.

A Jingshan Parkból elvileg messzire ellátni, most kevésbé, és nem a fényképezőgép hibája, hogy ködbeveszőleg látszanak a Tiltott Város palotái. A Tiltott Város még meglehetősen leamortizált csapatunknak is brutál nagy élmény volt, de hogy ott mi mindent látni, arról szerintem blogban tök felesleges írni.  Nem szeretem a megalomániát, az európai paloták zömétől hányingert kapok, de ezek az itteniek olyan elképesztőek, hogy feledtetik velem az uralkodók iránti mély megvetésből fakadó eleve elutasítást. A kínaiak elképzelése, mit elképzelése, gyakorlata, ahogy a régi épületeikkel bánnak (ezt egyébként más kelet-ázsiai országban is így láttuk),  elég durva. Restaurálás alatt átfestést, sokszor újraépítést értenek. Így aztán minden "rendbe tett" épület csillog-villog, színpompás, csak hát az újkori mesterek a visszafogott esztétikum helyett sokszor a hatásvadászatra mennek. Azért még mindig akad elvétve olyan épület, amit az olimpiai felkészülés során nem glancoltak ki.

A Tiltott Város után adta magát, hogy az alatta levő Tien An Men teret megnézzük, de addigra alig láttunk belőle valamit a fehér, nedves rongyként ránk települő párás szmogtól. Két nappal később aztán bepótoltuk a dolgot, elég mulatságosan alakult találkozásunk Genosse Mao-val, de ez már egy másik poszt lesz.
Hamarosan írok a Nagy Falnál tett kirándulásunkról és a pekingi egyéb kalandokról, hogy végre utolérjem magam. Most ugyanis már egy éjszakányi vonatozásra vagyok Pekingtől, és mivel nem volt más, egy belül palotaszerű hotelben húzzuk meg magunkat, nem nagyon nyomorúságos büféreggelivel, óriásággyal, ami - remélhetőleg - negyed áron fogunk kapni.

6/30/2013

Indul a blog

Némi késéssel ugyan, de indul a blog. Mivel Kínában ez a szolgáltatás (értsd: a blogolás) nem elérhető, Gabi barátnőmet és férjemet, Gábort kértem meg, hogy az e-mailben küldött feljegyzéseimet tegye közkincsé addig, amíg szükséges...


Akkor kezdeném is....
Mármint a blogot, mert az út már javában tart. Teljesen rendben elindultunk Dohába a kiválónak mondott Qatar Airways-zel. Az airbus hosszan búgva emelkedett, de a velünk egyvonalban ülő sztyuvi rezzenéstelen arcából láttuk, hogy aggodalomra nincs ok, legfeljebb bosszankodásra. Mondjuk, nem kellett volna bevallani, hogy tudunk angolul, mert így a vészkijárathoz ültettek bennünket. Elõször úgy tűnt, hogy ez nem is rossz, mert ha totál hátrahajtjuk a ülést, akkor se nyomjuk a mögöttünk ülő arcába, no de hogy a Zsuzsa ülése utána már egyenes állásba nem került, az nem mindig volt kényelmes. Félig hanyatt fekve egy komplett menüt végigenni és nem összezabálni magát, az azért teljesítmény.

Na,de azért sikerült elterelni a figyelmünket különböző érdekességekkel: úgy mint tizedszer Hanoiba utazó, betépettnek tűnő, rejtélyeskedő magyar nő, aki a visszaúton elmesélné, hogy miben sántikál, de most még nem, mert egyrészt babonás, másrészt mert  az olyan világszám lesz, amirõl még hallani fogunk. Kb. egy hónap múlva megy haza, tehát tessék figyelni a híreket... A másik érdekesség egy magyarul kiválóan beszélő vietnami táncos lány, aki kétéves kora óta először megy vissza Hanoiba, de már csak látogatóba. Ő lesz a következő X Faktor koreográfusa, és egy másik tehetségkutatóban feltűnt - szintén vietnami - lány táncosa és koreográfusa. Doháig lotyogtam vele, aztán õ apjával Hanoi felé el, mi meg becsekkoltunk a fehérruhás alladinok országába. Totyi és Edda, két új útitársunk másik szállodát kapott, ami azért is külön buli nekik, mert nem beszélnek angolul. Egyelőre még nem meséltek a kalandjaikról, de hát lesz rá kevés időnk, hogy pótolják. Totyiék teljes inkognitóban utaznak, ezért nem írom meg, hogy kifélékmifélék, nehogy lecsapjon rájuk a Stasi.



Tibet felett az ég....


Tibet felett repülünk, mikor ezt írom. A nap megy éppen lefelé és a hófehér felhők a néhány kilógó hegycsúccsal átmentek narancsvörösbe. Jó lett volna lefotózni, de a képen egy világos csík az egész. Ezerrel rohanunk a sötétbe, a nappal járásával ellentétesen, szóval, ma tuti, hogy nem barnulunk le. Doháig 4 óra körül röpültünk, és most megtoldjuk ezt kb. a duplájával. Azért kicsit visszaszaladnék Dohába... A Concorde hotelben éjszakáztunk, mondjuk nem hosszan, mert volt éjjel 2, mikor a szobánkba jutottunk. Állítólag 5 csillagos szállodában laktunk, volt is csillár-villár, fényességes vécé, bidé, zuhanykabin, nagyágyak pihe puhán, előkelő íróasztal, minden, ami a kivagyisági együtthatót növeli.

Nem mondom, hogy jót tett az alakunknak, az éjjel fél 3-kor betemetett vacsora, de annyi fincsiséget, beleértve némi csokis süti különlegességeket, egyszerűen nem lehetett otthagyni. A zuhanytól jól felébredtünk és sokáig röhögcséltünk, mind két kissé öregeskedő periszhilton. Reggel aztán rátettünk a vacsira egy gigantikus reggelit frankó sajtokkal, lazachegyekkel, elég jó narancslevekkel, gyümölcsökkel. Attól tartok, ezzel ki is ragoztam a luxust, mert a többi szállásunkat nem a Qatar Airways intézte. Pár kategóriát zuhanunk lefelé, de legalább nem lesz egyen-feeling. Na, most abbafejezem magam, mert már megint jönnek a sztyuvik a kajás-szekerekkel  Legközelebb már Kínából jelentkezem.