Holnaptól kezdődik a tibeti kaland, és hát Tibet bármennyire is elkínaisodott, akkor
is egy más kultúra. Ezzel a kavalkáddal, amivel itt lehet szembesülni, többé nem
találkozunk utunk során. Reggel zuhogott az eső, aztán meg bénáztam kicsit a lhasai
szállásfoglalással, de végül feladtam, majd találunk ott.
Megismerkedtünk Kevinnel, aki eddigi utunkat intézte, egy
fiatal gyerek, aki azzal borzolta idegeinket, hogy bejött az étterembe, ahol
testes angol reggelinket fogyasztottuk, hogy fél 11 van, és indulás. A Zsuzsával
majd összeszartuk magunkat, mert mi úgy tudtuk, hogy holnap utazunk, és persze így
is van, de azért egy pillanatra megállt bennünk az ütő. Aztán Kevin mindenfélét
intézett nekünk, programot meg minivant ami kivisz az állomásra. Mi végül belvárosi
programoknál maradtunk, mert pénzt is kellett váltani, ami itt egy örökkévalóságig
tart. Eleve vagy egy órán át vizslatják az útlevelünket, a franc tudja, mit néznek
annyira benne, aztán rácsodálkozott az ürge a Zsuzsa nevére, hogy az nem angol,
vagy mi volt a baja vele, iszonyat papírmunka után aztán meglett a pénz, és mentünk
az egyik legnagyobb kolostorba, ahol éppen puja készült.
Mint kiderült, hiába vártuk volna meg, nem engedték meg,
hogy mezei halandó végignézze! De mi még előtte elvesztettük egymást. Nem is értem,
hogy lehetett, mert marha sokáig vártam a bejáratnál, tettem egy kört a kajáldáknál
és megint vissza, de semmi. Ekkor arra következtetésre jutottam, hogy jól itt
lettem hagyva, és úgy döntöttem, hogy akkor bepróbálkozom a híres taoista
templomegyüttessel, a Green Ram temple-lel. Találtam metrómegállót meg egy készséges
lányt, aki elkísért, és baromi szép negyeden keresztül odaértem a templomhoz úgy,
hogy még nyitva is volt. Eszméletlen harmónia és ugyan néhol giccses ábrázolások,
összességében azonban mégis döbbenet szép az egész. A taoista papok nagyon történelmien
néznek ki, ez is emeli az összhatást.
Utána hosszas bóklászás után értem a Tu Fu nevével védjegyzett
területhez. Persze a múzeum már zárva volt, thaichiztek előtte a téren, de az óriáspark
kis heggyel és tóval nyitva volt, és rengetegen sétáltak, tornásztak,
thaichiztek, meg a rosseb tudja mit csináltak benne. Felvettem erről egy csomó anyagot,
akit érdekel, kikupálódhat belőle. A táncoló nők között mozgott átszellemülten
egy öregúr is, akit közelebbről is vettem egy kicsit. Valahogy a kifinomult kínai
kultúrát testesítette meg számomra, amit tényleg nehéz itt hagyni. Nagy nehezen
találtam a helyiek segítségével buszt, ami visszavitt a centrumba, de mint
kiderült, csak a közelébe. Nem is látszott a tér, amikor szóltak a buszon, hogy
itt kellett volna leszállni, de aztán szóltak a sofőrnek, hogy nyissa ki az ajtót.
Ki is nyitotta, és én meg protekcióval mehettem egy motor alá. Ugyanis a járda és
a megálló között rohangálnak ezerrel a motorok, mit sem törődve kresszel, emberélettel,
vagy akármivel is.
Na, végül megtaláltam a főteret, ahonnan már tudtam a szállásra
közlekedő buszt. Mint kiderült, az előző buszon, amit pont lekéstem, ment a
Zsuzsa, látott is, csak én meg richtig nem néztem az utasokat. Na, mindegy, végül
a szállásunk felé vezető úton találkoztunk, így teljes volt az öröm Azóta se
tudom, hogy tudtunk egymástól ennyire elkeveredni.
3 megjegyzés:
És az útitársaitok merre járkáltak eközben?
Te, Neked valami csípős fobiád van??? Milyen jó kis bél tisztító egy kis halapenjo! :-)
Remélem azért valamo jó kis kínai recepttel is előrukkolsz nekem. Nem írtál desszertekről? nincsenek édességek? Na, jó Tibetelést!
Utlevel. Nezik, nezik, lapozgatjak elolrol hatulrol. Aztan tovabbadjak egy kolleganek es minden kezdodik elolrol. Fenymasolat persze. Ahogy mondod,
Megjegyzés küldése