Utolsó kínai napunk

Holnaptól kezdődik a tibeti kaland, és  hát Tibet bármennyire is elkínaisodott, akkor is egy más kultúra. Ezzel a kavalkáddal, amivel itt lehet szembesülni, többé nem találkozunk utunk során. Reggel zuhogott az eső, aztán meg bénáztam kicsit a lhasai szállásfoglalással, de végül feladtam, majd találunk ott.

Megismerkedtünk Kevinnel, aki eddigi utunkat intézte, egy fiatal gyerek, aki azzal borzolta idegeinket, hogy bejött az étterembe, ahol testes angol reggelinket fogyasztottuk, hogy fél 11 van, és indulás. A Zsuzsával majd összeszartuk magunkat, mert mi úgy tudtuk, hogy holnap utazunk, és persze így is van, de azért egy pillanatra megállt bennünk az ütő. Aztán Kevin mindenfélét intézett nekünk, programot meg minivant ami kivisz az állomásra. Mi végül belvárosi programoknál maradtunk, mert pénzt is kellett váltani, ami itt egy örökkévalóságig tart. Eleve vagy egy órán át vizslatják az útlevelünket, a franc tudja, mit néznek annyira benne, aztán rácsodálkozott az ürge a Zsuzsa nevére, hogy az nem angol, vagy mi volt a baja vele, iszonyat papírmunka után aztán meglett a pénz, és mentünk az egyik legnagyobb kolostorba, ahol éppen puja készült.

Mint kiderült, hiába vártuk volna meg, nem engedték meg, hogy mezei halandó végignézze! De mi még előtte elvesztettük egymást. Nem is értem, hogy lehetett, mert marha sokáig vártam a bejáratnál, tettem egy kört a kajáldáknál és megint vissza, de semmi. Ekkor arra következtetésre jutottam, hogy jól itt lettem hagyva, és úgy döntöttem, hogy akkor bepróbálkozom a híres taoista templomegyüttessel, a Green Ram temple-lel. Találtam metrómegállót meg egy készséges lányt, aki elkísért, és baromi szép negyeden keresztül odaértem a templomhoz úgy, hogy még nyitva is volt. Eszméletlen harmónia és ugyan néhol giccses ábrázolások, összességében azonban mégis döbbenet szép az egész. A taoista papok nagyon történelmien néznek ki, ez is emeli az összhatást.

Utána hosszas bóklászás után értem a Tu Fu nevével védjegyzett területhez. Persze a múzeum már zárva volt, thaichiztek előtte a téren, de az óriáspark kis heggyel és tóval nyitva volt, és rengetegen sétáltak, tornásztak, thaichiztek, meg a rosseb tudja mit csináltak benne. Felvettem erről egy csomó anyagot, akit érdekel, kikupálódhat belőle. A táncoló nők között mozgott átszellemülten egy öregúr is, akit közelebbről is vettem egy kicsit. Valahogy a kifinomult kínai kultúrát testesítette meg számomra, amit tényleg nehéz itt hagyni. Nagy nehezen találtam a helyiek segítségével buszt, ami visszavitt a centrumba, de mint kiderült, csak a közelébe. Nem is látszott a tér, amikor szóltak a buszon, hogy itt kellett volna leszállni, de aztán szóltak a sofőrnek, hogy nyissa ki az ajtót. Ki is nyitotta, és én meg protekcióval mehettem egy motor alá. Ugyanis a járda és a megálló között rohangálnak ezerrel a motorok, mit sem törődve kresszel, emberélettel, vagy akármivel is.

Na, végül megtaláltam a főteret, ahonnan már tudtam a szállásra közlekedő buszt. Mint kiderült, az előző buszon, amit pont lekéstem, ment a Zsuzsa, látott is, csak én meg richtig nem néztem az utasokat. Na, mindegy, végül a szállásunk felé vezető úton találkoztunk, így teljes volt az öröm Azóta se tudom, hogy tudtunk egymástól ennyire elkeveredni.