Szóval, Isfanba is hajnalban érkeztünk. Taxis azonnal akadt, és már röpített is bennünket az Ebnesina, azaz Ibn Sima, azaz Avicennához címzett, óvárosi hitelünk be (45 euro, ha jól emlékszem a kétágyas szoba). Viszont csak 11-kor tudtunk becsekkolni, így a csomagjainkat letéve kóvályogtunk a hajnali városban. A főmecset - a Jameh mosques - környéke teljes pukkanatnak, indiai emlékeket kelt azzal, hogy bűz azért nincs, vagy mi voltunk màr annyira büdösek, hogy nem éreztük. Ahogy jöttek elő az emberek, feltűnt, hogy itt teljesen általános a csadort, színes vagy fehér kendő, és általában csak kendő csak a turisnyákon van, és talán akadnak szórvány emancipációra hajlamos egyedek, de számuk csekély. Ezért aztán - csakazértis lehúztam a legrikítóbb zöld felsőket, aminek az alja cafatos, és fehér kendőt. Annyira borították ebben a hacukában, hogy mindenki nézett, amit alapvetően utálok, no meg nem lehetett elvegyülni a tömegben, ezért aztán ruházati forradalmam egy napig tartott, és átváltottam én is feketére.
No, de visszatérve, az óvárosból beevickéltünk az éledező bazáron keresztül a világhírű főtérre, ami első látàsra, emberek nélkül, hajnali szűrkeségben szintén nem mutatta legjobb formàját, hanem inkább valami olyat, amiről Vámbéry írt, és amire tán az elhagyatott-jelző illik. Kimentünk a térről annak felső, Hafiz utcával szemközti kijáratán keresztül, leültünk egy betonkiugróra, én tán aludtam is, és mikor nagyjából összerakta magunkat, azon szúrásban találtunk egy nem olcsó, viszont drága, ellenben tiszta, elegáns, gyorswifis kávézó-teázót, ahol a férfimanökenalkatú fószer baromi kedvesen tolta elénk a finomságokat. Amíg Isfahan voltunk, minden nap visszatértünk ide. Itt kezdtem el a Facebookra feltölteni az ipari mennyiségű fotót. Kevesen járnak ide a drágaság miatt, meg jól el is van dugva, de ez még emelte a hely oázisjellegét. Kint ezer fok a napon (jó, csak 40), itt kb. 25 fok.
Iránban egyébként kevés a teázó, leginkább nincs is, kivéve az ilyen ritka helyeket. Tabrizban is találtunk egyet, de pl. Kashanban csak egy frankó vendéglő lett meg, ahol teát is lehetett volna inni. A kis kifőzdék általánosak, ahol nagyjából férfiak esznek, ritkán nők is, de nem egyedül (nyilván a többség otthon van és főz). Kávét nem nagyon isznak, teát igen, mégpedig oroszosan, szamovárból öntve hozzá a forró vizet, és a mi kockacukrunknál keményebb cukrot a szájukba veszik, és így édesítik az aktuális kortyot. Ilyen utcai teáhozjutási lehetőség is azonban kevés van. Egyél-igyál otthon, az utcán vegyél ruhát, cipőt, edényeket, plüsmackót 2 métereset, hamis parfümöt, porcelánt, táskát és persze zöldséget, gyümölcsöt, húst, fűszereket és baromi édes, soha meg nem romló sütiket! 10 után azért lehet találni nyitva gyorséttermet, kebabozót is, és a kisboltokban Coca Cola, Fanta, Sprite-szentháromság, ami a legfontosabb, víz (10.000 riál
1 liter), és gyümölcsös, alkoholmentes sör. Az alkohol szigorúan tilos, boltban nem kapható, de illegálisan beszerezhető. Mi elvagyunk nélküle. Nem is lenne jó ebben a fogadalom melegben (ez hazugság persze, egy baromi hideg sör itt is lecsúszna, ha csak úgy lehetne kapni).
A múzeumok, paloták és hasonló látványosságok Iszfahánban és Shirazban pofátlanul drágák. Egy belépőjegy áráért többszáz km-t lehet busszal utazni, de taxival is sokat. 150.0000 és 200.0000 között vannak a jegyárak, pontosabban vagy 150 vagy 200 rugó egy jegy. Ez félelmetesen meg tudja csappantani a forrásokat, főként, hogy amúgy is parázni kell, hogy legyen elég a pénz, mert itt a külföldi bankkártyával legfeljebb sajtot lehet szeletelni (a fetasajt nagyon finom). Az még a gond, hogy sok a fontos műemlék Iszfahánban, tehát nem nagyon lehet spórolni. A kalligráfiakiállítást azért ki lehet hagyni, bár nekünk nagyon tetszett, és ha megnézi az ember a két legnagyobb palotát csillióért, akkor a Hasht Behest palota talán elég kívülről. Amire nem kéne újból pénz kidobni, az a tető minaret, ami az utcáról pont ugyanúgy látszik, mint bentről, és persze nem mozgatják, no meg a vele egy utcában lévő, egy taxiúttal elérhető Ateshkadeh, a zoroaszteriánus tűztemplom egy kisebb hegy tetején. Na, itt majdnem befejeztük az utunkat.
160 rugó a jegy, és hozzá ingyen jár a halál. Az elején közepesen kényelmetlenül mászható, vannak nyilak, hogy merre érdemes továbbiakat kötni, aztán egyre feljebb már eltűnik a jelölés, marad a józan ész, már ha ilyen mutatványnál még lehet erről beszélni. Na, de látszik legalább fent a cél, a köralakú, felül nyitott kő- és vályogbódé, belül semmivel, ill. bocs, a fénnyel, hisz a Nap is a tűz maga. Márpedig itt tűzimádó szertartás helyszínéről van szó. Fel lehet érni olyan 10-15 perc alatt, na de le, ha nem jegyezted meg nagyon az utat, már nem olyan könnyű. Ha elvégre az utat, lehet kapaszkodni, hogy egyszercsak ne tudjon vagy inkább zuhanj le a meredek sziklafalról. Mi kétszer néztük be a lejáratot. Először, még az elején, tehát kb. a csúcs közelében volt olyan érzésem, hogy nem tudok hova lépni, mindenhol csúszik lefelé, és amikor sikerült visszaérni, akkor megint rossz ösvényen indultunk el, ami a semmiben végződött. Ekkor már lentről kisebb nézőközönség figyelt és izgult hangosan értünk, mutogatva, hogy menjünk vissza, na de ez onnan nem volt egyszerű. Ott csesztük el, hogy sokáii fotóztunk meg videóztunk, és a fickó meg egy apa a gyerekével közben lementek. Fentről a meredek, kiálló kövek miatt nem lehetett belátni a terepet. Fent még egy darabig megvoltak, fotózkolódtunk is, ahogy az erre szokás. Megtudtuk, hogy a kissrác neves gyerekszínész, később láttunk is fotókat a munkáiról az instagramján. Na, végül a faterja és egy helyi erő jöttek fel értünk, miután visszakínlódtuk magunkat a tűztemplomhoz, és ők vezették le az amúgy horrorisztikus, de legalább mászható ösvényen. A helyi arc ezt gyakran teheti, mert érződött a hangján a rutin, mikor rákérdezett arra, dollárunk van vagy eurónak, mert tulajdonképpen mindkettő érdekelné. Kapott is 10 eurót a megmentésünkért, amivel elégedettnek tűnt, mi meg hálásak voltunk neki és a jósorsunknak egyaránt.
A zorrókaland után húzzunk tovább széteső félben lévő taxinkkal Jolfába, az örménynegyedbe. Na, ott van kávézó nem is egy. Mind drága és überfantasztikus kávékat és teákat lehet ezekben a belül is figyelemreméltó helyeken inni, nem beszélve a világbajnok forró csokiról. Nem tudom, hogy hírünk kelt-e, hogy mi rekedtünk az Ateshkadeh-n vagy csak látszott rajtunk valami ilyesmi, de mondta, hogy ingyen adja a vizet, mivel onnan jöttünk. Amikor leértünk, többen mosolyogva mondták valamit (kb. sejtem, mit), és utána több autó indult. Nyilván ők is megvárták, mi lesz a végkimenetele a kalandunknak.
Jolfában már csak templomokat meg múzeumot néztünk, nix mászás. A múzeum egy részében (ez a Vakil templommal együtt nézhető meg) berendeztek egy tárolót a '15-ös örmény genocídium emlékére, amit a török állam még most sem ismer el hivatalosan, ha jól tudom. Megrázó, Auschwizra emlékeztető képek...
Nagy váltás volt viszajönni a belvárosba, ahol délután 4-5 -től újra élet van, vége a sziesztának, amikor itt a legtöbb múzeum is bezár átmenetileg. Este elképesztőek a parkok, és ekkor mutatja meg legjobb formáját a méltán világhírű főtér. Ott lenni leírhatatlan. A fantasztikus épületegyüttes kiviágítva, lovaskocsik rohangálása és csilingelése, a rengeteg ember a fűben, padokon piknikezve, a szökőkutak, szóval, minden. Az összes estét ott töltöttük. Az elvegyülés nem volt mindig sikeres, mert sokszor kérdezték, honnan jöttünk, hogy tetszik Irán, stb. Nem igaz az, hogy nem szabad szidni az aktuális és a régi vezetőket.Inkább azt javaslom, hogy először várjuk meg, hogy ők kezdjék a szidalmazást. Általában megteszik, bár a mostanit kevesebben szapulják. Azért az idősebbek, akik emlékeznek egy másik Iránra, szokták. Egy öregúr kérdezte tőlünk Tabrizban, hogy nálunk se lehet szabadon gondolkodni? Van fogalmuk általában Magyarországról, rendszerint a főváros nevét is ismerik, és hát Orbánét is sokan. Az egyik kashani szállásadók fia megjegyezte, hogy az unióban az egyetlen és fő diktátor. Amúgy a magyarokat testvérének tartják, hasonló az ováció, mint Törökországban, főképpen annak keleti részén.
Feltűntek a szállásunk pazar falfestményei és egy óezüst színű, mandalaszerű fémdomborítás. Mikor kicsekkoltunk, került elő a tulaj, aki művész és elmondása szerint a tanítványaival maga festette ki a nem is kicsi régi épületet, a fémmandala pedig a phd-munkája. Búcsúzóul még a Gábor tenyerébe rajzolt egy madarat és egy kardot, az itteni yin-yang-szimbólumokat, de felsorakozott a szálloda tejes menedzsmentje, szóval meg voltunk becsülve. A recepciós régi isfanani fotókat ajándékozott, mi meg neki pécsi képeslapokat és egy 500-ast a 'kollekciójába".
Még tudtunk volna maradni egy darabig, de tartani kellett a programot, és várt bennünket Kashan.
No, de visszatérve, az óvárosból beevickéltünk az éledező bazáron keresztül a világhírű főtérre, ami első látàsra, emberek nélkül, hajnali szűrkeségben szintén nem mutatta legjobb formàját, hanem inkább valami olyat, amiről Vámbéry írt, és amire tán az elhagyatott-jelző illik. Kimentünk a térről annak felső, Hafiz utcával szemközti kijáratán keresztül, leültünk egy betonkiugróra, én tán aludtam is, és mikor nagyjából összerakta magunkat, azon szúrásban találtunk egy nem olcsó, viszont drága, ellenben tiszta, elegáns, gyorswifis kávézó-teázót, ahol a férfimanökenalkatú fószer baromi kedvesen tolta elénk a finomságokat. Amíg Isfahan voltunk, minden nap visszatértünk ide. Itt kezdtem el a Facebookra feltölteni az ipari mennyiségű fotót. Kevesen járnak ide a drágaság miatt, meg jól el is van dugva, de ez még emelte a hely oázisjellegét. Kint ezer fok a napon (jó, csak 40), itt kb. 25 fok.
Iránban egyébként kevés a teázó, leginkább nincs is, kivéve az ilyen ritka helyeket. Tabrizban is találtunk egyet, de pl. Kashanban csak egy frankó vendéglő lett meg, ahol teát is lehetett volna inni. A kis kifőzdék általánosak, ahol nagyjából férfiak esznek, ritkán nők is, de nem egyedül (nyilván a többség otthon van és főz). Kávét nem nagyon isznak, teát igen, mégpedig oroszosan, szamovárból öntve hozzá a forró vizet, és a mi kockacukrunknál keményebb cukrot a szájukba veszik, és így édesítik az aktuális kortyot. Ilyen utcai teáhozjutási lehetőség is azonban kevés van. Egyél-igyál otthon, az utcán vegyél ruhát, cipőt, edényeket, plüsmackót 2 métereset, hamis parfümöt, porcelánt, táskát és persze zöldséget, gyümölcsöt, húst, fűszereket és baromi édes, soha meg nem romló sütiket! 10 után azért lehet találni nyitva gyorséttermet, kebabozót is, és a kisboltokban Coca Cola, Fanta, Sprite-szentháromság, ami a legfontosabb, víz (10.000 riál
1 liter), és gyümölcsös, alkoholmentes sör. Az alkohol szigorúan tilos, boltban nem kapható, de illegálisan beszerezhető. Mi elvagyunk nélküle. Nem is lenne jó ebben a fogadalom melegben (ez hazugság persze, egy baromi hideg sör itt is lecsúszna, ha csak úgy lehetne kapni).
A múzeumok, paloták és hasonló látványosságok Iszfahánban és Shirazban pofátlanul drágák. Egy belépőjegy áráért többszáz km-t lehet busszal utazni, de taxival is sokat. 150.0000 és 200.0000 között vannak a jegyárak, pontosabban vagy 150 vagy 200 rugó egy jegy. Ez félelmetesen meg tudja csappantani a forrásokat, főként, hogy amúgy is parázni kell, hogy legyen elég a pénz, mert itt a külföldi bankkártyával legfeljebb sajtot lehet szeletelni (a fetasajt nagyon finom). Az még a gond, hogy sok a fontos műemlék Iszfahánban, tehát nem nagyon lehet spórolni. A kalligráfiakiállítást azért ki lehet hagyni, bár nekünk nagyon tetszett, és ha megnézi az ember a két legnagyobb palotát csillióért, akkor a Hasht Behest palota talán elég kívülről. Amire nem kéne újból pénz kidobni, az a tető minaret, ami az utcáról pont ugyanúgy látszik, mint bentről, és persze nem mozgatják, no meg a vele egy utcában lévő, egy taxiúttal elérhető Ateshkadeh, a zoroaszteriánus tűztemplom egy kisebb hegy tetején. Na, itt majdnem befejeztük az utunkat.
160 rugó a jegy, és hozzá ingyen jár a halál. Az elején közepesen kényelmetlenül mászható, vannak nyilak, hogy merre érdemes továbbiakat kötni, aztán egyre feljebb már eltűnik a jelölés, marad a józan ész, már ha ilyen mutatványnál még lehet erről beszélni. Na, de látszik legalább fent a cél, a köralakú, felül nyitott kő- és vályogbódé, belül semmivel, ill. bocs, a fénnyel, hisz a Nap is a tűz maga. Márpedig itt tűzimádó szertartás helyszínéről van szó. Fel lehet érni olyan 10-15 perc alatt, na de le, ha nem jegyezted meg nagyon az utat, már nem olyan könnyű. Ha elvégre az utat, lehet kapaszkodni, hogy egyszercsak ne tudjon vagy inkább zuhanj le a meredek sziklafalról. Mi kétszer néztük be a lejáratot. Először, még az elején, tehát kb. a csúcs közelében volt olyan érzésem, hogy nem tudok hova lépni, mindenhol csúszik lefelé, és amikor sikerült visszaérni, akkor megint rossz ösvényen indultunk el, ami a semmiben végződött. Ekkor már lentről kisebb nézőközönség figyelt és izgult hangosan értünk, mutogatva, hogy menjünk vissza, na de ez onnan nem volt egyszerű. Ott csesztük el, hogy sokáii fotóztunk meg videóztunk, és a fickó meg egy apa a gyerekével közben lementek. Fentről a meredek, kiálló kövek miatt nem lehetett belátni a terepet. Fent még egy darabig megvoltak, fotózkolódtunk is, ahogy az erre szokás. Megtudtuk, hogy a kissrác neves gyerekszínész, később láttunk is fotókat a munkáiról az instagramján. Na, végül a faterja és egy helyi erő jöttek fel értünk, miután visszakínlódtuk magunkat a tűztemplomhoz, és ők vezették le az amúgy horrorisztikus, de legalább mászható ösvényen. A helyi arc ezt gyakran teheti, mert érződött a hangján a rutin, mikor rákérdezett arra, dollárunk van vagy eurónak, mert tulajdonképpen mindkettő érdekelné. Kapott is 10 eurót a megmentésünkért, amivel elégedettnek tűnt, mi meg hálásak voltunk neki és a jósorsunknak egyaránt.
A zorrókaland után húzzunk tovább széteső félben lévő taxinkkal Jolfába, az örménynegyedbe. Na, ott van kávézó nem is egy. Mind drága és überfantasztikus kávékat és teákat lehet ezekben a belül is figyelemreméltó helyeken inni, nem beszélve a világbajnok forró csokiról. Nem tudom, hogy hírünk kelt-e, hogy mi rekedtünk az Ateshkadeh-n vagy csak látszott rajtunk valami ilyesmi, de mondta, hogy ingyen adja a vizet, mivel onnan jöttünk. Amikor leértünk, többen mosolyogva mondták valamit (kb. sejtem, mit), és utána több autó indult. Nyilván ők is megvárták, mi lesz a végkimenetele a kalandunknak.
Jolfában már csak templomokat meg múzeumot néztünk, nix mászás. A múzeum egy részében (ez a Vakil templommal együtt nézhető meg) berendeztek egy tárolót a '15-ös örmény genocídium emlékére, amit a török állam még most sem ismer el hivatalosan, ha jól tudom. Megrázó, Auschwizra emlékeztető képek...
Nagy váltás volt viszajönni a belvárosba, ahol délután 4-5 -től újra élet van, vége a sziesztának, amikor itt a legtöbb múzeum is bezár átmenetileg. Este elképesztőek a parkok, és ekkor mutatja meg legjobb formáját a méltán világhírű főtér. Ott lenni leírhatatlan. A fantasztikus épületegyüttes kiviágítva, lovaskocsik rohangálása és csilingelése, a rengeteg ember a fűben, padokon piknikezve, a szökőkutak, szóval, minden. Az összes estét ott töltöttük. Az elvegyülés nem volt mindig sikeres, mert sokszor kérdezték, honnan jöttünk, hogy tetszik Irán, stb. Nem igaz az, hogy nem szabad szidni az aktuális és a régi vezetőket.Inkább azt javaslom, hogy először várjuk meg, hogy ők kezdjék a szidalmazást. Általában megteszik, bár a mostanit kevesebben szapulják. Azért az idősebbek, akik emlékeznek egy másik Iránra, szokták. Egy öregúr kérdezte tőlünk Tabrizban, hogy nálunk se lehet szabadon gondolkodni? Van fogalmuk általában Magyarországról, rendszerint a főváros nevét is ismerik, és hát Orbánét is sokan. Az egyik kashani szállásadók fia megjegyezte, hogy az unióban az egyetlen és fő diktátor. Amúgy a magyarokat testvérének tartják, hasonló az ováció, mint Törökországban, főképpen annak keleti részén.
Feltűntek a szállásunk pazar falfestményei és egy óezüst színű, mandalaszerű fémdomborítás. Mikor kicsekkoltunk, került elő a tulaj, aki művész és elmondása szerint a tanítványaival maga festette ki a nem is kicsi régi épületet, a fémmandala pedig a phd-munkája. Búcsúzóul még a Gábor tenyerébe rajzolt egy madarat és egy kardot, az itteni yin-yang-szimbólumokat, de felsorakozott a szálloda tejes menedzsmentje, szóval meg voltunk becsülve. A recepciós régi isfanani fotókat ajándékozott, mi meg neki pécsi képeslapokat és egy 500-ast a 'kollekciójába".
Még tudtunk volna maradni egy darabig, de tartani kellett a programot, és várt bennünket Kashan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése