Tasi delek!

Na, végre Tibetben vagyunk. Úgyis mondhatnám, megérkeztem, sziasztok, minden jót! Évtizedek óta vártam ezt a pillanatot. Nyugat-Tibetben már többször jártam, no, de Kelet-Tibet eddig nem jött össze, és most se minden. Nagyon szerettem volna vonattal érkezni, még ha két napig is tart az út, és az is feldobott, hogy Xiningen, a Dalai láma szülőhelyén keresztül. Igen ám, de pont arrafelé volt gond a természettel. A földrengésen kívül az elállni nem akaró eső tette tönkre a töltéseket, szóval jobb, hogy repültünk, még ha buktunk is rajta fejenként vagy 700 egységet.

A chengdui reptéren rögtön jól beijesztettek, hogy késik a gép és nem tudják, mennyivel. Aztán a pasas megkérdezte, és szerencsére kiderült, hogy nem jelentős, olyan háromnegyedórás a késés. A chekin-nél rögtön fel kellett mutatni a Tibet-permitet, tehát ha nem lett volna meg, már Chengduban visszafordítanak.  Aztán Totyiék zsákjaival gyűlt meg a bajunk, mert hol sprayre, hol elemekre vadásztak. Végül aztán berepültünk Tibetbe. Ha már nem sikerült az utat a földön látni, most  mindent, amit csak lehet, megnéztem felülről. Gleccserek, felhőket átszúró, a gépnek szinte a hasát karcolták a hegyek. Készültek errről szürke, jellegtelen fotók. Kaja a szecsuán airlines-on egész jó volt.  Mikor megérkeztünk, már várt a mosolygós fiatal gyerek, aki a guidunk egészen a nepáli határig. Elmondta, hogy az idegenvezetésen kívül politikai oktatást is kapott, ahogy itt mindenki, még a papok is.

Amit eddig írtam, az az első napi élmények hatása alatt történt, a mai események között azért voltak horrorisztikus elemek. A mosolygós guide mint kiderült, egy elég nyomi gyerek, nagyjából semmit nem tud elintézni. Kicsit jobb utazásszervező lennék nála, attól tartok. Reggel jött értünk, hogy jegyet bookoljunk a Potalába, ahova limitálják a belépést. Nem nagyon értem, hogy miért nekünk, a csilliót fizető utasoknak kell ezer órát sorban állni, de ami a leggázabb volt, hogy a 7 óra nyilvánvalóan késő volt. Akik biztonsággal bejuthattak, azok sokkal korábban sorba álltak. A mi guidunknak, aki semmiféle ilyen tevékenységet nem végez, tán már előbb be kellett volna állni, de legalábbis szólni, hogy korábban menjünk ki. Nem sokkal utánunk már senkinek nem lett jegye holnapra. Holnapután pedig nekünk már tovább kell állni. Na ezzel a horrorral ment el vagy 3 óra utána további 2 szállásfoglalással, mert láttuk, hogy ez a fickó nem fog segíteni, sőt. Viszont találtunk a szállásunkon egy eszméletlenül tájékozott, értelmes, angolul beszélő csávót, aki segített az lp-ben talált címeket felhívni, egyet ő is tudott, és így elég olcsón, szobánként 120-ért és a másik helyen reggelivel 200-ért bookoltunk szállásokat. Mikor visszajött a guidunk, csodálkozott is (kapja be).

Na, de inkább Lhasáról. Ilyen mesebeli gyönyörű belvárost még soha életemben nem láttam. Mondjuk nekem a tibeti építészet amúgy is a csúcs. Mikor beértünk a városba, megpillantani a Potalát, hát arra nincsenek szavak (de képek lesznek). A belváros pedig a régi épületeivel és templomaival egy csoda. A történelmi belváros kellős közepén lakunk, egy ilyen csodaházikóban. Reggel én nyitottam a hatalmas farekeszekkel záródó bejárati ajtót, ami olyan, mint egy kolostor ajtaja. A szobánk egyszerű, de van benne régi tibeti faragott szekrény, az ágy marha kemény de tiszta az ágynemű, az ablakon tibeti hímzett függöny, szóval jó. kis belső kertünk is van, padokkal, növényekkel, wifivel, most innen írok. Az ajtónk nem zárható, de a tulajok vigyáznak a cuccunkra. Nem messze van a katonai checkpoint szkennelővel, szóval a zavargásokról, szerzetes-önégetésekről híres, történelmi belvárosban lakunk. Eleinte érdeklődtek a katonák, hogy késő este hova-hova, de most már szerintem tudják, hogy hazajövök éppen. És én ide tényleg hazajöttem. Ha lehetne, maradnék még, annyira döbbenet szép minden. Nekem magassági betegségem sincs, sohasem volt, mindent ehetek, még a jaktejes tea se csinált semmit, a Potala tövében lévő kis füstös, helyiek által látogatott barlangkonyhában főtt jakhúsleves is simán lecsúszott, főképpen a finom vastag tészta. Később a többiek is ettek ott, mondjuk először kicsit lepadlóztak a füsttől és a legyektől. Lehet, hogy írtam már, itt nincs szúnyog, tehát malária, dengue kizárva.

A Potala uralja a várost. Sokfelől látszik a monumentális épületegyüttes, amit egyszerűen nem lehet nem hosszan nézni. A palotával szemben provokatív kínai zene ordít, a háta mögött az 5. Dalai láma idejében épített park tóval, de most kínai parkra átépítve. A Potala alatt oda nem illő üzletsor nagy kínai és kis tibeti felirattal, szóval érthető, hogy a helyi lakosok állandóan frusztráltak, és kitennék a kínaiakat, vagy ahogy itt mondják, hanokat. Azt is értem, amit Chengduban hallottunk, hogy este a templomtéren néha kapnak a kínaiak. Iszonyat sok van belőlük, hangosak, szájbafotózzák a helyieket, akik ezt valamiért nem nagyon kedvelik. A belváros, ahol lakunk, egyben zarándokhely is, mert ezeken az utcákon járják körbe a templomot, sokszor hasrafekve a jellemző tibeti imasanyargatással.

A Potalával szemben provokatív kínai zene üvölt, Zsuzsa ezért fogja be a fülét.

Ma megnéztük a híres Sera kolostort is, ahol a vitatkozó szerzetesek vannak (otthonról lesz videó is feltöltve, csak türelem). Erre is csak a tőlem nem megszokott jelzőket tudom mondani. Az egyik szerzetesnek viszont beszóltam, mert nyilván mikor én voltam már a milliomodik, aki megnézte a nagy Buddhát, beszólt és mutogatott, hogy out. Mire én odamentem hozzá, és kérdeztem, hogy ezt nekem mondta, na, ekkor behúzta fülét-farkát, én meg tájékoztattam arról, hogy ha a pénzem kell (50 jüan a belépő), akkor tessék elviselni, hogy bejövök abba  a pár helyiségbe, amit nyitva méltóztatnak tartani. Szerintem nem értett mindent, de a hanghordozásból levette, hogy nem lájkoltam az attrakcióját, és tán ijesztő is voltam kicsinykét. Az a lényeg, hogy visszavonulót fújt a srác. Már attól is kiakadtam, hogy kiírták a főépületben, hogy fotózni tilos, de aki mégis fotózik, 30 jüant fizet. Most akkor lehet, vagy nem lehet? Ha ez vallási okból nem lehetséges, akkor miért lehet 30 jüanért. Naná, hogy fotóztam, sőt videóztam is, persze pluszpénzfizetés nélkül.

Meg kell hagyni, ez egy money for nothing ország. Imádnak a semmiért pénzt szedni, mint ahogy azt a méregdrága túránk is igazolja. A 2883 jüanban csak az utazás és a guide (aki nem gájdol) van benne. Kérdeztem, hogy feladata-e rólunk jelenteni. Azt válaszolta, hogy nem, de meg szokták kérdezni, hogy miket mondanak a turisnyák. Megfigyeltem, hogy rendszeresen jelent a főnökének. Mondtam neki, hogy én is blogolok, mindent megírok, ami itt történik, és jó sokan olvassák. Nem láttam a kitörő örömöt az arcán, hehe. Nem akartam direkt szadizni, de valamivel csak motiválni kell, hogy tán kicsit dolgozzon is. Félek, hogy nem leszek különösebben eredményes e tekintetben.