7/21/2014

Ankara egy porfészek

Ankara viszont porfészek. De olyat láttunk benne, ami felkészületlenül ért bennünket, és akkora frászt adott, hogy a fal adta a másikat. Na, de nem akarok elõreszaladni.... Reggel kemény négyórai alvás után húztunk el az esõs Trabzonból. Marha nagy szerencsénk volt, hogy elõzõ nap még nem jött meg a szar idõ, így viszont könnyebb vol otthagyni Trabzont, ami - ki gondolta volna - nagyon is szerethetõ város. Fõleg, ha Ankarához hasonlítjuk. De ezt persze már csak itt, Ankarában tudtuk meg. A kis trabzoni airporton megnéztünk két felszállást. Mindkettõ sikeres volt, és ezzel.tán csökkent (vagy éppen nõtt, ki tudja) a stressz, amit a közelgõ felszállás okozott. A maláj gépek esete valahogy mostanában bevillan, milyen lehet 10km-rõl lepotyogni, mezõn szétszóródni, meg ilyenek. Mert ugye az ember nem a repüléstõl fél, hanem a zuhanástól. Egészen addig, míg ki nem hozzák a kaját, ami a Turkish belföldi járatán is rendben van. Valami tévésbagázzsal utaztunk, mert a nagy kamerától alig tudtuk bepréselni a hátizsákokat (amelyek karcsúak, mint a núbiai táncosnõk, csak Zsuzsának mondom. A nagyhátik is 12 és 14 kiló között mozognak.) Ankarára elõzõ éjjel készültünk, kikuláztuk a.legolcsóbb bejutási lehetôséget (Havas busszal a végállomásig - 10 egység/Kopf - majd rövid taxiút (20-ért azaz yirmi, modja Gábor, aki folyamatosan azzal fittizik, hogy tudja a számokat törökül. Mondjuk, ez nem.rossz, mert a külseje alapján amúgy is testvérnek nézik, és hogy még számol is, hát ettõl teljesen le vannak padlózva, és nem vágják át. Egyébként ez itt sem divat. Mikor.kiszálltunk a buszból, azonnal ott termett család, és megkérdezték, hogy minden rendben van-e, vagy segíthetnek-e. Na, ilyen sincs Pécsen. Hamar meglett a bookingon szerzett szállásunk, full belváros, ütött-kopott, koszlott kis hely, basic felszereléssel, a Gábornak rohadalom, nekem szuper, mert még erkélye is van. Igaz, hogy nem lehet becsukni az ajtaját, mert az ember kezében marad a kilincs, de mit számít ez. Éjfél van most, de az utcán marha nagy élet, néha valaki bekapcsol egy kis zenét is, jó hangosan szól, de amúgy is üvöltve beszélgetnek, de én ezt is bírom, jobban, mint a pécsi halott éjszakát. Az egész város amúgy írtóra nem fõvárosias, hanem egy nagyobb pukkant város, tele rosszan öltözött, izzadságszagú figurával. Igénytelenség és szegénység, valahogy ez ugrik be. Itt legalább nem lógunk ki az izzadt, gyûrödt pólónkkal és a szagunk miatt se kell aggódni. Azonmód büdösen indultunk neki a buszpályaudvarnak, hogy idôben meglegyen a jegyünk Kappadókiába. Jó húzás volt ez az odamenés több okból is. Ugyan még a szálláson kikukáztam az Lpbõl, hogy hogyan kell odamenni (metróval, egy átszállással - 2,70 körül van egy jegy), na de azt nem lehetett tudni, hogy eszméletlenül hülyén vagy leginkább sehogy nincsenek kitáblázva a vonalak. Egyik vonalról a másikra egészen fura kanyarokkal kell elcaminózni, és olyan is elõfordul, hogy bekérdez az ember egy álló kocsiba, aminek mindkét szemközti ajtaja nyitva.volt, és erre azt válaszolják, hogy nem, nem ez a járat a mi barátunk, de fussunk át keresztbe gyorsan a metrókocsin, mert az utána lévõ sínre jön majd a miénk. Létezik még ilyen hülyén megépített metró? Szerencse, hogy átfutkosás közben nem indult el a metró, igaz, utána hallottuk, hogy elõtte kakukkol egy kicsit. Hát, hihetetlen. A jegy pedig olyan, hogy miután bedugtuk a kezelõautomatában, ami ki-behúzigálja párszor, mielõtt kiköpi, utána elhajigálják, mert a kutya nem ellenõrzi. Ez azért érdekes, mert mintha nem egy árban lennének a jegyek. Szóval kicsit becsületkassza-jellege van. Ja, és olyan is történt ma, hogy egy pali átadta nekem a helyét. Csak az nem derült ki számomra, hogy nekem min nõnek, aki hátizsákkal van, vagy nekem mint málhás öregasszonynak. De, végülis tökmindegy. Az egyik metróállomásra ki volt írva, hogy arra van Atatürk mauzóleuma. Miután már egy ideje gyûjtögetem a politikusmúmia-trófeákat, gondoltam, Musztafát se kéne kihagyni.
Ho Shi-Minh és Mao után azt hittem, nekem ebben a mûfajban már nem lehet újat mutatni, de tévedtem. Musztafa Kemal Atatürk mauzóleuma olyan, hogy Ho Apó és Mao vezér csak jelenthet. De tényleg. Ez a mauzóleum nem egy épület, hanem egy baromi nagy park, amelybe kisbusz visz a bejáratig (ja, kben ingyenes az egész). Aztán következik az õrség, nevetséges, lábfeldobálós õrségváltással, majd pedig jön a kõoroszlánok övezte hosszú kövezett út, ami egy bazi nagy térre vezet, amelyet épületek, pontosabban tornyok és köztük folyosók, hosszanti épületek és árkádsor vesz körül.
Középen magasodik a fõépület. Hihetetlenül gusztustalan, megalomán az egész, tényleg nem tudja az ember, hogy hányjon-e vagy röhögjön. Pedig egyiket se szabad. Erre még az elején tábla hívja fel a figyelmet. Csak semmi csúnya viselkedés, nono zászlólengetés, politikai szövegelés és.tüntetés, és.egyáltalán, ennek a félistennek tessék megadni a tiszteletet. A hely tele van egyenruhással, akik nyilván ezt is figyelik. Szóval idônként nem néztünk egymásra, én folyamatosan igyekeztem másra és valami nagyonszomorúra gondolni, mégis idônként rázott a röhögést. Szerencsére azt, hogy bazmeg, nem értették az õrök, így legalább verbálisan ki tudtuk ereszteni a felgyülemlett feszültséget. Az épületekben ugyanis kiállítás is van, Atatürk viaszból több alakzatban, háborús jelenet viaszhalottakkal és bejátszott lövésekkel és robbanásokkal, de a legszebb a galéria olyan orbitális giccsképekkel, mint ide Lacháza. Ezekbõl igyeleztem képileg is megörökíteni. A mobillal készültekbõl talán sikerül megint párat felrakni még itt, bár a wifi legalább olyan zakkant, mint az egész szálloda és a környéke. Kár, hogy nem értettük az egyenruhás.idegenvezetõt, hogy mit mesélhetett az egyik borzalmas kép elõtt jó hosszan. Bár lehet, hogy akkor elszakadt volna a cérna, és bilincsbe verve vittek volna kifelé hangos sírvaröhögés és földönfetrengés miatt. Olyan sokáig voltunk, ameddig csak lehetett, egy helyre még külön be is kéretõztem, pedig már zártak. Különösen ekkor kellett fapofát erõltetni magamra, szóval, adtam a mazochizmusnak rendesen. Megvettük a múzeumshop legrondább könyvét két példányban - egyiket öcsém kapja, szerintem értékelni fogja. Egy atatürkfej alakú, keménytáblás képeskönyvet kell elképzelni. Ill. nem lehet azt, ilyet élõ ember szerintem nem tud csak úgy fantáziálni, legfeljebb valami mûtrágyából készült orosz dizájnerdrog bevetésével. Gábor azt mondta, mikor már a politikusokat és boldog aratólányokat ábrázoló, egészalakos rézdombormûveknél jártunk, hogy ez, amit itt látott, minden eddigi tanulmányaival ellenkezik, sugárban fog hányni hamarosan, úgyhogy haladjunk kifelé a botrányt elkerülendõ. Kint meg kellett kicsit állni pihenni, mert úgy éreztük, hogy egy iszonyat hosszú és meredek trekkingen vettünk.részt. Nekem az elfojtott röhögéstõl izomlázam volt, szóval, Atatürk leamortizált bennünket rendesen. Az is érdekes volt, hogy nemcssk õt (és kutyáját), hanem barátját, helyettesét, majd pedig utódját is itt temették el, de õ csak a fõépülettel szemben egy kis márványgunyeszt kapott. Úgy kuporodik ott, mint egy Shiva templom elõtt Nandi bika, az istenség kedvenc állata. A sokk után beültünk Atatürk lovasszobra mellett a fõtéren egy cukrászdába, és megettünk kb. 5000 kalóriaértékû iszonyat édes sütit, és kirúgtunk a hámból két teával. Mellettünk holland turisták bort kértek, a pincér döbbent arcától eszembe jutott a trabzoni elsõ napi sõrrendelésem és jót röhögtünk velük együtt. Aztàn voltunk még vallásoskönyvet áruló boltban, ahol az árus a Koránból énekelt nekünk és megvitattuk a palesztin izraeli konfliktust, meg nekem még egy eltévedés is belefért, de a Gábor hamar megtalálta a hazautat. Most megpróbálunk az üvöltés, autóturáztatàs és a franc tudja még, milyen eredetû zajok közepette aludni egy rövidet. Szerintem sikerülni fog.

3 megjegyzés:

zebrina írta...

Az Atatürk volt a frász? Mert én valami drámára gondoltam.

Nagy Erzsébet honlapja írta...

Na, vàrj csak, még nem raktam fel képeket. Cdak ebben a rohafalomban nehéz.

Nagy Erzsébet honlapja írta...

Majd még lesznek képek.