"A cigánytábor az égbe megy"

Most már egészen biztosan tudom, hogy előző életemben tibeti voltam, és sátorban laktam. Abban nem vagyok biztos, hogy úgy is tisztálkodtam meg vécéztem, mint ők, de az összes többi, a sátor hangulata, a nagy hegyek nagyon bejöttek. A paraszt guide és a sofőr egy életre elebédelte a közeli Everest látványát, mert másnap havas esőre ébredtünk, és hiába mentünk a 2. táborig, nem láttunk a ködtől semmit. Ha előző nap megvan még az az egy óránk, amit elteafikáltak, akkor még oda tudtam volna nyargalni, és akkor még jó idő volt. Na, mindegy, azért láttuk többször is az egész Everest csoportot, tényleg fantasztikus. Az ég olyan tud lenni ott fenn, hogy ilyen kék már nincs is. Utána egész nap autóztunk. Naná, hogy a köcsög gyerek nem mondta, hogy mettől meddig megyünk, tán nem is tudta, mert többször eltévedtek, és kérdezősködések után irányt váltottunk párszor. Eszembe is jutott a Toldi Miklósos vicc: hé, paraszt, melyik út megyen itt Budára? Válasz: Megyen? És még én vagyok a paraszt? A sofőr kben a körülményekhez képest ügyes volt. A körülmények alatt azt kell érteni, hogy a rozoga kocsiban nem volt kézifék. Sebességbe tette, meg kővel kitámasztotta, hogy amikor kiszállt, ne guruljunk le a szakadékba. Edda nézte is aggódó és mérges arccal, meg is jegyezte, hogy "problem".  Olyan problem is volt, hogy mindig középen ment a hepehupás úton, ahol nem volt kijárva, ezért a kelleténél is jobban zötyögtünk. Totyi ismertette meg vele az öreg autó ventillátorát. A sofőr jó párszor kapkodta is a fejét a mellette ülő Eddára,  A másik tukkó semmit se közölt velünk, de mondjuk mi is a leglényegesebbre korlátoztuk vele a kommunikációt. Amúgy meg vagy hazudott, vagy nem tudott semmit. Nagyjából ez a két dolog ment neki.

Estefelé érkeztünk Zhangmuba, a Nepáltól nem messze lévő városhoz. Naná, hogy nem egészen az volt, amit előzőleg telefonon ígértek, a szobánkénti 200 egységben a reggeli mégsem volt benne. De már leszarjuk, ezt a kis időt kibírjuk ebben a rablóvilágban.

Amúgy a kisváros gyönyörű, hegyre épült, fantasztikus, vízesésekkel tarkított szerpentinen kell leereszkedni ide, 5200-ról 2500-ra. Az egyik szakaszon leesett a hegy egy része az útra, alig tudtunk átevickélni a köveken. A kisváros egy hosszú, kacskaringós főutcából áll, ami a meredek hegybe többszintesen ékelődik be, és a házak mellett őrjöngve ömlik a magasból a víz. Az ablakunkból eszméletlen festői tájra látunk. Magas, de már zöld hegyek között hömpölygő folyó és a hegyoldalban szép, rendbentartott színes, többszintes házak. Az azért zavaró, hogy az utca nagyon keskeny és nincs járda, ezért aztán állandóan el akarják gázolni az embert. Az utcán kétoldalt boltok és kajáldák, meg fura, ablakos szobácskák lila és vörös megvilágítással. Nem kétséges, kurvanénik üzemelnek ezekben, amszterdami mintára, annak kissé pukkant változatában. Hiába, nagy itt az átmenő forgalom. A kérdés csak az, hogy Herr Mao mit szólt volna mindehhez? Vajon lelkesen üdvözölte volna a dolgot nagy mancsával integetve, mint ahogy a chengdui főtéren ábrázolják? Amúgy itt már nem találhatóak a jellegzetes, baltával faragott, cserzett tibeti arcok, a szélesarcú, színesfonatos, koravén asszonyságok. Nagyjából kínai népség lakja a várost, némi tibeti és nepáli (tamang?) beütéssel.

Tibetet nagy vacsorával búcsúztattuk, előtte csak az egy tojással töltött csapatiszerűséget ettük még az Everest alaptáborban, szóval ránk fért.

Remélem, holnap már Nepálból jelentkezem, és sikerül a tibeti arcoktól balhémentesen elválni annak ellenére, hogy borravalót nem adunk nekik. Mert hülyeségért, bukóságért és lustaságért ez nem jár.