Hajókirándulás

Hajózás lett mégis belőle. Az úgy volt, hogy óvatosan reggelizett a Gábor, vártunk kicsit, és miután nem volt nyoma hasmarsnak, elindultunk mégis hajókálni. Tettük ezt azért is, mert a hajón ugye folyamatosan ott van a vécé, míg az utcán bolyongva nem mindig találni, főleg nem tisztát. Először a helyi erők hajóira gondoltunk, de aztán befizettünk egy turistahajóra, mert az elvitt egészen a Fekete tengerig, és mi azt is látni akartuk. Végre nemcsak egy kék kacskaringó a térképen számunkra a Boszporusz csatorna. Én eddig csak Cengelköy-ig jutottam el két éve. Szép nagy nosztalgia (értd: avitt, kopott, de kényelmes) hajónk volt kevés utassal, tehát lehetett látni, fotózni, bámulni mindenfelé. Miután a majdnem feketetengeri helyen kiszálltunk, vettünk pár csacskaságot és beültünk egy macskás vendéglőbe halat enni. Jó volt a kaja, a maradék ízlett a macskáknak, csak a végén elég gáz volt egy csomó követelőző macskaszempár kereszttüzében falatozni. Utána a hajó ugyanazokkal a cikkcakkokkal európai oldal, ázsiai oldal váltakozásával visszahúzott Eminönübe.  Ekkor már fél 7 volt, merthogy a hosszú útra fizettünk be.

 (István, ez egy olyan múzeum, hogy megnyalnád mind a 10 ujjadat. És mecsoda időszaki kiállítás van mellette!)  

Eminönü adja magát a tekintetben, hogy itt a szpájszbazár, a fúszerek, de minden más cucc kisebb, de a nagybazárnál hangulatosabb piaca. Vettünk az Eszternek törökmogyorót, magunknak öriásdiót és visszaballagtunk Sultanahmetbe a kedvenc teázónkba. Ott már nem is kellett mondani, a fickó kérdezte, hogy ugye, két csáj (tea) jöhet. Jöhetett, meg egy kis rizspuding, mert azt még az otthoni törökéttermekben megkedveltem. Ja, Ági, vettünk neked dolmakészítő (guaranga duwali vagy hogyan hívják az arabok) berendezést a fúszerbazár mögött a vasedényboltban. Az a ciki, hogy műanyagból van, remélem, nem törik össze az úton. A teázóból éppen indulni készültünk, mikor monszuneső érkezett. Utcai helyen voltunk, de ez ott nem gond, mert azonnal akkora ernyőt húztak ki, hogy kétoldalt tetőt képezett, középen, ami leesett, ment rögtön az utca közepén végigfutó kis árokba. Tudnak a törökök utcát építeni, de láttuk, hogy burkolni is. Nem olyanok, mint a pécsi vállalkozócég, amelyik az Eu kultfőváros program felének letelte után vonult le a helyszínről, és a burkolatot időtlen időkig nem volt képes megcsinálni. Itt, mióta vagyunk, jelentős útszakaszt köveztek fel a szemünk láttára, és úgy, hogy nem kellett várni, hogy rá lehessen lépni. Azonnal készre csinálták az utat, nem mozdultak el a kövek, mint Pécsen.
Egy mexikói-texasi párossal és egy újzélandi házaspárral cseverészve vártuk az eső végét. Az újzélandi rögtön rájött, hogy magyarok vagyunk, mert az ő szülei is magyarok. Csak a hangzást ismerte fel, meg talán pár szót, mert nem beszél magyarul a fickó. Az volt az érdekes, hogy mindkét páros a helyi szokásoknak megfelelően vízipipázott és közben backgammon nevű fából készül helyes társasjátékkal játszott, amit a pincérektől lehetett kérni. Mi nem csatlakoztunk ehhez a népi játékhoz, mert egyrészt utáljuk a füstöt, másrészt nem ismerjük a játékszabályokat, na meg a játék hossza a végtelenig tartó egyenesen ábrázolható, ezért nem lett túl szimpatikus. Látszólag ma kevés dolog történt, de azok annál érdekesebbek, hisz van-e annál izgalmasabb, mint a hasítás a hullámzó tengeren? (Van, de mindegy is.)