Már Isztambulból folytatom a blogolást, mert közben éjszakai busszal visszaérkeztünk székhelyünkre, a nagy, de mégis kicsi, átlátható és bejárható Isztambulba. Az először kissé tapló recepciós vagy inkább kisfőnök a Gábort megölelte mint régi barátot, hiába ezt teszi a Gábor keleties fazonja. Na, de visszakanyarodnék inkább Göremébe. Második kirándulónapunkon megint, angol útitársunkkal együtt - aki által szerencsére felismerjük a jobbára hongkongiakból, koreaiakból, kantoniakból és japánokból álló csoportunkat - a szállásunk által kínált vörös túrát választottuk. Kényelmes ez így, mivel a szállásról visznek, egészen jó busszal, és nem kell vacakolni helyi járatokkal, amik talán nincsenek is. Először is megnéztünk a nyitott vagy hogyan nevezzem múzeumot, pont azt, amit az első nap láttunk. Azért nem bántam, hogy újra bementünk, mert így a guiddal, akinek kár volt mondani, hogy nem először vagyunk ott, mert ettől tök zavarban volt, szóval így végighallgathattuk, hogy miket adnak elő a turisztoknak. Végül is, a fickó egész normális volt, mondjuk, lerítt róla, hogy nem nagyon bírja a kereszténységet, de ez nálam nem hátrány, igaz, előny sem. Egy csomó dolgot azért nem mutatott meg, csak a főbb látványosságokra ugrott és sajnos bőszen vigyázott arra, hogy ne fotózzunk, mert az tilos. Pedig az angollal az volt a megbeszélt tervünk, hogy fotózgatunk olyan helyeken, ahol múltkor nem sikerült. Merthogy ő is volt már ott a túra előtt. Mindketten szétfotóztuk magunkat a tilos helyeken, viszont a Sötét templomban, a különfizetős főmutatványban egyikünk se tudott csattogtatni, mert az őr egyfolytában bent volt. Na, mondtuk is a gájdnak, hogy tartsa már szóval a jóembert, míg mi dolgozunk, de csak nem akart kötélnek állni a csávó, pedig éreztettük vele szerintem, hogy ezért valamit neki is csengetünk. De nem, mert ez az ő hazája, és ilyet ő nem csinál, különben is, a vaku károsítja a freskókat. Hiába hajtogattuk, hogy nem használunk vakut, a filmfelvevővel meg főleg nem, és hogy az ő kis elemlámpája, na az aztán károsít, nem ám a mi fényképezőgépünk, szóval csak nem volt hajlandó együttműködni (nem is kapott jattot szegény). A kis görögkeleti kápolnácskák a sziklában különben helyesek, de nekem a primitív, gyerekrajzszerű festések tetszettek, meg a festetlen üregek, hiába, én már csak ilyen vagyok. Ha emberábrázolás, akkor legyen bamba, de a legjobb, ha nincs, azt nem lehet elszúrni.
Utána különböző völgyeket nézegettünk felülről, némelyiket alulról is, ill. a szintjére gurulva. Párhoz fel is másztunk kicsit, Tündérkémények, Napóleon kalapja, teve, meg a fene tudja még miféle neveket viseltek ezek az üledékes kőzetre rakódott bazaltba maródott és féligmeddig a szél által elhordott kupacok. A bazaltsapkák mindenesetre nagyon impozáns hatást keltenek és az egész olyan szürreál valahogy. Nekem mindenesetre nagyon bejön. Volt a programban svédasztalos terülterülj óriászabálással, négyszeri sütizéssel, kerámiaműhelynézéssel (senki nem vett semmit) és borkóstolással (úgyszintén nem, mivel elég szar volt a fehér és a vörösbor is). De ha már benne volt a programban, hát akkor megkóstoltuk a borokat. Annyira nem szenvedtünk tőle. Közben kezdtük felismerni az útitársakat, addig csak az angolt figyeltük, hogy ne hagyjuk el a csoportot. Érdekes ez az angol, mert a kerámiaműhelyben azt mondta magáról, hogy Indonéziából jött. Kiderült, hogy 15 éve Jáván dolgozik egy bankban. Nem lehet olyan rossz a sora, mert március óta utazgat, és még fog is, mert ezután Indiába megy, Bombaybe és Goára és csak utána húz vissza Jávára. Szerencsés csávó. Göremében aztán bevásároltunk mindenféle hasznavehető és rendkívül érdekes ajándékot, és az esti Metro busszal húztunk vissza Isztambulva. Ezúttal az ülésben kistévénk volt, úgyhogy láttuk, hogy míg nem voltunk Isztambulban, addig páran széttüntették magukat, esett rengeteget az eső, de mire visszaértünk, ennek nyoma sem volt. Ill. a tüntetők kis csoportja Beyoglu főutcáján jó hangosan végigment, de ennyi volt, semmi harc. Merthogy naná, hogy megint beléjük botlottunk. Ha otthon lennék, holnap én is demonstráción vennék részt, részleges útlezáráson, amit a Független Rendőrszakszervezet szervez a Munka törvénykönyvének tervezett módosítása ellen. Innen is kívánom, hogy jó sokan ott legyenek és érjen el eredményt az akció.
A török buszokra visszatérve, hát sokkal jobbak, mint a magyarok, sőt mint a magyarok által vett török buszok. Ezek tiszták, kényelmesek, van rajtuk személyzet, aki italt-ételt osztogat (apróságokat, de jó az egy hosszabb úton). A tegnapi kiskampó, akit ugrifülesnek hívtunk, le-föl rohangált, osztogatott, szedegetett, és reggel, míg az utasok aludtak, mindenkinek a fülhallgatózsinórját artisztikusan feltekerte, kipakolt-bepakolt. szóval, mint egy kis kobold, úgy serénykedett és közben rejtélyesen mosolygott. Lefotóztam, úgyhogy ide fog kerülni. Sajnos egy helyen, már Isztambulban át kellett szállnunk egy sötét bunkó által vezetett kisbuszba, amelyik Aksarayba vitt bennünket, és még szerencse, hogy többen akartuk kiszedni a csomagjainkat hátul,. mert a busz egyszer csak elindult és a tömeg ordítozott a sofőrnek, hogy álljon meg. A csomagtartó tetejét is én feszegettem fel, mert tojtak odajönni segíteni. A többi busznál ilyet nem az utasok csináltak, hanem az utaskísérők. De hát a mi kis koboldunk már nem volt ott. Pedig milyen muris volt, ahogy beöltözött a munkára. Felvett a sötét nadrágjához és világos ingéhez egy fekete csokornyakkendőt és mellényt, olyan komornyikosat és végig abban feszített.
Na, de még egy mondat erejéig vissza Kappadókiába, a különös sziklák és a lovak hazájába, szóval nem bántuk meg, hogy ott jártunk már csak azért sem, mert a Gábor állóképessége a kirándulások alatt megtriplázódott.
Utána különböző völgyeket nézegettünk felülről, némelyiket alulról is, ill. a szintjére gurulva. Párhoz fel is másztunk kicsit, Tündérkémények, Napóleon kalapja, teve, meg a fene tudja még miféle neveket viseltek ezek az üledékes kőzetre rakódott bazaltba maródott és féligmeddig a szél által elhordott kupacok. A bazaltsapkák mindenesetre nagyon impozáns hatást keltenek és az egész olyan szürreál valahogy. Nekem mindenesetre nagyon bejön. Volt a programban svédasztalos terülterülj óriászabálással, négyszeri sütizéssel, kerámiaműhelynézéssel (senki nem vett semmit) és borkóstolással (úgyszintén nem, mivel elég szar volt a fehér és a vörösbor is). De ha már benne volt a programban, hát akkor megkóstoltuk a borokat. Annyira nem szenvedtünk tőle. Közben kezdtük felismerni az útitársakat, addig csak az angolt figyeltük, hogy ne hagyjuk el a csoportot. Érdekes ez az angol, mert a kerámiaműhelyben azt mondta magáról, hogy Indonéziából jött. Kiderült, hogy 15 éve Jáván dolgozik egy bankban. Nem lehet olyan rossz a sora, mert március óta utazgat, és még fog is, mert ezután Indiába megy, Bombaybe és Goára és csak utána húz vissza Jávára. Szerencsés csávó. Göremében aztán bevásároltunk mindenféle hasznavehető és rendkívül érdekes ajándékot, és az esti Metro busszal húztunk vissza Isztambulva. Ezúttal az ülésben kistévénk volt, úgyhogy láttuk, hogy míg nem voltunk Isztambulban, addig páran széttüntették magukat, esett rengeteget az eső, de mire visszaértünk, ennek nyoma sem volt. Ill. a tüntetők kis csoportja Beyoglu főutcáján jó hangosan végigment, de ennyi volt, semmi harc. Merthogy naná, hogy megint beléjük botlottunk. Ha otthon lennék, holnap én is demonstráción vennék részt, részleges útlezáráson, amit a Független Rendőrszakszervezet szervez a Munka törvénykönyvének tervezett módosítása ellen. Innen is kívánom, hogy jó sokan ott legyenek és érjen el eredményt az akció.
A török buszokra visszatérve, hát sokkal jobbak, mint a magyarok, sőt mint a magyarok által vett török buszok. Ezek tiszták, kényelmesek, van rajtuk személyzet, aki italt-ételt osztogat (apróságokat, de jó az egy hosszabb úton). A tegnapi kiskampó, akit ugrifülesnek hívtunk, le-föl rohangált, osztogatott, szedegetett, és reggel, míg az utasok aludtak, mindenkinek a fülhallgatózsinórját artisztikusan feltekerte, kipakolt-bepakolt. szóval, mint egy kis kobold, úgy serénykedett és közben rejtélyesen mosolygott. Lefotóztam, úgyhogy ide fog kerülni. Sajnos egy helyen, már Isztambulban át kellett szállnunk egy sötét bunkó által vezetett kisbuszba, amelyik Aksarayba vitt bennünket, és még szerencse, hogy többen akartuk kiszedni a csomagjainkat hátul,. mert a busz egyszer csak elindult és a tömeg ordítozott a sofőrnek, hogy álljon meg. A csomagtartó tetejét is én feszegettem fel, mert tojtak odajönni segíteni. A többi busznál ilyet nem az utasok csináltak, hanem az utaskísérők. De hát a mi kis koboldunk már nem volt ott. Pedig milyen muris volt, ahogy beöltözött a munkára. Felvett a sötét nadrágjához és világos ingéhez egy fekete csokornyakkendőt és mellényt, olyan komornyikosat és végig abban feszített.
Na, de még egy mondat erejéig vissza Kappadókiába, a különös sziklák és a lovak hazájába, szóval nem bántuk meg, hogy ott jártunk már csak azért sem, mert a Gábor állóképessége a kirándulások alatt megtriplázódott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése