Az utolsó teljes nap Isztambulban

Ez a nap is jó nap volt. Először is reggeli után (ja, itt jut eszembe, még nem zártam le a fosás-topicot: az a lényege, hogy Gábor egy nap alatt rendbe jött. Tképpen nem volt egy napig se rosszul, csak a spéci joghurtital verte ki a beleiben a biztosítékot.), tehát reggeli után, amit már a Gábor is evett, elmentünk a Kücsük Ajaszófiába, azaz az kis bölcsesség templomába, amelyet Justinianus császár idejében építettek, és mára mivé alakították? Na? Hát persze, hogy dzsámivá. Jól néz ki, rendezett. kis muszlim temető van az oldalában.

Utána a Török és Iszlám Múzeum következett volna, de a Hippodromon beleütközünk az itteni képzőművészeti egyetembe és annak a nem is kicsi kiállításába. Kezdjük megszokni, hogy itt minden kiállítás monumentális, no meg nagyon jó az anyagok többsége. A modern dolgok jöttek be nekünk a legjobban, amit otthon nem is gondoltunk volna. Az egyetem cuccai is nagyon rendben voltak, még a múlt század eleji politikai tárgyú, reklámstílusban elkövetett grafikák is. És itt lehetett végre fotózni, úgyhogy teszek majd fel párat.

Na ezután jött a pár méterre lévő múzeum, amiben a kódexek és a szőnyegek voltak a legdurvábbak, na de az etnográfiai rész se volt kulya. Itt láttunk ótörök jurtát. Eddig foglalmam sem volt róla, hogy ilyen van, de most tessék.... Mindjárt ki is derült, hogy a magyarok feltételezett (mármint egy verzió szerint feltéltelezett) ősei és a törökök életmódja között 0 különbség volt. Le is videóztam a tárgyi bizonyítékot.



 A múzeumnak baromi jó kertje van, ahol kényelmes fotelokból lehet sasolni le a Hippodromra és a Kék Mecsetre. Kissé elüldögéltünk ott, majd nyomultunk tovább a Kalligráfia Múzeum felé. Útközben útba ejtettük a Nagybazárt és a könyvespiacot, hogy Abdullah barátunknak szórakoztató, iszlámról szóló könyvet vegyünk és küldjük el postán Bartinba, ahol most lakik. Ez a könyv megvan nekünk angolul, és eddig jót mulattunk rajta, igen szemléletes magyarázatokkal szolgál a laikusok számára, miközben kissé helyretesz ezt-azt a kereszténységet illetően.
A Kalligráfiai Múzeum aztán nem lett kipipálva, mivel restaurálták éppen, úgyhogy nemcsak újabb, rózsszín-fehér műanyag dolmacsinálóért, hanem kalligrágiaimúzeumozás miatt is vissza kell jönni. Na meg a Princess szigetek se lettek meg, mert nem akartunk bizonytalan időben hajókázni (esőben az elég lehangoló) és utána meg már nem fért az időbe. (Volt viszont helyette Akvárium, amit Abdullah barátunk szervezett be, de erről már írtam.)
Gábor kapott egy állati jó könyvet az iszlám díszítőművészet tanításáról, úgyhogy ezt megvizsgálni, beültünk kedvenc teázónkba, nem messze a Nagybazártól, egy kis temetőbe ékelve. Itt nagy vízipipa-közélet is dúl, igazi keleti hangulat  volna, csak ne lenne annyi Iphone a kezekben.
A teázgatás után elvillamosoztunk Kabatasba és onnan fünikülerrel, a kis space siklóval felsuhantunk a Taksim térre, ahol már ott volt fél Isztambul. Szombat délután az isztambuliak megőrülnek. Mindenki sétál láthatóan céltalanul, áramlik a tömeg A-ból B-ve és vissza és közben mindenfelől zene szól, néha belehajt a tömegbe a nosztalgiavillamos, de alig akarnak a gyalogosok kitérni előle. Horror lehet ezt a járművet vezetni. Valahogy úgy tudom elképzelni, hogy a vezetője folyamatosan káromkodik. Szerencse, hogy nem szadista egy kicsit, mert volna alkalma jó kis vérfürdőt rendezni. Feltűntek a tömegen kifestett pantomimesek, akik zenére mozogtak iszonyat módon, aztán egy kiállítás ütötte meg  a szemünket, mert hogy a kirakatban volt két összeölelkező motorkerékpár, a háttérben meg egy kiskölyök látszott egymásra rakott székekből gyártott hegyre kapaszkodva. A gyerek élethű, szilikonból készült bábu volt. Mivel ide is ömlött be a nép, mi is mentünk. Hát durva volt... Mindenféle szilikonszörnyek lakoztak a kiálítótérben, volt, amelyik csecsemőt szoptatott, egy másik egy nő arcába mászott, meg egy gyerek ágyába bújt, halott vagy alvó kislányon döglött kenguru, szóval ilyen nyalánkságokkal volt tele két emelet, de lehet, hogy három.
Itt a művész weblapja: http://www.patriciapiccinini.net/





Jól belejöttem a videómegosztásba...



Érdekes volt, hogy ilyen szobrok mellett is családifotózgattak, odaállították a kisgyereket a szörny mellé, meg kedvesen belemosolyogtak a kamerába. Fura.
Mire kiértünk, a főutcán már teljes volt az őrület, utcai zenészek, utcai koncert hatalmas, áramló tömeggel (aggódtunk a közepén, hogy nehogy kitörjön a pánik, mert akkor tutti, hogy összenyomtak volna  pár embert). Na, mi is pucoltunk, ahogy csak lehetett (nem nagyon lehetett).
Nem is írtam még, hogy már a Sultanahmetben elkezdődött a dili. Óriás méretű szenegáliak érkeztek és először lejátszották a török és a szenegáli himnuszt, majd pedig valami egészen primitív dobolásukat Szenegál, Szenegál-kiabálással és színes rongyokban ugrándozással fűszerezték.
A főutcáról a Galata toronyhoz  áramlottunk a rengeteg emberrel együtt. Ott már a fal mellett a földön is ülltek és hallgatták a dobos együttest, akinek még színpadot is építettek. Különben nem voltak rosszak. A tömeg viszont olyan iszonyú volt, hogy már fájt.
Beyloguzuás után húzás vissza Sultanahmetbe és ekkor következett be az óriási epressüti betemetése. Ezzel is kezdtük a nyalakodást Isztambul végelátthahatlan édességfrontján. Holnap déután indul a gépünk és addig nem ártana egyet aludni, úgyhogy most eltűnök, de aztán teszek fel mindent képileg is ábrázolva.