7/04/2011

"This is the end..." ("my only friend, the end")

Hát, hazaértünk kurta, de tartalmas kis utunkról. Még igencsak maradtunk volna, hiszen egy csomó helyre nem jutottunk el, ahova jó lenne, no meg csak úgy, élvezni Törökországot és nem Magyarországon lenni mostanság, eleve üdítő dolog. Kár, hogy ezt kell mondanom, de nekem ez a véleményem. Az pedig sajnos az én bajom, hogy még onnan is követtem a magyar eseményeket. Na, de ez a blog nem erről szól. 
Reggel összeraktuk a cuccost, sikeresen kicsekkoltunk a Sindbad hostelből és bevásároltunk, hogy éhen ne haljunk a repülőig, majdan pedig fáradtan lerogytunk a Kék Mecset aljában lévő kis teázóban. Nem sok időnk maradt már, mert elhatároztuk - nem is anyagi megfontolásból, hanem élvezetből - hogy tömegközlekedéssel megyünk ki a reptérre, tehát villamossal és metróval. Ez az akbil-rendszer szerintem kiváló, a villamos remek, tiszta és klassz, a metró is rendben van, nem régi, omlott kocsik suhannak, mint Pesten. 
A szállásról: a Sindbad közel van mindenhez, jó szobái is léteznek, különösen a felső szinten, ahol még a tetőteraszra is ki lehet menni. A tulaj egy fiatalnak mondható koreai, aki honfitársaival kedves és előzékeny, másokat nem vesz észre, azt hittük először, hogy ő egy a tulaj számítógépéhez odaengedett turista. Az alkalmazottjával - a lánnyal, aki nem tudott kétjegyű számokat szorozni - nem volt azonban bunkó, ezt mindenképpen javára lehet írni. A másik főnök egy kissé tapló török is hozta a jobbik formáját, azért persze volt baja. Kicsit ha előbb nézne utána dolgoknak és aztán szövegelne, nem tenne rosszat az ember plexus solarisának (pl. annak felvetése azután, hogy mindent fizettünk az alkalmazottjának, hogy még ugye lógunk egy nappal, nem volt szimpi, de aztán reggeli utánra már képbe került, úgyhogy a vita elmaradt). Mikor távoztunk, éppen akkor is valakivel erőteljesen vitatkozott, a vendég az ő felelősségét hangsúlyozgatta, ahogy jöttünk le a lépcsőn. Érzékelve a hangulatot, segített ez bennünket abban, hogy ne hagyjuk ott nehéz szívvel a helyet, viszont örüljünk, hogy megszabadultunk a fazontól. Végülis ezek ismeretében is azért ajánlható a Sindbad, mert nem mocskos, minden megvan a szobák zömében, ami kell, mindenhez közel van, van benne wifi, a reggeli mindig ugyanaz (kenyér, kisvaj, kisdzsem, 1 tojás, 1 kockasajt, 2 szelet uborka és 2 szelet paradicsom és egy pohár tea) végülis kezdésnek elmegy, no meg mindez egy olyan teraszon tehető be az arcba, ami a Márvány tengerre és a Kücük Haja Sophiára néz és ez a lényeg, nem igaz? 
A török kaja valami fantasztikus. Jobb, mint az arab koszt, mivel annál változatosabb, többféle és elképesztően harmonikus ízvilággal társuló könnyűség a gyomornak és a beleknek. Ez már első török látogatásomkor is feltűnt, de most - beható vizsgálat után - egyértelművé vált. 
A török-magyar barátság a törökök részéről töretlen, a magyarok részéről nem tudom, milyen volt, mert azokban az időkben nem jártam Törökországban. Most viszont kevés magyar szót hallottunk Isztambulban és Kappadókiában még kevesebbet. Azt hiszem, hogy a bevásárlóutak megszűnésével a magyarok leginkább a mediterrán régióba mennek, tengerpartoznak és kicsit isztambuloznak csak, megnézve a kötelező látványosságokat. A törökök viszont megörülnek a Madzsarisztánból érkezetteknek, Attila pasát emlegetik és a rokonságot. A rokonság nemcsak a szavakban (elma-alma, szakáll, kücük-kicsi, stb.), hanem talán a mentalitásban is némileg megjelenik. De. A törökök jobban tudnak pihenni, örülni annak, hogy élnek, lazábbak valahogy, kevesebbnek tűnik a stressz az arcokon, de mindez lehet, hogy csak a külszín. Mikor a modern kiállításokon jártunk, a képeken és installációkon szembesültünk azzal a valamivel, amit hüzün-névvel illetnek (egyfajta sajátos szomorúság).  Orhan Pamuktól lehet erről többet megtudni. Ez azonban nem a magyar melankólia, hanem valamiféle dühös, a tényeket a maguk nyers voltában bemutató, kertelés nélküli számbavétele mindannak, ami nem OK. A török társadalom eszméletlenül színes, hiszen a totál nyugati, nem nyugatias életforma mellett ott él az abszolút ortó lét  minden külső és szokásbeli jegyeivel és normáival. A mindennapokban teljes tolerancia tükröződik, de ha valaki néz török filmeket, megtudhatja, hogy ha ez a ketősség családon belül jelenik meg (és nyilván úgy kezdődik a dolog, hogy először családon belül jelenik meg), akkor az sokszor kezelhetetlen konfliktusokhoz és tragédiákhoz vezet. 
A verbális és fizikai agresszió jelen van az utcákon, de nincs veszélyérzete az embernek még éjszaka sem, nem garázdaságot, hanem a temperamentumból eredő kissé hangos konfliktuskezelést  lehet tapasztalni. 
Az idő - az átlagostól eltérően - hűvösebb volt, Kappadókiában már-már hidegnek mondható az utolsó este. Isztambulban monszuneső is esett, pár perc alatt komoly patakok alakultak ki. A víz azonban a kiválóan kövezett utcákon nem alakított ki időszakos tavakat, nem volt sár sehol. Az utcákat úgy alakították ki, hogy azoknak van egy kis domborulata és a kis dombok között lefelé kis mélyedésben folyhat a víz a legalsó ponton lévő rácson keresztül a csatornába. Tudom, hogy ez egyébként így normális, de pl. a városban, ahol lakom, a nemrégiben kövezett területeket látva ez nem evidencia sajnos, mint ahogy a kövezés sebessége és szakszerűsége is jelentős különbséget mutat nem a magyarok (ezen belül is a pécsiek) javára. 
A kurdok és az örmények problematikája is időnként előkerült, itt mindenki mondta a magáét, érezhető, hogy ezek még messze le nem zárt ügyek. Az egyik terrorizmusért bebörtönzött (előzetesben ülő?) politikus indult a választásokon és be is jutott a parlamentbe, viszont nem engedték ki a börtönből, és emiatt szinte minden nap tüntetések vannak. A politika azért láthatóan a zembereknek csak kisebbségét érdekli, ahogy Mo-on is. Viszont látható különbség, hogy valahogy jobb az összhangulat, kevesebb a búval  khm..na megvan: bélelt arc. 
Röviden: jó volt ott. Nekem azért persze továbbra is a keletebbi helyekhez van több közöm, de ez egy más történet. A Gábornak (Ali babának) viszont Törökország maximálisan bejött, a teherbírása megháromszorozódott és mindez úgy, hogy észre se vette, hogy egész nap mászkált. Aki tudja, hogy mennyire szeret ücsörögni, érti miről beszélek. Na, majd még folyamatosan teszek fel képeket is videókat, csak előbb kicsit felszámolom az itthoni ostromállapotot, uhhh...

9 megjegyzés:

Frank írta...

Kár, hogy ilyen rövid volt. Még olvasgattam volna. Örülök, hogy Gábor kimozdult és jól érezte magát.

írta...

Tren hemen hareket et-meli...geri?!

írta...

Ja...s persze üdv itthon.

baphomet írta...

@RÓ: Hö?

baphomet írta...

@RÓ: Repülő után sikeresen lekésve a délutáni IC, így az utolsóval jöttünk haza. (Ha ez a kérdés... a törököm még nem valami jó)

zebrina írta...

Szia Erzsi! Én is sajnálom, hogy máris hazajöttetek, jó volt olvasni. Hova lesz a következő út? :)

baphomet írta...

Hello, hát nem tudom pontosan, de valami tengerezés nagyon hiányzik. Egyébként rengeteg út van készen a fejemben (többnyire Ázsia). Tudod, egyszercsak lecsapok egy olcsó jegyre, aztán hadd szóljon...

jart írta...

Erzsi-Gábor!

Már lehet a következő kalandot tervezgetitek, mikor én még csak most olvasom az utolsó két napról írt derűs szöveget...és nézegetem a képeket, videókat.

Tény, hogy örülök - nagyon.

Azt gondolom, erre a bátor, de tán inkább vakmerő vállalkozásotokra valóban illik a mondás:
" aki mer az nyer"
Mert, fontos "út" (volt)... ami tovább vezet - ez számomra nyilvánvaló.
Üdvözlettel:
istván

baphomet írta...

Köszi, István! Megvolt a következő "túra". A lényege: a Gábornak minden eredménye kiváló, a tüdeje tisztult, szóval minden szempontból hasznos volt ez az út.