6/23/2011

Törökországból jelentkezem

Hosszas szünet után újból keletebbi országban ütöttem fel a fejemet, de már fejlettebb formában, mert egy minigéppel a zsákomban érkeztem, így már képes vagyok ékezettel írni, mi több, reggeli közben a helyi wifinek köszönhetően, nem mocskos billentyűzeten vetni soraimat. Fura is ez a luxus .
Nasszzóval, ezúttal a Gábor is jött velem, ami egy csoda, de mostanában vele különben is mindenféle csodák történtek, tehát ez is kijárt neki és nekem is. Isztambult választotta, és én még befigyeltettem hozzá egy kis Kappadókiát is, tehát most főként ez lesz az étlapon, meg még amit felülről hozzátesznek, ugye.
Az utunk eléggé horrornak indult. Pontosabban az indulás még OK volt, a pécsi IC szinte nem is késett, Gabi vitt ki bennünket a reptérre soproni csoki ígéretével, ami hosszútávon alapozza meg az élet értelmébe vetett hitet.
Na, de ezután... Ferihegy mióta ott jártam, jelentősen megváltozott, pedig azt hittem, hogy nemrég voltam. Először is van elektronikus chekin, bár tán az már múltkor is volt, csak nem használtuk, nem tudom.. Na, de nagyjából semmiből nem derül ki, hogy A-ból vagy B-ből indul a gép, legalábbis a Malév visszaigazolásából és a kinyomtatott belépőkártyából semmiképpen. Az jó, hogy lehet helyet változtatni a gépen, ,meg nem kell csekkolásért sorba állni, de aztán át kellett vonulnunk a B-re, hogy feladjuk a csomagokat. Utána biztonsági ellenőrzés, nem útlevélvizsgálat következik, ahol motozgattak is, amit utálok, ugye, és mentünk a  felújított kétszintes soküzletes új tranzitba. Az hogy honnan indul a gép még rejtély volt, de írták, hogy nyugi, a kijelzőn figyelni kell, majd ha ott látszik, ráérünk megkeresni. Na, így vetettük bele magunkat a hasznavehetetlen viszont drága holmikat áruló üzletekbe, szagosbolt, táskásbolt és csoki duty free (ez azért nem olyan rossz). Vettem pár vackot és nem tudtam, hogy veszélyes nő ül a pénztárgépnél. Ti. beszólt, hogy kétszer is próbált a hitelkártyámmal pénzt leszedni, de nem megy, elutasítja a tranzakciót. Na, erre nagyon megijedtem, mert a hitelkártyát nem játékból vittem magammal. Gyorsan hivogatom az OTP-t, de a hosszú menüt hallgatni, mikor alig van az embernek ideje, elég zorró, ráadásul kérdeztek egy csomót tőlem, mikor végre elérkeztem egy emberig, és erre megszakadt a vonal ,kezdődött minden elölről. Na, bemondja végre az ürge, hogy kétszer próbáltam meg rossz pinnel pénzt felvenni, ez a gond. Dehát én egyszer sem, ugye. Mondja, az nem lehet. Na, nem volt idő vitatkozni, kérdeztem, hogy mit tegyek, vagy keressek Törökországban munkát? Erre azt válaszolta, hogy keressek inkább egy ATM-et és vegyek fel némi pénzt a kódommal, aztán helyreáll a rend. Így is lett. A gépünket szerencsére még nem írták ki, mert az lett volna még műsor, ha hallgatgatom az OTP hosszas menüjét és közben mondjuk last call van kiírva. Meg is oldódott a gond, és közben eszembe jutott, mit is mondott a fickó: kétszer egymás után... Tegnap még használtam a kártyámat utalásra, nem volt vele gond, most meg kétszer... Hát a pénztáros a gyutifríben, ő volt a fakezű, ő próbálkozott, majd mondta, hogy ez a kártya nem műxik. Biztos be kellett volna ütni a kódot, mikor ő nyomogatott még valamit. Na, azért írom le ezt itt ilyen részletesen, hogy a bejáratnál lévő boltról a tranzitban tessék tudni, hogy horrorpénztárost alkalmaznak. Ha elköveti a kártyaletiltódással járó akcióját, tudja mindenki, mi a teendő.
Ferihegy Lisztferenccé alakulása óta még egy újdonsággal szolgált legalábbis nekem. Az útlevélellenőrzés a kapuk előtt van. Tehát: megjelenki végre a kijelzőn, hogy beszállás van a gépre és hogy hányas kapu. Erre menne oda az ember, de nem..., mert előtte útlevélellenőrzés, hosszú sor, közben meg beszállás... Ez nekem nem tesz jót idegileg, jóllehet, tudom, hogy várnak, hiszen mondták nekem már be a nevemet last call-nál. De nem jó érzés. Aztán végre megvan a kapu (naná, hogy nem a szinten van, hanem le kell menni), erre a kijelző ott, hogy last call, emberek állnak mindenféle beszállókártyával, pultnál semmittevő ürge unottan ül, akkor megint kérdezgetés, hogy az isztambuli gépre ide kell állni, ahol last call van uigye? Ide. De ha nem csinál senki semmit, akkor miért írják ki, hogy last call, ki érti? Na, mindegy felszálltunk és kész.
Gábor első repülőútja ez, ezért kissé izgult, de nem volt semmi különös. Ill. én elaludtam a hullafáradtságtól. Néha azért igyekeztem kinyitni a szememet, mert fényes nappal felhőtlen égbolttal kár kihagyni, hogy látni lehet hosszan a Dunát. Szép helyeken folyik... Nemrég még fürödtem benne, erre tessék, most ilyen fentről nézgetem, mint sas a kígyót.
Isztambulban minden ment simán, kicsekkoltunk, másodpercek alatt ott figyelt az útlevelünkben a török vízum. A pasi a dollár helyett az eurót választotta, mikor látta, hogy mindkét pénznem van nálam. Ez valahogy arra utal nekem, hogy ide még mindig az erurót érdemes jobban hozni.
Felszálltunk a metróra és a rögtön velünk beszélgető lakosságtól egyre azt kérdeztük, hogy ún. akbilt-t kulcstartóra illeszthető, feltöltős mertó-és buszjegyet helyettesítő (ill. arra szolgálót tokent helyettesítő) izét hol lehet venni. Ahol mondták hogy lehet, ott nem lehetett, és gondoltam, most kezdődik a szokásos keleti történet, ott van, de ott nincs ott, hanem amott, és amott meg mondják, hogy emitt, de itt se és így tovább, de nem... Mert a metrón egy nő adott nekünk ilyen misztikus akbilt, és csak fel kellett töltenünk egy automatánál, amit egy készséges rendős meg is mutatott hogy kell. Igaz, addigra megtaláltam a német menüt, úgyhogy németül ordítva adta már maga a gép is a parancsokat. Tehát akbillal folytattuk utunkat a villamossal és meg is érkeztünk rövidnek nem mondható ténfergés után szállásunka. Ott már mindenki vigyorra fogadott, megjött Nagi és társa, akik maileztek nekik. Kaptunk kis szobácskát, a Gábor ledöbbent, de szerintem nem rossz, kicsi, de minden van benne és nem mocskos. Az ablakban még macskánk is van, de nem tud bejönni a szúnyogháló miatt.Lepakolás után rögtön Kék Mecset következett, aminek a szomszédságában lakunk. A Kék Mecsetről nem írok, mert mindenki ismeri, és pont olyan szép is, mint amilyen szokott lenni. Utána pénzkivét és evés egy jó étteremben, ahol szintén a Kék Mecsetre láttunk. Fortyogó kőedényben hozták a Gábor kajátját, ami istenji volt, de az enyém se volt rossz (olyasmi neve volt, hogy Göreme, de mégsem, mert az egy város). Aztán séta, temetősi teázó megfigyelése (nem szimpi helyi erők járnak oda) és vissza a szállásra  ledögleni. Egész éjjel nem aludtam, ezért nem volt nehéz behúnyni. Most isztambulozás fog következni, ha végre befejezem a gépelést és felkelünk innen a tetőről, ahol a Márvány tengert figyelve reggeliztünk. Nem élünk rosszul, na.













2 megjegyzés:

zebrina írta...

Szia Erzsi! Hát ez natttyon kellemes meglepetés volt, hogy megint olvashatom a jó kis beszámolóidat. Ugyehogyugye, millen jó egy ilyen kis gép, nekem is már megvan, viszem mindenhova magammal, bár rájöttem, hogy Európába (Toscana és társai) tök fölösleges, ha csak nem azért, hogy letöltsem rá a képeimet. Mert a család, ha ilyen közel vagyok, nem izgul és a program is olyan sűrű, hogy nincs idő beszámolni. De távolabbról már más, a hosszú utak alatt nagyon jó, hogy van mivel elfoglalni magát az embernek. Persze tiszta is, meg minden, de arra már te is céloztál. Szóval örülök, hogy megint utaztok, legyetek jók és jelentkezz szorgalmasan.

Nagy Erzsébet honlapja írta...

Köszi, igyekszem, bár képekkel még várni kell, mert kicsit lusta vagyok vacakolni vele, de talán holnap nekiállok párat felrakni.