Keleti utazások

6/23/2017

Iránba fordulva

24-én indul az új kaland a régóta tervezett Iránba. Hogy jókor-e, az majd elválik. Mindenesetre, van némi para a politikai helyzet miatt, de reméljük, még béke és nyugalom vár bennünket Londonban és Teheránban is.

8/21/2014

Fotók

8/18/2014

Isztambul kendõsödik - mélabús befejezés

Isztambul kendõsödik, halad visszafelé az idõben, csakúgy, ahogy még pár ország. Én egy európait is tudok mondani, amelyik hasonlóképpen.... Na, nem a kendõsödés tekintetében, hanem a populizmus, fundamentalizmus, a szekularizáció felszámolása, egyszóval a bornírt, tahó diktatúra vonatkozásában. Kár lenne ezért a városért, mert igazán világváros, fanrasztikus létesítményekkel és - leginkább Beyogluban - multikulti, szabad és nyitott jelleggel, amit nem kéne belesüllyeszteni a szintetikus fejkendõk és süppedõs, lábszagú szõnyegek szûklevegõjû világába. Szamosszal ellentétben, Isztambulban ugyancsak soha nem alvó emberek laknak. Éjjel-nappal megy a biznisz, állandóan leszólít valaki, hogy gyere be, csak nézz körül, vegyél.eztmegazt, honnan jöttél, melyik hotelban laksz, és hasonló kérdések, amelyekért nálam fejben egyenként halálra van ítélve, aki kérdezi. A csúcs az volt, mikor tegnap a konkrétan a föld szintjén lévõ ablakunkon akartunk kívülrõl benézni, hogy lássuk, mennyire látnak be, és odanyomorogtunk az ablakunk elõtt álló motor és egy kisbusz közé, hát abbam a pillanatban elõtermett egy kölyök és megkérkezte, hogy kenájhelpjú? Lakonikus NO volt válasz, de hosszan tanakodtunk mêg, hogy ez meg hogy keveredett oda, egyáltalán honnan figyelt bennünket. Mert itt valahonnan mindig figyelik az embert, ezt meg kell szokni, ill. mindegy is, mert ha szokod, ha nem, akkor is így van. Isztambuli elsõ esténken rögtön befizettünk egy dervises szertartásra, mert azóta is sajnáljuk, hogy nem tudtuk, hogy Konyában csak szombatonként lehet ezt látni, és mi pont szombat este értünk oda. Ha tudtuk volna,.elõbb indulunk el Göremébõl. A dervistáncot egy magát elõkelõnek tartó étterem szervezte az Aya Sophiától nem messze. Teljesen rendben volt kben az egész,.a zenészek, a táncos dervisek nagyon tudták a dolgukat, no de hogy közben tányércsörgés, ha diszkréten is, de mégis kiszolgálás folyt, sokat rontott az élményen. Meg hát az is, hogy ez mégsem volt olyan méltó környezet, mint egy derviskolostor tekkéje, amit direkt ezekre a szertartásokra alakítottak ki. Azért az egész fantasztikus volt. A szufi misztika nagymértékben hasonlít a zen-buddhizmushoz, ezért ennek a szertartásnak is hasonló hatása van, amitõl csak néz ki az ember a fejébõl. Na, idáig írtam törökföldön a szöveget, innentõl kezdve már retrospektíve tolom tovább, a hosszútávú maradék memóriámra alapozva. Elsô teljes napunkból kiiltattunk minden olyan elemet, ami mindenki látni akar, mert olyan sorok álltak minden nevezetességnél Sultanahmetben, mintha legalábbis fizetnének a megtekintésért. Naja, vasárnap volt, másnap minden múzeum zárva van, túristahegyek ide, vagy oda. Már 2011-ben is nagy élmény volt az Istanbul Modern, hát nem volt kérdés, hogy arra vegyük az irányt. A Sultanahmet megállóban nem lehet automatából Istanbulcardot kapni, viszont a téren a sarki kioszkostól igen, sõt ott tölteni is lehet. Na, eképpen feltankolva meg se álltunk a Tophane villamosmegállóig. A múzeum most is tudott újat mutatni, csomó új videó és installáció bizonyította, hogy létezik még kortárs mûvészet, ráadásul nem egy combos társadalom- és aktuálpolitikai kritikát is magában foglalt anélkül, hogy olcsó patronokat puffogtatna. Már múltkor is megállapítottuk, hogy ez a vonal is nagyon izmos, fõleg, hogy akkor még az azóta beépítés alatt álló másik raktárépületben idõszakos kiállítás is volt. Most sajna ez már nincs, de a múzeum még nagyobb csúcs. Törökországban általában minden múzeum és kiállítás csúcs, igaz elég drága is, 10-15 líra között mozognak az átlagjegyek. A modernezés után már maradtunk Beyogluban, már csak azért is, mert kiváncsiak voltunk, hogy a vasárnapi választások nem váltanak-e ki valami kisebb megmozdulást vagy forradalamat a Taksim téren vagy az Istikalon. Az Istikalon, ahol az elbaszott, rakétákra emlékeztetõ szobor áll, egy mellékutcában már fel voltak sorakozva a rácsoselejû buszok tele dzsiájdzsókkal, és egy vízágyú is be volt készítve. Szemben az utcai harcászati aggresszorbemutatóval kiváló könyvesbolt, amiben az eladósrác, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, ilyet szólt: "Molnár?? The boys from Pál street... oh...." kiderült, hogy háromszor olvasta el a Pál utcai fiúkat gyerekkorában, és mindig megsiratta Nemecseket, akinek a nevét kiválóan ejtette ki. Persze, az azonos phonemák ebben segítették, meg bennünket is, mikor összeszedtük magunkat és pár török tõmondatot makogtunk. Gáborról amúgy se akarták elhinni, hogy nem török, fõleg, hogy viselkedésével erre rendesen rá is játszott. Szerintem ennyi vadidegen emberrel még életében nem fogott kezet, és nem lapogatott meg. Nagyon élvezte, pedig nem egy kontakt-típus egyébként. Én kevésbé lájkolom az örökké közvetlenkedõ populációkat annak ellenére, hogy gyakran vetõtöm olyan országokba, ahol ez a módi. Ilyenkor elõtör a bennem lakozó német. Biztos lehet ezt venni a pofámról, mert szokták is mondani, hogy Germany-ból jöttem-e. A német amúgy a török vendégmunkásmúlt miatt egész jól használható fõleg idõsebbekkel. Nekem meg németül beszélni mindig egy kis pihi az angol után. Bár az utazós angolt jó ideje elég zökkenõmentesen használom. Nem sokra mennénk a török-magyar közös szavakkal: kicsi-kücsük, elma-alma, oszt jóccakát. Nagyon megéri megtanulni számolni, ez már Kínában is bejött. Gábor ezt mesteri fokra fejlesztette, ezért többször történt meg, hogy simán törökként kezelték vásárláskor. Nem volt semmi balhé a választás estéjén. Egy-két idióta Erdoganfan rohangált végig az Istikalon török zászlóval kicsit örömködve, meg a harmadik helyezett, baloldali, kurdok által támogatott jelölt fanjei zenéltek és közösénekeltek-táncoltak elég jó népi jellegû kompozíciókat, és pár millióan hömpölyögtek az utcán, tán kicsit többen, mint ahogy szoktak, és ennyi. Másnap a Kék mecsetben kezdtünk. Nagyon hiányoltuk Abdullah barátunkat, akivel lévén, hogy õ köztisztviselõ, a választások miatti bokros teendõi miatt nem tudrunk találkozni. Vele anno imaidõben is simán bementünk, na, most - nemcsak itt, hanem a Kücsük Ayasophiában is - külön turisnyabejáratot alakítottak ki, kendõ és klepetusosztással, hosszú sorral, undorítóan. Mondjuk a kücsükben kegalább nem kell jelmezt húzni. Utálom, hogy ha valaki a vallása miatt így vagy úgy beöltözik, ezt másoktól is elvárja. Számomra az öltözet semmi, nem fejez ki se tiszteletet, se az ellenkezõjét, és kurvára magánügynek tartom, hogy ki mibe csomagolja magát. Ezért aztán az ilyen fetisiszta és nõkkel szembeni diszkriminatív dolgok, mint a kendõztetés, meg a pogányok más ajtón beengedése marhára nem jön be. Amúgy ha a nyugateurópai kendõtiltásról barátokkal beszélgetünk, én mindig arra az álláspontra szoktam helyezkedni, hogy mindenki hordja azt, ami neki tetszik, vagy amit a vallása, mániája, a divat vagy akármi hagy hogy rákényszerítsen, de most már kezdem érteni a tiltást kiváltó attitûdöt. Ez a kihúzott hátú kendõzgetés nemcsak annak büszke vállalása, hogy az illetõ vagy a családja a vallásosságnak ezt a külsõ jegyét tartja klassznak, hanem ez egyfajta kategorikus imperativus a külvilág felé. Na, ez azért, ha egy olyan vàrosban, mint pl. Párizs el kezd terjedni, azért elég félelmetes tud lenni, amit némiképpen érthetõen a csírájában akarnak elfojtani. Más kérdés, hogy a tiltás ez esetben is az ellenkezõjét váltja ki, ezért hülyeség, és most már ezért nem értek egyet a kendõtiltással. Egyedül az oktatástól és a multikultit támogató, toleráns, überértelmes politikától és közbeszédet és közízlést meghatározó közszereplõktõl várható erre megoldás, ami röviden az lenne, hogy mindenki szíveskedjék csak saját maga számára elõírni hülye fetvákat, és ne ítélje el azt, aki ilyeneket nem követ. Trabzonban és Konyában különben láttuk ezt mûködni, és lehet, hogy Istanbulban is látnánk, ha egyelõre nem az tûnne fel, hogy a kendõsök mennyire elõretörtek és a mecsetbejárás hogy megkonzervatívosodott. A Kék mecset után a bazár felé vettük az irányt. Nem mintha akartunk volna nájlilonpólót vagy zörgõsnacit, esetleg valami visszataszító dizájnú aranyat vagy ezüstöt venni, vagy a lakást alibabásítani, ezeregyéjszakásítani néhány orientális lámpabúrával vagy szõnyeggel, hanem csak úgy... nézni a bazár épületét, a pazar boltozatokat, a tömeget, a hangulatot. Páran még emlékeznek magyar szavakra, de az inváziónak már rég vége. Most orosz feliratok virítanak, de az se bántóan sok. Az is szuper, hogy ha kikeveredik az ember a nagybazárból, az utcákon folytatódik tovább a dolog, és így, a boltok tömege között le kehet haladni a másik, a régi, a kisebb, a fûszerbazárig. Az is jól jött ki, hogy az utóbbiban megtaláltuk az Új mecsetnél lévõ kijáratnál a húsboltot. Ti. Jordániában élõ egyik barátnénk hamarosan Isztambulon keresztül megy haza, és halal - azaz muszlim értelemben kóser - kolbászokat akar hazavinni. Ja, és az elõbbiekbõl kimaradt, hogy bazárnézésünket természetesen a könyvbazárral kezdtük, ami a nagybazár villamosmegálló felõli bejáratától balra van. Úgy nézett ki, hogy nem :veszünk semmit, mert gyérnek tûnt az angol nyelvû állomány, de Gábornak eszébe jutott egy helyen megkérdezni, hogy Rumitól van-e verseskötet angolul. Az eladó srác annyit válaszolt, hogy "baba" - és befelé intett a boltban ücsörgõ faterja felé. Az öregnek megismételtük a kérdést, mire bólintás. "dzsászt e minit", és nagyméretû vastag könyvet ásott elõ vahahonnan. Rumi fõmûvét tartottuk kezünkben jól érthetõ, szimplifikált angol fodítással és kommentárokkal mindössze 60 líráért. A könyv természetesen velünk jött és Gábor arcáról aznap nem került le a széles vigyor. Átmentünk gyalog a Galata hídon, majd fel a toronyhoz és végig az Istikalon a Taksimig. Közben persze teázások a Galata körüli pszeudohippi-negyedben, kajálás jópofa kisvendéglõben, még pár könyvesbolt (jelentem, a Mephisto ezek közül már nem olyan jó, mint régen). Van egy kedvenc teázónk a Cemberlitas és a bazàr megállók között. Az a hely, ahol a helyiek sisháznak, ó bocsánat, nargiléznek, a bazár oldalán van. Meg is találtuk viszonylag könnyedén. Leültünk egy családdal szemben: nagydarab vizipipázó pasas, száris nõ és két eleven fekete kiscsaj. A pasi megkérdezte, hogy milyen nyelven dumálunk, mire mondtuk, hogy magyarul, és õk vajon? Arabul, mivel a fickó aleppói, a felesége északindiai. Delhiben laknak, ahol a nô egy elõkelõ, diplomatagyerekekre építõ suliban dolgozik, a férje valamit bizniszel, de ezt homály fedi. A gyerekek arabul, hindiül és angolul értenek, mert a szülõk anyanyelvükön beszélnek velük, ill. az anya angolul is. Egymással arabalapú hindi-angol keveréket. Jófejek voltak, sokáig elbeszélgettünk. Le voltak kissé padlózva, mikor mondtam, hogy jártam párszor Indiában és felsoroltam, hogy merre is. A nõ nevetett., hogy õ még ennyi helyen nem járt Indiában. Most is csak pár napra utaztak el, amibe Istambul meg egy kis tengerpartozás fér bele. Nem kicsit irigykedtek, mikor elõadtam, hogy mi merre jártunk az utóbbi egy hónap alatt. Utolsó napunkra terveztük, hogy legalább az Aya Sohiába visszatérünk. A Topkapit eleve ejtettük az idõigényessége miatt. Végül ezek az ismétlésszerû pogromok hamar kihullottak a várhatóan többórás sorbanállás, napon aszalódás kellemetlen víziója miatt. A mozaiqkmúzeumba véletlenül vetõdtünk, és ha már ott voltunk, hát bementünk, és nem bántuk meg. Megintcsak eszméletlen szép kiállítást, informatív, esztétikus magyarázó anyagokat találtunk. A mozaikokat vizes, kalcitporos légsugárral tisztították meg, pöttyet meg is csiszolva a köveket, hogy régi.színük is elõjöjjön. Nem tudtam nem gondolni a mai bunkó politikusokra, mikor zömében vadászjeleneteket láttam. Úgy általában is a fô téma.az ölés volt, ha nem.ember állatot, akkor egyik állat a másikat marcangolta. Degeneráltak akkor is voltak bõven... Utána következett a kis Aya Sophia, aminek most az emeletére is fel lehetett menni, aztán javarogtunk még Sultanahmetben, amit Gábor nemes egyszerûséggel lenyomornegydezett. Nem járt õ még Delhiben, Bombayben meg Calkuttában... Szerintem nagyon hangulatosan pukkant az a rész tele állati szép faburkolatú épülettel. Gábor menekült volna, de én észrevettem a Photography museum-feliratot, és ragaszkodtam hozzá, hogy keressük meg, ami nem volt egyszerû. Már majdnem feladtuk, mikor egy boltból egy fiú utánunk jött, és egészen a múzeumig kísért bennünket. És ott bent megint a csoda fogadott bennünket. Fantasztikusan rendezett, brutál jó anyag, tisztaság, puha, frankó fotelok, légkondi éles ellentétben a múzeum környezetével. A többségében kortárs anyag annyira jó, hogy elhoztam pár fotós kártyáját, hogy a neten is rákeressek a dolgaira. Majd ha rendes gépen szerkesztem a blogot, igyekszem linkeket is berakni. Most offline írok a pécsi intercityn, ahol elviekben van wifi. Elviekben. A fotók után muszáj volt beülni a Grande cafe tetõteraszán egy világbajnok epres tortácskára és teára, hogy utána húzzunk sietve a Galatánál lévõ Mevlevi múzeumba, aminek a nyitva tartása az Lp-ben tévesen van feltüntetve. 6-kor zár csak a pénztár. Nem baj, hogy siettünk, mert órákat töltöttünk ott, nemcsak a szuper kiállítás miatt, hanem azért is, hogy érezzük a 15. századi tekke hangulatát, ahol még most is kerengenek dervisek. És a kiállításon van egy térkép, feltüntetve a világban elõforduló mevlevi kolostorokat. És na hol volt a legészakabbi? Hát Pécsen (Pec) és a fotók között ott a Jakovali Hassan pasa dzsámija. Tudtuk, hogy a Tettyén derviskolostor volt, na de, hogy a leghíresebb, legmisztikusabb Mevlevi rend dervisei, azt eddig nem. Nagyon jó érzés volt, pedig nem vagyok egy megapatrióta. Eszméletlen volt sétálni a lelkek kertjének nevezett temetõben. Most már tudom, hogy Jakovali dzsami melletti turbános sírkövek se mezei temetõ maradványai, hanem a derviseket temették oda. Gábor egyik barátja, akinek a Megyei kórház intenzív osztályán súlyos állapotában látomása, vagy inkább hallucinációja volt, török dobokat hallott. Lehet, kiszóltak neki a dervisek :) Na, lassan Pécsre érkezünk. Otthonról folytatom... Utolsó beyogluzás és sultanahmetezés után már nem volt más hátra, mint hajnalban összepakolni és a koponyánként mért 10 eurós shuttle busszal kimenni kenyába, a Sabiha Gökcen airportra és repülni vissza ebbe a fura országba. Érkezéskor nagyon kontrasztos tud lenni a kép, na meg vége van a tripnek, és ezt iszonyat nehéz elfogadni. Ilyenkor csak ülök a kipakolt zsákok mellett, és a hazahozott kincsek - vagy hat kiló könyv, pár póló és szütyõ - billent csak ki rövid idõre a búskomorságból. Jó volt, hogy nem rögtön Pécsre jöttünk, ebbe a keleti mércével nagyon kihalt városba, hanem kicsit megálltunk pár napra unokázni Bp. közelében, meg kenuzgattunk a Dunán. Érdekes, hogy a teát már nagy bögrébõl, cukor nélkül, tejjel iszom újra, pedig van itthon kis török teáspohárka. Távolodom.... A lányoméknál bepróbálkoztam a sütlac-csal, jó lett, csak éppen nem hasonlít az eredetire. Még jönnek a képek, elõször ömlesztve, aztán a szövegek közé illesztve is. A facebookomra már raktam fel párszáz mobillal készült fotót, addig is ezeket ajánlom....

8/11/2014

Szamosz a béke szigete

Szamosz a béke és békénhagyás szigete. Kusasasiból 28 euróért átvisznek hajóval Szamoszba. Legalábbis mi ennyiért tudruk ledílelni a szálláson ajánlott 40 euro helyett. A fickó kérte, hogy hozzunk neki visszafelé a duty free-bõl egy üveg Baccadit, mert náluk az igencsak drága. Meg is vettük neki. Mikor visszaértünk, már az utcán figyelt és várakozó tekintetet vetett a Gábor szatyràra. Átadtuk neki a nagy üveg rumot, felárat nem is kértünk, mert jószolgálati cselekedetnek vettük a dolgot. A fickó erre megáldott minket és egész Magyarországot. Ez kb. három napja történt, remélem azóta gyökeresen megváltozott otthon minden, és már kánaánra érünk haza. Ahányszor elmentünk üzlete mellett nagy vigyor és integetés, és egyszer jelentette is, hogy éppen most ivott a hozott cuccból. Egészségére! Szamosz egy teljesen átlagos, görög sziget - sajnos nem a kedvenc fehér szigetek közül való - sajátos, függetlenségért harcolós történelemmel. Ezekre azért nem térek ki, mert ahol olvastam róla, más is könnyen felleli, Guggli doktor óta ez nem nagy kunszt. Szamoszon belül is Szamosz városában voltunk mimtegy 6,5 órát. Ezalatt be lehet járni a kisvárosi magot, még a felsô sikátorokba is bemászkáltunk, meg lehet nézni a szuper kis múzeumot és az éppen nyitva lévõ templomokat. Nekem a görögkeleti templomok sokkal jobban tetszenek, mint a katolikusok. Az ikonokon a merev figurák, egyáltalàn, hogy van ikonosztáz, meg úgy minden (az ikoncsókoláson kívül). Szamoszon nyugis, álmos légkör fogadott. Itt szinte egész nap szieszta van. Mikor visszamentünk az örökké mozgásban lévõ Kusadasiba, baccardis emberünk résztvevõ tekintettel meg is kérdezte, hogy azok ott túl még mindig zárva vannak sziesztakor? "Are they sleeping?" - és mutatta a kezével. A múzeum is bezár 3 órakor, minek annyit dolgozni, elvégre ez itt nem munka- hanem sziesztaalapú társadalom. És milyen igazuk van. Így is sok turisra keresi fel õket, meg jönnek át törökbõl, mint mi, szóval, nincs mit aggódni. Bevallom, jólesett, hogy kicsit békén hagytak. Ha ránéztem.valamire, nem ugrott rám egybõl az árus, nem kellett mindig kommunikálni. Gábor meg is jegyezte, hogy minden szamoszi egy Kierkegaard a törökökhöz képest. A múzeumban hatalmas kúrosztöredéket és rengeteg görög és egyiptomi holmi van szépen kiálltítva. Egyiptomi azért is, mert az itteni tyrannos jó haverságban volt az egyiptomi uralkodóval. Szamosz Pythagoras szülõszigete. Erre állati büszkék, jólehet a hírességnek el kellett innen mennie, hogy legyen belõle vakami, és mikor vissztért egyszer, akkor is menekülnie kellett mint nem kívánatos személy. De Jézus óta tudjuk, hogy a majmok bolygóján ez így normális, elõször jól üldözik, mázlista, ha meg nem ölik, utána meg szentté avatják. Àltalános ez, gondoljunk csak arra, hogy Buddha se biztos, hogy véletlenül evett mérgezõ gombát. Este még hagytuk magunkat sodortatni a bazáros-kajáldás-helyeskisházas kusadasi belvárosban, aztán éjszaki buszra szálltunk, hogy elinduljunk utolsó állomásunkra, Isztambulba, ami valójában egy külön ország, ahogy kusadasi tanult recepciósunk mondta. Az éjszakai buszozás teljesen rendben van, és aludni.is lehetne, ha nem lenne kiváló a net. Márpedig ez nálam nagy alvásgyilkos. Most is alig aludtam, és csak akkor, amikor a.tízórás úton a tab és a telefon is lemerült. Egyébként a buszpályaudvarokon egylíráért mûködõ töltõállomások vannak és néhol konnektor is. Amerre jártunk, éjszaka is nyitva voltak egészen kis városokban is. Az emberek kávéházaztak, mászkáltak. A franc tudja, mikor alszanak ezek, és reggel hogy tudnak munkába menni. Ez már Alanyában is feltûnt, hogy a pincér, aki éjjel felszolgált és idõnként tradicionális zenére táncolt, reggel hétkor már bevetésben volt. Hogy bírják ezek? Eddig azt hittem, hogy csak anyám meg én tudunk ilyen mutatványokat. Azért az már mindennek a teteje volt, hogy négykor tömegesen el kezdtek hubzszerú, vékony, oljjal átsütött palacsintát enni és habos ayrant ittak hozzá. Éreztem, hogy én ettõl felfisnék az égig. A Márvány tengeren akkora kompon jöttünk át, hogy arra legább öt busz meg egy rakás személyautó ráfért. Mégis azt olvastam az újságban, hogy mikor a vasárnapi választás miatt egy csomóan szabadságukat megszakítva eljöttek lakhelyükre szavazni, itt máshol nem lehet, bedugult a közlekedés, és sokan még a gyakran induló óriáskompokra se fértek fel. Na meg is szavazták Erdogant nagy arányban. Azért nem mindki lájkolja õt. Pl. mikor Kusadsiban egy boltban megkérdeztem, hogy ki van az egyik bankhegy hátoldalán, akkor egy értelmes arcú nõ mondta, hogy egy épîtész, nem Erdohán (így kell ejteni a vezír nevét), és a név kiejtésekor vágott egy arcot. Hatalmas esõre érkeztünk, minden szürke, vizes és reménytelen volt. Majd többszöri átszállásos viszontagságok után megérkeztünk a jól ismert Sindbad hostelbe, Sultanahmetne. Itt már a benfenteseknek járó, recepció mögötti szobát kaptuk. Tiszta, kicsi, a fürdõszobája normális, viszont az abkakunk az utcára néz és aföldszinten van, de szószerint, a föld szintjén, a bejárat mellett. Gzakorlatilag autók mennek a fejünk mellett a bajáratnál az emberek centikre tõlünk beszélgetnek, szóval vicces hely ez.

8/07/2014

"Mit adtak nekünk a lómaiak?"

"Mit adtak nekünk a lómaiak?" - ezt indultunk megtudni Ephesus tekintetében. A harmadik legnagyobb kõnyvtár - Celsus - a szép nagy színház, ahol a termékenységért felelõs istennõ, a város védnöke (jô kis szimbóleum) nevében elkövetett, vagy egy hónapig tartó feszt volt, amit szegény Thimotheus nem lájkolt, amiêrt megkövezték az akkori konzervatív és egyben rendesen élveteg erõk. Ezért aztán ide is jött Pál apostol balhézni egy olyat, hogy még a Bibliába is bekerült. Pál apostol nem lehetett szàzas, valami olyan fickónak képzelem el, mint szomorú jelenünk bolydultagyú polgármesterét, aki fura jelmezében megjelenik olykor tömegrendezvényekbe botrányt keltve, aggresszíven demoralizálni. Hogy viccesek voltak ezek a lómai kori efesusiak, azt eddig is lehetett tudni a híres közös latrináról, ahol a férfiak összegyûltek a kis márványba vésett vécékre ülve nem ám pisilni, hanem kifejezetten kakálni, vagy ahogy az egyik angol idegenvezetõ mondta a Nr.2-t végezni.* A pénisszobor körül, a kis vécêülõkêk elött a vájatban víz folyt, amibõl csövön keresztül, pedál segítségével jött a víz a fenekekbe. Némi visszafolyás is volt a vezetékbe, úgyhogy aki a vége felé ült - teljesen véletlenül a szegényebbek - azok már kicsit szaros vizet kaptak. De miért probléma ez ott, ahol a bejáratnál friss pisivel mostak kezet? Ezeket a szövegeket hallgattuk meg több nyelven elõadva Érdekes volt, hogy az egyes nációk hogy reagáltak. A japánok szégyenlõsen vihorásztak, a kínaiaknak csak távolabbról magyaráztak, az arcokon döbbenet, a franciák kacagtak, a spanyokok úgyszintén, de mindenki jobban figyelt a magyarázatra, mint pl. a Hadrianus-templomnál, vagy Celsus könyvtáránál. Mi fordítva néztük meg Ephesust, mert a selcuki dolmussal mentünk, ami az autóbuszállomástól indul (érdemes kimenni a rendes hely miatt, mert a belvárosban rohadt sokan szállnak be - és leszálltunk az efesi bekötõútnál és onnan kb. másfél km az alsó bejárat. Érdemes a 30 lírás belépõ mellett a plusz 15 lírás teraszházas jegyet is megvenni, mert az a legfantasztikusabb része a mûzeumnak. Osztràk cégek állati jó fedelet találtak ki egy eléggé épen maradt, domboldalba, teraszosan épült házcsoportra,.amelyben állati szép falfestés, mozaikok és mindenféle helyiségek viszonylag épségben megmaradtak, ill. amit úgy kell összelegózni, azt lehet látni, mert elõttünk dolgoznak a régészek és restaurátorok. Sajnos azt csak késõbb tudtuk meg Kingàtól, hogy van kõbe vésett reklámja a helyi kuplerájnak. Ezt nem találtam meg a leírásokban, és az idegenvezetöket se hallottam mondani. Amúgy elég nagy a tömeg. Még a lenti bejáratnál is sokan álltak sorba, mikor odaértünk. Ki is nyitott ezért egy másik pénztár is. Az eredeti sorban azonban nem mozdult.senki. Erre mi odaálltunk. Azonnal be is szóltak többen az eredeti sorból, hogy mi ez, tessék a végére állni. Nem értettem, hogy gondolták a dolgot. Nem állnak át a másik sorba, az se álljon be, aki késõbb jön, de akkor ki álljon be? Természetesen mi, akik észrevettük, hogy ott is kinyitottak. Mondom az egyiknek, hogy ha látta, ö is odamehetett volna elsönek, mire a másik bepofázó, leintette, hogy ne dumáljon nekem, magyarázva okosan, hogy this is education. Mire én: this not "education", this is "eyes". És szépen bementünk. szerencsére addigra már a két miskolcit és unokáikat is elhagytuk, akikkel véletlenül a dolmuson találkoztunk. Szervezetten jöttek ide, és a drága fakultatív helyett bevállalták a dolmusozást. Csak éppen azzal nem számoltak, hogy gyalogolni kell. A faszi bennünket oktatott, hogy nem a szállodai utazásszervezõvel kell intézni a dolgokat. Meg méltatlankodott, hogy miért nem vitték a bejáratig. Mondtam neki, hogy a neten mindenhol olvashatja, hogy ez îgy van, de csak okoskodott. Már akkor elhatároztam, hogy lerázzuk õket. A szállásunk - Pasha apart hotel - nem messze a ladies beachtõl, egy valaha jobb napokat látott hely, csak enyhén pukkant berendezéssel, de minden van benne, konyhánk és nappalink, airconos hálószobánk meg teraszunk is van, a kertben pedig egész rendes kis pool napozóágyakkal. Este a teraszon ülni marha jó. A reggeli is rendben van, vécészetileg és zuhanyászatilag is rendben van. Kusadasi kben helyes kis város, és valójában nem kisváros az Égei tenger partján. Bulizôs belváros, hastáncosnõ, elõzene, a Gábort testvérként kezelõ pincérek. Már kétoldali fejkoccot is kapott a kézrázáson kívûl - az õ révén én is - mert hiába, a sötét színkomplexió meg a bajusz kiváltja ezt a reakciót. A tenger szerintem nem olyan jó, mint Alanyában. A Gábor szerint jobb, mert sokáig leér a lába, és nincsenek akkora hullámok, hogy a ki- meg bejövetelnél földöntenék és végighúznák a homokon. Nincs kõ és gödõr se, amit az Ephesusba tartó miskolciak mondtak, de hamar rájöttem arra, hogy miért. Mi pont egy elõkelõbb hotel elé értünk ki a parton, és ugyan morogva,de kifizettük a horror árat a két napozóágyért és ernyõért, az alanyai 10 helyett 40 lírát, de ez valôszínüleg a strand rosszabb és belakottabb részein olcsóbb lett volna, de ott bejöttek volna a nõ által emlegetett kellemetlenségek. Szóval megint kifogtuk az upper classnak kijáró körülményeket. Ezt a posztot is innen, a partról írom. De nem sokàig, mert hamarosan vetem magam a habokba.Utolsó fürdõs napunk ez. "

"Stercutius, Crepitus Érdekes istenségek következnek. Cloacina a szennyvízcsatornák istennője, amíg Stercutius a trágyáé az ókori Rómában. Emellett a legalapvetőbb WC isten repitus volt, akit a puffadás és a szellentés védőjeként tartottak számon. Crepitus akkor jelenik meg, hogyha valakinek görcsei vagy hasmenése van. Cloacina pedig a csatornákat felügyelte. A rómaiak egyébként nagyon féltek a WC-től. Meg voltak arról győződve, hogy rengeteg gonosz démon lakik a csatornákban. Aki a WC-n ült az kitette magát az ördögi teremtményeknek, éppen emiatt voltak fontosak az istenségek számukra."

http://bizzariummagazin.blogspot.com.tr/2014/04/10-wc-demon-es-entitas-vilag-minden_30.html?m=1

Pamukkale 1csoda

Pamukkale egy csoda, de a csoda tudja, hogyan keletkezett (ill. dehogynem tudjuk: "A hőforrások meleg (35°C), savas vize az alapkőzetből kioldja a kalciumot, az oldott kalcium mint hidrokarbonát a felszínre kerülve széndioxidot ad le, és karbonát keletkezik. A vízben rosszul oldódó karbonát kiválva folyamatosan növeli a domboldalak sórétegeit és tovább építi a teraszok falait." - csak éppen akkor is olyan valószínültenül fantasztikusan szép tünemény). Egy koszfészek kis falut kell elképzelni, ami ugyanolyan lócitromszagú, jellegtelen település lenne, mint a többi, amelyeken át mentünk Denizlibõl, ha nem figyelne ott ez a fehér, különös, vizes csodahegy, na meg mellesleg egy komplett ókori római város romjai, a néhai Hierapoliszé, amelynek ráadásul híres fürdõje is van, mert az ókor egyik legnagyobb kurtizánja, I mean, uralkodónõje, Kleopátra is áztatta benne állítólag kemény munkától fáradt tagjait. Mi nem kértünk ebbõl.a strandból, pedig - megúszva a 32 lírás belépõt - egy csoporttal belógtunk. Az antik(nak álcázott) medencék.elõtt ki volt írva, hogy a termálvíz mi mindenre jó, de azt elfelejtették kiírni, hogy cserébe mi mindent lehet kapni (Trichomonas vaginalis, Candida albicans, etc.) A dolmus, amivel mentünk, tömve volt, állnunk kellett, de tán jobb is, mert az éjszakai utazástól permanens alhatnékságban szenvedtünk. jó korán mentünk fel Pamukkale mezitlábas útvonalán, így messze szuperebb volt, mint lefelé a nagy tömeggel. Pamukkalet kb. olyan leírni, mint a naplementét. Látni kell, és kész. Egynapos kirándulás keretében, az autóbuszállomás alsó szintjérõl induló kisbuszokkal olcsón el lehet jutni, 3,5 lírába kerül. A sofôrnél kell fizetni. A pamukkalei fehér dombtetôre érve kezdõdik s második látványosság: Hierapolisz egy csomó térdig érõ rommal, de nagyobb épületekkel is, köztük egy méretes színházzal. Alig elviselhetõ hõségben marha nagynak tûnik a terep, és nem is oltan nagy baj, hogy a fehér mésztufán kell lemenni is, bár néhány helyen marhára szúrós kövel vannak, és késõbb már emberhegyeken kell átgázolni. A hőforrások meleg (35°C), savas vize az alapkőzetből kioldja a kalciumot, az oldott kalcium mint hidrokarbonát a felszínre kerülve széndioxidot ad le, és karbonát keletkezik. A vízben rosszul oldódó karbonát kiválva folyamatosan növeli a domboldalak sórétegeit és tovább építi a teraszok falait. Mikor teljesítettük a távot, beültünk kajálni egy szemközti, teraszos vendélõbe. A Gáborra azt mondta a pincér, hogy török feje van. Ha tudná, hogy a Gábor görög (a görög barátném rábeszélésére igazolt át, pedig sváb meg morva a családja (csak õ görög, de olyan aki szereti a görögöket is.) Visszafé átaludtuk a buszutat, majd rövid idõzés után beszálltunk egy álombuszba, amiben a baromi tágas és kényelmes üléseken kívül az ülések háttámlájában van inteternet is. Az volt csak a gond, hogy a facebookból alig tudtam kilépni, már attól tartottam, hogy pw-t kell cserélnem. A buszon nem kevés jólét következett be, kényelmes ülés, internet, italok, nasi, mi kell még?

8/06/2014

Alanya másik oldala

Alanya másik oldala is egész érdekes. Sajnos 4-én ki lettünk ûzve a paradicsomból. Dêlben kicsekkoltunk, és elhatároztuk, hogy ma kulturprogram lesz estig, az éjszakai buszindulásig. Bementünk a városkõzpontba, és konstatáltuk, hogy a múzeum zárva. Naná, hogy hétfõ van, ami itt a muzeális szabadnap. Kinéztünk a kis golfpálya melletti parkba, és onnan a strandra, aztán két másik párossal.közösen béreltünk taxit, és megméztük a félsziget tetején lévõ szeldzsuk (azt hiszem) várrendszert és onnan a kilátást. A fószerrel lementünk, és gyalog át a félsziget másik oldalára, a kikötõbe. Itt bármikor meg lehetne rendezni a melyik a leggicsesebb kalózhajó-versenyt. Az egész másik oldal valahogy töményebb, giccsesebb néhol, meg tele van éttermekkel és nepáli hippikellékekkel. Ehhez jön még látványilag a sok hihetetlen külsejû hajó. Engedtünk a csábításnak, és beneveztünk egy egyórás, barlangnézôs projektbe. Nem vállaltuk be mi se a hajóról vízbeugrást, majd barlanghoz úszás, felmászást és másik oldalon kijövetelt, majd újra leugrást 8 méterrõl, pedig fel lett ajánlva ez a frankó lehetõség, hogy megismerkedjünk a lovers cave belsejével. Pedig ez lehetne inkább kaszkadõr's cave. A hajókálás után némi ejtõzés teászatilag (itt szerencsére kihozták baj nélkül), majd éjszakai busszal zúztunk Denizlibe, ahonnan kisbuszok mennek következõ programpontunkhoz, Pamukkaléba. A buszon nemcsak, hogy szar volt a net, de egy kislány összehányta a busz elejét, úgyhogy volt hosszas takarítás, illatosítás rendesen, én meg jobbnak láttam elaludni. Mikor kiszàlltunk hajónkból, felfigyeltem a parton egy helyes, vörös kismacskára. Önfeledten járszott egy jól megtermett görög teknõssel. A teknõs békésen falatozott a park lóheréjébõl, a macska meg a fejét akarta elkapni, a teknõs erre behúzta a fejét, macska.támadóállásba helyezkedett és a komótos táplálkozást látva megint paskolgatni kezdte a teknõs fejét. Mint a gyerek, aki valami érdekeset akarna kipiszkálni egy dobozból. Amint a net engedi, felteszek róla egy videót. A facebook népe lehet, hogy már elõbb látja, mert oda könnyebb a feltöltés. Hamar megérkeztünk Denizlibe, túl hamar is, fél 5-kor. Én olyan hulla voltam, hogy két ülésen azonnal elvetõdtem, és visszaaludtam. Már álmodtam is nagynan, mikor Gábor ébresztett azzal, hogy üljek fel, mert nem szabad itt aludni. Hülye ez?- gondoltam, de mikor felnéztem, megértettem, miért mondta. Két rendõr állt elõtte, azok szóltak. Velünk.szemben ortodox muszlim család ül, apuka fején horgolt, csücskösvégû kipaféle, anyán hosszúkabát és kendõ, fiacskája a vállán pihent. Élénktekintettel figyelte a jelenlétünket. A Gábor mondta, hogy látta, hogy õ szólt a rendõröknek, látható volt, hogy õ vezette hozzánk õket. Utána láttam,hogy más üléseken is feküdtek, és senki nem szólt be nekik, mivel alig lézengtek az autóbuszállomáson. Hogy ennek a baromarcú nõnek miért fájt, hogy aludtam, relytély marad. Én azért jól belebámultam a pofájába, el is rángatta a tekintetét, és hamarosan elkotródtak.