6/25/2017
Ramadan utolsó napja
Ramadan utolsó napja van - szerencsére. Kicsit nem számoltunk ezzel, és keveset váltottunk az Imam Khomeini Airport emeleti pénzváltójában. Mindenki váltson ott bátran! Egész nap nem találtunk pénzváltót utána, de még egy csoffadt kajáldát, teázót sem, mert úgy néz ki, hogy ramadan utolsó böjti napját komolyan veszik. A pénzváltók vagy zárva voltak ma, vagy még ki se a nyitottak szerte Teheránban (vagy mi vagyunk a reménytelenül bénák). Csak vizet és üdítőt lehet venni kioszkokban, metró-aluljáróban. A bazárban vettünk elég finom sütiket, ezt, és az otthonról hozott maradék szendókat takarmányoztuk be. Ha így folytatjuk, nem kell olyan távolra menni, hogy beleférjek a képbe.
Teheránba érve 70-es évekbeli szocializmusjellegű pakkanat és és az ortodox iszlám fura keveréke csapott meg. Ez utóbbi alatt a nők öltözködését értem. Érdekes, hogy nem nindzsák, mint általában a Közel-Keleten, hanem a katolikus templomok Szűz Mária-ábrázolásai jöttek velünk szembe. Oyan leplekben, fejfedőkben voltak a nők mint ahogy a templomi falfestményeken lehet látni. Persze nem mindenki, mert vannak modernek is, akik aligsálat hordanak élénk színekben, azt is egészen hátra csúsztatva a fejükön. Sok a kis, keskeny orrúra műtött csaj, és lehet látni leragasztott orrúakat is. Tudtam erről a fura divatról,mégis döbbenetes volt közelről látni. Félhullán, időnként káromkodva a csúszkáló kendő miatt kavarogtunk a kissé meleg és büdi levegőjű városban. Nem taxival, hanem metróval mászkáltunk a férfival utazó nőknek is megengedett, de alapvetően férfiszakaszon. A Gábor szerint tesztoszteronszagban, szerintem csak izzadság- és büdösgatyaszagban zsurmolódtunk a kínai vagonokban. Összefutottunk egy diplomatával, aki ez utóbbi információt adta, és tényleg, tök olyanok voltak a kocsik, mint a pekingi metróban. A tömegjelenetek viszont a delhi metróra hajaztak. Ment előttünk egy mollah, és nem tudtam megállni, hogy ne idézzem fel Jafar Panahi egyik filmjének jelenetét, mikor - tartva a mollahok erkölcsrendészeti intézkedéseitől - a taxisoknak mindig sürgős fuvarjuk akadt, csak hogy ne kelljen őket felvenni. Alkalmi segítőnk elmondta, hogy a fehér turbánosok a mezei mollahok, a tanítók, akiktől tartanak, a fekete turbánosok. Néha vissza kell néznem a szöveget, mert nem tudom az új tabon kiiktatni a szövegfelismerő funkciót, ami új értelmet ad bejegyzéseimnek.Az előbb, mikor beírtam a "mollahok"-szót, "kollagén"-re írta át. A hangos szövegfelismerő is ilyen vicces, úgyhogy maradok a tabondobolásnál. Jàrtunk a bazárban, ami már nem az sajnos, hanem egy nagy, sokszintes, labirintusszerű pláza, szinte csak ruhaboltokkal. Basszus, megőrülök, folyamatosan fütyül a légkondi. Vajon túl van az éves karbantartások, és vajon a melyik évesen? Most már többszólamban fütyül. Kimetróztunk még az Azadi towerhez, Teheráni jelképes beton-emlékművéhez is. Lesznek majd fotók, ha meg tudom oldani. Most képtelen vagyok többet írni, mert percenként elalszom a sípolás ellenére. Holnap vagy Simba megyünk, vagy Yazdba,ez még elválik.
Teheránba érve 70-es évekbeli szocializmusjellegű pakkanat és és az ortodox iszlám fura keveréke csapott meg. Ez utóbbi alatt a nők öltözködését értem. Érdekes, hogy nem nindzsák, mint általában a Közel-Keleten, hanem a katolikus templomok Szűz Mária-ábrázolásai jöttek velünk szembe. Oyan leplekben, fejfedőkben voltak a nők mint ahogy a templomi falfestményeken lehet látni. Persze nem mindenki, mert vannak modernek is, akik aligsálat hordanak élénk színekben, azt is egészen hátra csúsztatva a fejükön. Sok a kis, keskeny orrúra műtött csaj, és lehet látni leragasztott orrúakat is. Tudtam erről a fura divatról,mégis döbbenetes volt közelről látni. Félhullán, időnként káromkodva a csúszkáló kendő miatt kavarogtunk a kissé meleg és büdi levegőjű városban. Nem taxival, hanem metróval mászkáltunk a férfival utazó nőknek is megengedett, de alapvetően férfiszakaszon. A Gábor szerint tesztoszteronszagban, szerintem csak izzadság- és büdösgatyaszagban zsurmolódtunk a kínai vagonokban. Összefutottunk egy diplomatával, aki ez utóbbi információt adta, és tényleg, tök olyanok voltak a kocsik, mint a pekingi metróban. A tömegjelenetek viszont a delhi metróra hajaztak. Ment előttünk egy mollah, és nem tudtam megállni, hogy ne idézzem fel Jafar Panahi egyik filmjének jelenetét, mikor - tartva a mollahok erkölcsrendészeti intézkedéseitől - a taxisoknak mindig sürgős fuvarjuk akadt, csak hogy ne kelljen őket felvenni. Alkalmi segítőnk elmondta, hogy a fehér turbánosok a mezei mollahok, a tanítók, akiktől tartanak, a fekete turbánosok. Néha vissza kell néznem a szöveget, mert nem tudom az új tabon kiiktatni a szövegfelismerő funkciót, ami új értelmet ad bejegyzéseimnek.Az előbb, mikor beírtam a "mollahok"-szót, "kollagén"-re írta át. A hangos szövegfelismerő is ilyen vicces, úgyhogy maradok a tabondobolásnál. Jàrtunk a bazárban, ami már nem az sajnos, hanem egy nagy, sokszintes, labirintusszerű pláza, szinte csak ruhaboltokkal. Basszus, megőrülök, folyamatosan fütyül a légkondi. Vajon túl van az éves karbantartások, és vajon a melyik évesen? Most már többszólamban fütyül. Kimetróztunk még az Azadi towerhez, Teheráni jelképes beton-emlékművéhez is. Lesznek majd fotók, ha meg tudom oldani. Most képtelen vagyok többet írni, mert percenként elalszom a sípolás ellenére. Holnap vagy Simba megyünk, vagy Yazdba,ez még elválik.
Úton
Hát nem volt könnyű megérkezni. Már előtte se aludtam túl magam, így a gépen éjszakázás meg a mai nap pont zombivá tett. Valójában félájultan néha mondat közbe bele-belealudva írok, úgyhogy előre is bocsi, ha hülyeséget.
Transzerbusszal jöttünk, mert Pécs megint egy órát távolodott Pesttôl, és hát a 3-as metró se egy életbiztosítás. Így aztán kellemesen eltársalogva utaztunk a klimatizált buszban a reptérig. Utána már nem volt olyan klassz órákig ülőhely nélkül várni Ferihegyen, amelyet már rég kinőtt az ingázó utazóközönség. A csomagfeladást se siették el, ezért aztán megint alig maradt időm arra, hogy kiélvezzem a vipváró-adta hízlaló kényeztetés túl. És hát naná, hogy a Cib-goldkártyával csak egy ember mehet be. Na, mindegy, majd a repülőn, gondoltam, de Londonig fapados ként ment a British, minden csak pénzért volt. A London-Teherán-járaton aztán rápótoltak, mert egész jó indiai csirkés kaja volt, vörösbor, dessertpuding, szóval, nem volt ők panaszra. De az egyik kaputól átmenni a másikig a Heathrew-n azért horror. Ez a a heathrew már akkora, mint egy közepes város. Először jó sok gyaloglás után - mindig a lila úton - megérkezünk a buszhoz, ami a másik terminál épületéhez visz. De ott még folytatódik a móka sok gyaloglással mozgójárdával és -lépcsővel, ami aztán egy vonatúttal végződik, ahonnan a kapu már egy kisebb camino után meg is lett. Végig kint volt a kijelzőn, hogy megnyitották a kaput, pedig csak ácsorogtatták a népet még jó sokáig. Végülis, ez arra jó, hogy ne akarjon az ember jó darabig ficeregni a repülőn.
Alig hogy kiszálttunk, és váltottunk némi pénzt, többet kellett volna, már jött is az ember kezében a nevemmel! A volt Firouzeh hotel legendás embere, Mr. Mousavi sofőre már várt, és vitt bennünket egy jó kis belvàrosi, olcsó de tiszta helyre, a Hotel Saeed-ba (38 euro volt egy szoba reggelivel). Mousavi úr totál átírná az utitervünket, és még hezitálunk, hogy hagyjuk-e neki.
Kakas Éva kérdésére, hogy miért pont Irán, a változatos táj, az építészet és a fura szokások tanulmányozása lehetne a válasz. De leginkább önismereti trip, öregkori elhülyülés elleni kezelés egy ilyen út.
Transzerbusszal jöttünk, mert Pécs megint egy órát távolodott Pesttôl, és hát a 3-as metró se egy életbiztosítás. Így aztán kellemesen eltársalogva utaztunk a klimatizált buszban a reptérig. Utána már nem volt olyan klassz órákig ülőhely nélkül várni Ferihegyen, amelyet már rég kinőtt az ingázó utazóközönség. A csomagfeladást se siették el, ezért aztán megint alig maradt időm arra, hogy kiélvezzem a vipváró-adta hízlaló kényeztetés túl. És hát naná, hogy a Cib-goldkártyával csak egy ember mehet be. Na, mindegy, majd a repülőn, gondoltam, de Londonig fapados ként ment a British, minden csak pénzért volt. A London-Teherán-járaton aztán rápótoltak, mert egész jó indiai csirkés kaja volt, vörösbor, dessertpuding, szóval, nem volt ők panaszra. De az egyik kaputól átmenni a másikig a Heathrew-n azért horror. Ez a a heathrew már akkora, mint egy közepes város. Először jó sok gyaloglás után - mindig a lila úton - megérkezünk a buszhoz, ami a másik terminál épületéhez visz. De ott még folytatódik a móka sok gyaloglással mozgójárdával és -lépcsővel, ami aztán egy vonatúttal végződik, ahonnan a kapu már egy kisebb camino után meg is lett. Végig kint volt a kijelzőn, hogy megnyitották a kaput, pedig csak ácsorogtatták a népet még jó sokáig. Végülis, ez arra jó, hogy ne akarjon az ember jó darabig ficeregni a repülőn.
Alig hogy kiszálttunk, és váltottunk némi pénzt, többet kellett volna, már jött is az ember kezében a nevemmel! A volt Firouzeh hotel legendás embere, Mr. Mousavi sofőre már várt, és vitt bennünket egy jó kis belvàrosi, olcsó de tiszta helyre, a Hotel Saeed-ba (38 euro volt egy szoba reggelivel). Mousavi úr totál átírná az utitervünket, és még hezitálunk, hogy hagyjuk-e neki.
Kakas Éva kérdésére, hogy miért pont Irán, a változatos táj, az építészet és a fura szokások tanulmányozása lehetne a válasz. De leginkább önismereti trip, öregkori elhülyülés elleni kezelés egy ilyen út.
6/23/2017
Iránba fordulva
24-én indul az új kaland a régóta tervezett Iránba. Hogy jókor-e, az majd elválik. Mindenesetre, van némi para a politikai helyzet miatt, de reméljük, még béke és nyugalom vár bennünket Londonban és Teheránban is.
8/21/2014
Fotók
Ide jönnek - egyelőre ömlesztve - a fotók:
Trabzon/Sümela kolostor
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6049799250025190417
Ankara:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061616699472079745
Kappadókia:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061621060458281041
Konya:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061630511057423153
Alanya:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061634745426487777
Pamukkale/Hieapolisz:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061655048958352481
Kusadasi/Ephesus/Szamosz:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061659128963333105
Isztambul:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061670302186260321
Trabzon/Sümela kolostor
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6049799250025190417
Ankara:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061616699472079745
Kappadókia:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061621060458281041
Konya:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061630511057423153
Alanya:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061634745426487777
Pamukkale/Hieapolisz:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061655048958352481
Kusadasi/Ephesus/Szamosz:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061659128963333105
Isztambul:
https://plus.google.com/photos/103373742768335575482/albums/6061670302186260321
8/18/2014
Isztambul kendõsödik - mélabús befejezés
Isztambul kendõsödik, halad visszafelé az idõben, csakúgy, ahogy még pár ország. Én egy európait is tudok mondani, amelyik hasonlóképpen.... Na, nem a kendõsödés tekintetében, hanem a populizmus, fundamentalizmus, a szekularizáció felszámolása, egyszóval a bornírt, tahó diktatúra vonatkozásában. Kár lenne ezért a városért, mert igazán világváros, fanrasztikus létesítményekkel és - leginkább Beyogluban - multikulti, szabad és nyitott jelleggel, amit nem kéne belesüllyeszteni a szintetikus fejkendõk és süppedõs, lábszagú szõnyegek szûklevegõjû világába.
Szamosszal ellentétben, Isztambulban ugyancsak soha nem alvó emberek laknak. Éjjel-nappal megy a biznisz, állandóan leszólít valaki, hogy gyere be, csak nézz körül, vegyél.eztmegazt, honnan jöttél, melyik hotelban laksz, és hasonló kérdések, amelyekért nálam fejben egyenként halálra van ítélve, aki kérdezi. A csúcs az volt, mikor tegnap a konkrétan a föld szintjén lévõ ablakunkon akartunk kívülrõl benézni, hogy lássuk, mennyire látnak be, és odanyomorogtunk az ablakunk elõtt álló motor és egy kisbusz közé, hát abbam a pillanatban elõtermett egy kölyök és megkérkezte, hogy kenájhelpjú? Lakonikus NO volt válasz, de hosszan tanakodtunk mêg, hogy ez meg hogy keveredett oda, egyáltalán honnan figyelt bennünket. Mert itt valahonnan mindig figyelik az embert, ezt meg kell szokni, ill. mindegy is, mert ha szokod, ha nem, akkor is így van.
Isztambuli elsõ esténken rögtön befizettünk egy dervises szertartásra, mert azóta is sajnáljuk, hogy nem tudtuk, hogy Konyában csak szombatonként lehet ezt látni, és mi pont szombat este értünk oda. Ha tudtuk volna,.elõbb indulunk el Göremébõl. A dervistáncot egy magát elõkelõnek tartó étterem szervezte az Aya Sophiától nem messze. Teljesen rendben volt kben az egész,.a zenészek, a táncos dervisek nagyon tudták a dolgukat, no de hogy közben tányércsörgés, ha diszkréten is, de mégis kiszolgálás folyt, sokat rontott az élményen. Meg hát az is, hogy ez mégsem volt olyan méltó környezet, mint egy derviskolostor tekkéje, amit direkt ezekre a szertartásokra alakítottak ki.
Azért az egész fantasztikus volt. A szufi misztika nagymértékben hasonlít a zen-buddhizmushoz, ezért ennek a szertartásnak is hasonló hatása van, amitõl csak néz ki az ember a fejébõl.
Na, idáig írtam törökföldön a szöveget, innentõl kezdve már retrospektíve tolom tovább, a hosszútávú maradék memóriámra alapozva.
Elsô teljes napunkból kiiltattunk minden olyan elemet, ami mindenki látni akar, mert olyan sorok álltak minden nevezetességnél Sultanahmetben, mintha legalábbis fizetnének a megtekintésért. Naja, vasárnap volt, másnap minden múzeum zárva van, túristahegyek ide, vagy oda. Már 2011-ben is nagy élmény volt az Istanbul Modern, hát nem volt kérdés, hogy arra vegyük az irányt. A Sultanahmet megállóban nem lehet automatából Istanbulcardot kapni, viszont a téren a sarki kioszkostól igen, sõt ott tölteni is lehet. Na, eképpen feltankolva meg se álltunk a Tophane villamosmegállóig. A múzeum most is tudott újat mutatni, csomó új videó és installáció bizonyította, hogy létezik még kortárs mûvészet, ráadásul nem egy combos társadalom- és aktuálpolitikai kritikát is magában foglalt anélkül, hogy olcsó patronokat puffogtatna. Már múltkor is megállapítottuk, hogy ez a vonal is nagyon izmos, fõleg, hogy akkor még az azóta beépítés alatt álló másik raktárépületben idõszakos kiállítás is volt. Most sajna ez már nincs, de a múzeum még nagyobb csúcs.
Törökországban általában minden múzeum és kiállítás csúcs, igaz elég drága is, 10-15 líra között mozognak az átlagjegyek. A modernezés után már maradtunk Beyogluban, már csak azért is, mert kiváncsiak voltunk, hogy a vasárnapi választások nem váltanak-e ki valami kisebb megmozdulást vagy forradalamat a Taksim téren vagy az Istikalon. Az Istikalon, ahol az elbaszott, rakétákra emlékeztetõ szobor áll, egy mellékutcában már fel voltak sorakozva a rácsoselejû buszok tele dzsiájdzsókkal, és egy vízágyú is be volt készítve. Szemben az utcai harcászati aggresszorbemutatóval kiváló könyvesbolt, amiben az eladósrác, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, ilyet szólt: "Molnár?? The boys from Pál street... oh...." kiderült, hogy háromszor olvasta el a Pál utcai fiúkat gyerekkorában, és mindig megsiratta Nemecseket, akinek a nevét kiválóan ejtette ki. Persze, az azonos phonemák ebben segítették, meg bennünket is, mikor összeszedtük magunkat és pár török tõmondatot makogtunk. Gáborról amúgy se akarták elhinni, hogy nem török, fõleg, hogy viselkedésével erre rendesen rá is játszott. Szerintem ennyi vadidegen emberrel még életében nem fogott kezet, és nem lapogatott meg. Nagyon élvezte, pedig nem egy kontakt-típus egyébként. Én kevésbé lájkolom az örökké közvetlenkedõ populációkat annak ellenére, hogy gyakran vetõtöm olyan országokba, ahol ez a módi. Ilyenkor elõtör a bennem lakozó német. Biztos lehet ezt venni a pofámról, mert szokták is mondani, hogy Germany-ból jöttem-e. A német amúgy a török vendégmunkásmúlt miatt egész jól használható fõleg idõsebbekkel. Nekem meg németül beszélni mindig egy kis pihi az angol után. Bár az utazós angolt jó ideje elég zökkenõmentesen használom. Nem sokra mennénk a török-magyar közös szavakkal: kicsi-kücsük, elma-alma, oszt jóccakát. Nagyon megéri megtanulni számolni, ez már Kínában is bejött. Gábor ezt mesteri fokra fejlesztette, ezért többször történt meg, hogy simán törökként kezelték vásárláskor.
Nem volt semmi balhé a választás estéjén. Egy-két idióta Erdoganfan rohangált végig az Istikalon török zászlóval kicsit örömködve, meg a harmadik helyezett, baloldali, kurdok által támogatott jelölt fanjei zenéltek és közösénekeltek-táncoltak elég jó népi jellegû kompozíciókat, és pár millióan hömpölyögtek az utcán, tán kicsit többen, mint ahogy szoktak, és ennyi.
Másnap a Kék mecsetben kezdtünk. Nagyon hiányoltuk Abdullah barátunkat, akivel lévén, hogy õ köztisztviselõ, a választások miatti bokros teendõi miatt nem tudrunk találkozni. Vele anno imaidõben is simán bementünk, na, most - nemcsak itt, hanem a Kücsük Ayasophiában is - külön turisnyabejáratot alakítottak ki, kendõ és klepetusosztással, hosszú sorral, undorítóan. Mondjuk a kücsükben kegalább nem kell jelmezt húzni. Utálom, hogy ha valaki a vallása miatt így vagy úgy beöltözik, ezt másoktól is elvárja. Számomra az öltözet semmi, nem fejez ki se tiszteletet, se az ellenkezõjét, és kurvára magánügynek tartom, hogy ki mibe csomagolja magát. Ezért aztán az ilyen fetisiszta és nõkkel szembeni diszkriminatív dolgok, mint a kendõztetés, meg a pogányok más ajtón beengedése marhára nem jön be. Amúgy ha a nyugateurópai kendõtiltásról barátokkal beszélgetünk, én mindig arra az álláspontra szoktam helyezkedni, hogy mindenki hordja azt, ami neki tetszik, vagy amit a vallása, mániája, a divat vagy akármi hagy hogy rákényszerítsen, de most már kezdem érteni a tiltást kiváltó attitûdöt. Ez a kihúzott hátú kendõzgetés nemcsak annak büszke vállalása, hogy az illetõ vagy a családja a vallásosságnak ezt a külsõ jegyét tartja klassznak, hanem ez egyfajta kategorikus imperativus a külvilág felé. Na, ez azért, ha egy olyan vàrosban, mint pl. Párizs el kezd terjedni, azért elég félelmetes tud lenni, amit némiképpen érthetõen a csírájában akarnak elfojtani. Más kérdés, hogy a tiltás ez esetben is az ellenkezõjét váltja ki, ezért hülyeség, és most már ezért nem értek egyet a kendõtiltással. Egyedül az oktatástól és a multikultit támogató, toleráns, überértelmes politikától és közbeszédet és közízlést meghatározó közszereplõktõl várható erre megoldás, ami röviden az lenne, hogy mindenki szíveskedjék csak saját maga számára elõírni hülye fetvákat, és ne ítélje el azt, aki ilyeneket nem követ. Trabzonban és Konyában különben láttuk ezt mûködni, és lehet, hogy Istanbulban is látnánk, ha egyelõre nem az tûnne fel, hogy a kendõsök mennyire elõretörtek és a mecsetbejárás hogy megkonzervatívosodott.
A Kék mecset után a bazár felé vettük az irányt. Nem mintha akartunk volna nájlilonpólót vagy zörgõsnacit, esetleg valami visszataszító dizájnú aranyat vagy ezüstöt venni, vagy a lakást alibabásítani, ezeregyéjszakásítani néhány orientális lámpabúrával vagy szõnyeggel, hanem csak úgy... nézni a bazár épületét, a pazar boltozatokat, a tömeget, a hangulatot. Páran még emlékeznek magyar szavakra, de az inváziónak már rég vége. Most orosz feliratok virítanak, de az se bántóan sok. Az is szuper, hogy ha kikeveredik az ember a nagybazárból, az utcákon folytatódik tovább a dolog, és így, a boltok tömege között le kehet haladni a másik, a régi, a kisebb, a fûszerbazárig. Az is jól jött ki, hogy az utóbbiban megtaláltuk az Új mecsetnél lévõ kijáratnál a húsboltot. Ti. Jordániában élõ egyik barátnénk hamarosan Isztambulon keresztül megy haza, és halal - azaz muszlim értelemben kóser - kolbászokat akar hazavinni.
Ja, és az elõbbiekbõl kimaradt, hogy bazárnézésünket természetesen a könyvbazárral kezdtük, ami a nagybazár villamosmegálló felõli bejáratától balra van. Úgy nézett ki, hogy nem :veszünk semmit, mert gyérnek tûnt az angol nyelvû állomány, de Gábornak eszébe jutott egy helyen megkérdezni, hogy Rumitól van-e verseskötet angolul. Az eladó srác annyit válaszolt, hogy "baba" - és befelé intett a boltban ücsörgõ faterja felé. Az öregnek megismételtük a kérdést, mire bólintás. "dzsászt e minit", és nagyméretû vastag könyvet ásott elõ vahahonnan. Rumi fõmûvét tartottuk kezünkben jól érthetõ, szimplifikált angol fodítással és kommentárokkal mindössze 60 líráért. A könyv természetesen velünk jött és Gábor arcáról aznap nem került le a széles vigyor. Átmentünk gyalog a Galata hídon, majd fel a toronyhoz és végig az Istikalon a Taksimig. Közben persze teázások a Galata körüli pszeudohippi-negyedben, kajálás jópofa kisvendéglõben, még pár könyvesbolt (jelentem, a Mephisto ezek közül már nem olyan jó, mint régen).
Van egy kedvenc teázónk a Cemberlitas és a bazàr megállók között. Az a hely, ahol a helyiek sisháznak, ó bocsánat, nargiléznek, a bazár oldalán van. Meg is találtuk viszonylag könnyedén. Leültünk egy családdal szemben: nagydarab vizipipázó pasas, száris nõ és két eleven fekete kiscsaj. A pasi megkérdezte, hogy milyen nyelven dumálunk, mire mondtuk, hogy magyarul, és õk vajon? Arabul, mivel a fickó aleppói, a felesége északindiai. Delhiben laknak, ahol a nô egy elõkelõ, diplomatagyerekekre építõ suliban dolgozik, a férje valamit bizniszel, de ezt homály fedi. A gyerekek arabul, hindiül és angolul értenek, mert a szülõk anyanyelvükön beszélnek velük, ill. az anya angolul is. Egymással arabalapú hindi-angol keveréket. Jófejek voltak, sokáig elbeszélgettünk. Le voltak kissé padlózva, mikor mondtam, hogy jártam párszor Indiában és felsoroltam, hogy merre is. A nõ nevetett., hogy õ még ennyi helyen nem járt Indiában. Most is csak pár napra utaztak el, amibe Istambul meg egy kis tengerpartozás fér bele. Nem kicsit irigykedtek, mikor elõadtam, hogy mi merre jártunk az utóbbi egy hónap alatt.
Utolsó napunkra terveztük, hogy legalább az Aya Sohiába visszatérünk. A Topkapit eleve ejtettük az idõigényessége miatt. Végül ezek az ismétlésszerû pogromok hamar kihullottak a várhatóan többórás sorbanállás, napon aszalódás kellemetlen víziója miatt. A mozaiqkmúzeumba véletlenül vetõdtünk, és ha már ott voltunk, hát bementünk, és nem bántuk meg. Megintcsak eszméletlen szép kiállítást, informatív, esztétikus magyarázó anyagokat találtunk. A mozaikokat vizes, kalcitporos légsugárral tisztították meg, pöttyet meg is csiszolva a köveket, hogy régi.színük is elõjöjjön. Nem tudtam nem gondolni a mai bunkó politikusokra, mikor zömében vadászjeleneteket láttam. Úgy általában is a fô téma.az ölés volt, ha nem.ember állatot, akkor egyik állat a másikat marcangolta. Degeneráltak akkor is voltak bõven...
Utána következett a kis Aya Sophia, aminek most az emeletére is fel lehetett menni, aztán javarogtunk még Sultanahmetben, amit Gábor nemes egyszerûséggel lenyomornegydezett. Nem járt õ még Delhiben, Bombayben meg Calkuttában... Szerintem nagyon hangulatosan pukkant az a rész tele állati szép faburkolatú épülettel. Gábor menekült volna, de én észrevettem a Photography museum-feliratot, és ragaszkodtam hozzá, hogy keressük meg, ami nem volt egyszerû. Már majdnem feladtuk, mikor egy boltból egy fiú utánunk jött, és egészen a múzeumig kísért bennünket. És ott bent megint a csoda fogadott bennünket. Fantasztikusan rendezett, brutál jó anyag, tisztaság, puha, frankó fotelok, légkondi éles ellentétben a múzeum környezetével. A többségében kortárs anyag annyira jó, hogy elhoztam pár fotós kártyáját, hogy a neten is rákeressek a dolgaira. Majd ha rendes gépen szerkesztem a blogot, igyekszem linkeket is berakni. Most offline írok a pécsi intercityn, ahol elviekben van wifi. Elviekben.
A fotók után muszáj volt beülni a Grande cafe tetõteraszán egy világbajnok epres tortácskára és teára, hogy utána húzzunk sietve a Galatánál lévõ Mevlevi múzeumba, aminek a nyitva tartása az Lp-ben tévesen van feltüntetve. 6-kor zár csak a pénztár. Nem baj, hogy siettünk, mert órákat töltöttünk ott, nemcsak a szuper kiállítás miatt, hanem azért is, hogy érezzük a 15. századi tekke hangulatát, ahol még most is kerengenek dervisek. És a kiállításon van egy térkép, feltüntetve a világban elõforduló mevlevi kolostorokat. És na hol volt a legészakabbi? Hát Pécsen (Pec) és a fotók között ott a Jakovali Hassan pasa dzsámija. Tudtuk, hogy a Tettyén derviskolostor volt, na de, hogy a leghíresebb, legmisztikusabb Mevlevi rend dervisei, azt eddig nem. Nagyon jó érzés volt, pedig nem vagyok egy megapatrióta. Eszméletlen volt sétálni a lelkek kertjének nevezett temetõben. Most már tudom, hogy Jakovali dzsami melletti turbános sírkövek se mezei temetõ maradványai, hanem a derviseket temették oda. Gábor egyik barátja, akinek a Megyei kórház intenzív osztályán súlyos állapotában látomása, vagy inkább hallucinációja volt, török dobokat hallott. Lehet, kiszóltak neki a dervisek :)
Na, lassan Pécsre érkezünk. Otthonról folytatom...
Utolsó beyogluzás és sultanahmetezés után már nem volt más hátra, mint hajnalban összepakolni és a koponyánként mért 10 eurós shuttle busszal kimenni kenyába, a Sabiha Gökcen airportra és repülni vissza ebbe a fura országba.
Érkezéskor nagyon kontrasztos tud lenni a kép, na meg vége van a tripnek, és ezt iszonyat nehéz elfogadni. Ilyenkor csak ülök a kipakolt zsákok mellett, és a hazahozott kincsek - vagy hat kiló könyv, pár póló és szütyõ - billent csak ki rövid idõre a búskomorságból. Jó volt, hogy nem rögtön Pécsre jöttünk, ebbe a keleti mércével nagyon kihalt városba, hanem kicsit megálltunk pár napra unokázni Bp. közelében, meg kenuzgattunk a Dunán.
Érdekes, hogy a teát már nagy bögrébõl, cukor nélkül, tejjel iszom újra, pedig van itthon kis török teáspohárka. Távolodom.... A lányoméknál bepróbálkoztam a sütlac-csal, jó lett, csak éppen nem hasonlít az eredetire.
Még jönnek a képek, elõször ömlesztve, aztán a szövegek közé illesztve is. A facebookomra már raktam fel párszáz mobillal készült fotót, addig is ezeket ajánlom....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)