Utolsó napunk Konyában

Utolsó napunk Konyában megintcsak klasszul telt. Egy nap szállásdíjunkat elengedte a hotel (Hotel Deluxe a Mevlana múzeumtól 2 percre), és este 11-ig meg is õrizték a nagyzsákokat. Kihalt volt a város napközben, mindenki otthon bayramozott, és csak utcagyerek-csapatok lézengtek mindenfelé. Az egyik társasággal egy mecsetben találkoztunk. Hosszan követtek bennünket látszatbeszélgetve, de azért csak a tárgyra tértek egy idõ után: a pénzkérésre. Mondtam nekik, hogy sajnos nincs készpénzünk, mire az egyik rôgtön felajánlotta, hogy együtt is mehetünk az ATm-hez. Akkor már kissé idegesítõek lettek, mikor hozzájuk csapódott még egy fiúcsapat. Én fejben már gyakorolni kezdten pár krav maga-mozdulatot, meg töprengtem, hogy hogy lehet egyszerre többeket tökönrúgni, de dulván. És persze gyorsítottunk. Mikor az Alaaddinhoz kiértünk, már letettek rólunk szerncsére. Elhatároztuk, hogy kimegyünk villamossal a Kent nevû bevásárlóközpontba. Még érkezéskor tûnt fel, merthogy van benne Starbucks is. Teljesen olyan hely, mint az Árkád vagy a Plaza, még mozi is van benne, meg - szinkronban az itt tapasztalhatô gyermecentrikussággal - olyan vidámparkféle, hogy ihaj. Nagy ringlispiel, vasút, hinták egész hada, zuhanós szék, dodzsem és még sok-sok gyereksikongattatós játék. Lent nagy szupermarkec, mélygarázs, tehát minden, ami egy csendes, fundamentalista muszlim városra annyira nem jellemzõ. Mert Konya nem is az. Pontosabban, akár ez is, meg nem is. Tradíció és kozmopolitizmus, fejkendô, hosszú szoknya, hosszú ballonkabát a melegben és fedetlen fõ, kivillanó lábak a rövid gatyából békésen megférnek egymás mellett. Láthatóan senki nem ítél a másik felett. A teázóban láttunk sok olyan tátsaságot, akiknek tagjai külsõségeik alapján igencsak más elvekhez tartották magukat. Konyában az Alaaddin téren kívül mêg sok szuper park és tér van szökõkutakkal, füves-pados területekkel, amelyeket ki is használnak. családok jönnek, aztán zutty le a fûbe és evés-ivás-dumálás-bambulás vagy lehet, hogy ilyen nálunk is van, csak nem veszem észre a nagy pörgésemben? utoljára még kimentünk a Mevlana térre elbúcsúzni Rumitól és mentünk tovább utunkon éjszakai busszal Alanyába.

Konya fantasztikus város

Konya egy fantasztikus, kicsit sem gyöpös ortó város, mint ahogy leírásokból hittük. Pedig minden erre utalt, az Lp, ahogy a bookingon megjelent, hogy igazolni kell, hogy házasok vagyunk, meg a buszon is a sok fejkendõs. Mikor leszálltunk a buszról, rögtön megvettük a jegyünket Alanyába. Nem nagyon beszéltek angolul, de hogy magyarok vagyunk, mindjárt beindította az Attila-effektust. Röftön barátságosak lettek velünk, jött a rokon szavak felsorolása, részünkrõl csekély töröknyelv-ismeretünk puffogtatása, szóval nagy haverság és segítõkészség állapota állt be azonnal. A második meglepetés a villamos volt. Olyan galaktikus szerkezet jött, ami Mo-on nincs, fejlett, csipes.kártyát adnak, és a buszon vegyesen voltak ortók és modernek, pl. olyan fiatal páros csecsemõvel, ahol a csaj, hosszúhajas-farmeros, mikor nyikkant a gyerek, nem ugrott fel, mert apa, szintén laza csávó, már vette is fel és tutujgatta. Ez is mutatja, hogy messze nem a hagyományos nemi szerepek játszanak csak itt. Ilye családokat aztán késõbb többet is láttunk. Abszolút nem lógunk ki az összképbõl, mondjuk a Gábor Törökországban sehol nem lóg ki, de én se az utazós szerkómmal. Ha nem lóg rajtunk a kamera, senkinek nem tûnünk fel. Hacsak nem bámulunk, mint én tegnap, mikor megláttam a tömeget, hogy az aszfaltra kiralott tálakat körülülték, és úgy ettek, azonnal mosolyogva invitáltak bennünket, hogy csatlakozzunk. Jó vicc, gondoltam, visszavigyorogtunk, és mentünk tovább kajáldát keresni. Egy kifõzdének kinézõ helyhez értünk útban a fõtér, Allaaddin felé, ahol nagyon határozott volt az invitálás, és ahogy leültünk, akkora terülj-terülj asztalkámot csináltak nekünk, hogy a fülünk kettéállt. Ayranos leves, valami nagyon finom csirkehús, másik csirkés krumplis kaja, nagy tál saláta, süti, rengeteg dinnye, ez így mindjárt huppant elénk. Pénzt nem fogadtak el. Nagyon megköntük kölcsönös vigyorgások közepette, és húztunk az Alaaddinra. Ok, hogy Ramazan vége van, és ezért este és tán egész éjjel tele vannak az utcák, de a rengeteg áruház és kisebb üzletek nem most nyíltak. Márpedig ilyenekbõl eszméletlen sok van a rengeteg és meglehetõen hosszú belvárosi sétálóutcákon. A nagy ortodixiában még kurvoid összhatású csajokat, csajszerû illetõket is látni véltünk, akik tök úgy néztek ki, mintha strichelnének. Na jó, nem voltak sokan, az igaz. Az árusok az utolsó fillérig - konkrétan - visszaadnak. Az egyik szólt, hogy várjunk, mert nincs aprója és visszadott öt fityinget, nem lírát, hanem a váltópénzt. A fõtéren kis dombot vesznek körül utcák és a villamos is körbemegy itt. A dombon nagy füves részek, ahol rengetegen ücsörögnek, szép padok és elefáns teázó, sajnos mindig tele, ahogy elnéztük. A domb alatt van egy másik nagy, patinás teázó. Ide ültünk be és egy, azaz egy líráért adták a teát. Ott kben az a szokás, hogy ha kiittad a teádat, hozzák a másikat, szóval ha nem figyel az ember, itt is lehet költeni, de ilyen erõs teát valahogy nem is lehet vedelni. A szállás elõkelõnek ajarja mutatni magát, de azért nem az, viszont nekünk megfelel. Még van érintésvédelmi bemutatóval fûszerezett hajszárítónk is. Szigszalaggal van csatlakoztatva a vezetéke a konnektorból kiálló másik végéhez. Néha óvatosan mozgatni kell, hogy áramot kapjon az õsi, rottyadt szerkezet. Aircon van, nem is büdös, remélem, nem kapunk dögvészt tõle. Most indulunk Rumihoz, és menézzük, mit csinált belõle az utókor. Az Lp-ben írták, hogy röhögni tilos. Atatürk emlékhelyére visszagondolva, lehet, hogy itt is várnak megpróbáltatások. Innen már pár órával öregebb vagyok. Az a helyzet, hogt Atatürk mauzóleuma és Rumi sírja között akkora a távolság, mint a két személy között. A Mevlana múzeum kihagyhatatlan, állati, tényleg egy csoda. Nem kell visszatartani a röhögést, mert nincs miért röhögni, bámulni viszont annál inkább. Ez a hely emberi léptékü, nem fáraósír. Olyan ember van a kõ alatt, aki valahogy nem váltott ki olyan hatást, hogy fáraósírokra, hettita uralkodókra, szocreál tahóságra hajazó mumentumot gyártson neki az utókor. A kis derviscellàkban helyes múzeumot rendeztek be. A könyvesbolt is kiváló. Abdullah barátunknak eszméletlen szép, kalligrafikus Koránt vettünk. Sajnos a dervisekrõl lekéstünk, mert nem tudtuk, hogy MINDEN SZOMBATON van csak bemutató este 7 Körül kezdõdik a múzeum melletti kulturális központban. Ha Göremébõl egy busszal.elõbb jövünk el, még láthattuk volna, de nem tudtuk. Meg is fogom írni a Thorn tree topicba,egyrészt, hogy kerüljön bele az új kiadásba, ha még nincs benne, másrészt, hogy mások ne járjanak így. Nem baj, Isztmabulban is jelen van a szekta, legfeljebb majd megnézzük ott. De azért, mivel ez a szellemi hazájuk, itt itt volna jó látni, hogy a dervis hogyan válik egyenlõvé a földdel, majd hogy jut fel és egyesül a felsõ szférákkal. Bár szerintem a koreográfia inkább arra utal, hogy õk közvetítõk az égi és földi világ között, ill. transzmitterek a felsõbb erõk számára. Megméztük még a Karatay múzeumot, ami egy romos, de még mindig elképesztö dzsámiban van berendezve. Szeldzsuk ornamentika látható itt ember- és állatábrázolással vegyesen. A Gábor nagyon jól tudka ezeket használni a suliban, úgyhogy, mindent szépen egymás utám lefotóztunk. Gondoltuk, hogy kaja elõtt beülünk itteni kedvencünkbe, a Camlikösk-be (kioszk?), meg is tettük, lassan minden széken van egy-egy fenêk, de még semmi kiszolgálás. Vannak ugyan nyomai annak, hogy egyszer kinyitnak, mert jött egy fickó letörölni az asztalokat, egy másik meg a körben elhelyezkedõ szökõkút- vagy kis mesterséges tószerû izébõl locsolókannával vizet mereget és azzal locsol fel, ill. az utat fel, minket le. Azt hiszem, itt addig se kép-, se hang nem lesz, míg le nem megy a Nap. Amúgy nem rossz itt ülni, csak lenne.wifi. Miközben itt ülünk a teára várva, az elõbb idejött egy koldusgyerek csak egy lírát kéregetni. A Gábor nem adott neki, csak mérgesen nézett, erre a fószer inglisre vàltott, csak hogy értsük, és "fuck" felkiáltással tábozott. Szinte egyszerre ugrott be errõl nekünk Jarmush Dead man c.filmjébõl az a jelenet, mikor a Jonny Deppet üldözõ, felbérelt gengszterek közül a legfiatalabb beszólt a másiknak, az apa und anyagyilkosnak, hogy "fuck you". Erre a válasz:"Fuck me? Fuck you!" És durr, lelõtte alkalmi társát. Mialatt ezt a kis épületes párbeszédet felidéztem, pincérek tüntek fel, párnákat hoztak, és ugyan még világos van, de felkapcsolták a lámpákat, beindították a szökõkutat, szóval beérni látszik ücsörgésünk gyümölcse, és hamarosan jön az életmentõ tea is. Érdekes, hogy útközben rengeteg erõs teát tudok inni, otthon max. két gyöngét egy nap. Az is feltûnt, hogy míg ottbon nagy bögre tejes teát szoktam inni, vagy idõnként zöld teát, ha utazom, mindig olyan teát kívánok meg, mint amilyet a helyiek isznak. Itt pl. erõs, esszenciával készült, enyhén cukros, de nem tejes fekete teát, vagy idõnként almateát (elmacsájt). Gábort már töröknek nézik sok helyen. Tudja a számokat, az italok és kaják neveit, szóval perfektül tud rendelni. Jól megy neki a kapcsolatfelvétel is, az információkérés utáni tessekürözést kézfogással spékeli meg, amitõl a helyi erõk azonnal befogadják. Na, már lassan fél 9, lement a Nap, kiürültek az utcák, mindenki rohant kajálni, de tea még mindig nincs. Én bekaptam egy szilvás müzliszeletet, meg egy kis smartiest, ittam rá gyümölcslevet, szóval viszonylag jól vagyok. Benéztem a teázó zárt részére és nini, ott ül a teljes személyzet és tolja befelé a kaját. Hát igen, tegnap ilyenkor lettünk megvendégelve. Lehet, hogy ma csak egy làjtos utcai valamit eszünk, mert most már csakazértse lépünk le innen tea nélkül. Most már mindhalálig kitartunk. Banyeg, még mennyire tele van az asztaluk. Mikor lesz ebbõl felszolgálás vajon? Stierlitz: 20:32: A pincérek befejezték a kajálást. Pakolásznak. 20:34: Rajtunk kívül már kb. 10-en is vannak. Jött egy öregúr, valszleg törzsvendég, mert külön fotel van odakészítve neki. Amúgy már sokan tudják, fõkênt az öregek, hogy melyek a szar székek. Válogatnak, mert mêg lehet. A Rumi and Confucius c. új szerzemênyünket olvasom, ha éppen nem posztolok. A szökõkútra szìnváltós fênyeket eresztettek. 20:38: Egyre többen szálingóznak befelé. Teának még nyoma sincs. 20:41: Megjött az ember a teával. Vivat! 20:43: visszajött az ember, mindenkitõl beszedi a teákat. És azt mondja, hogy a tea nem jó. Google translate-tel megmagyarázta, hogy klóros vízzel készült. Jött a telefonnal és mutatta a szöveget. Pedig már beleraktam a cukrot. Egy fószer mellettünk éppen köpköd. Õ már beleivott. Odabent röhögnek a pincérek. Az egyik éppen játékosan boxolja a másikat. kitartsunk-e, ez itt a kérdés. Úgy döntöttünk, hogy még várunk. Remélem, a mûtrágyás lé vagy a chemotox nincs kéznél. Nem látni, hogy hol fõzik a teát. Van a fickók között egy bolond Gimpel-képû. Remélem, nem rá bízzák. 20:52: Egyre többen jönnek, de azért vannak még helyek. Néznek befelé az új arcok. Nem értik, miért nem jön a tea. Mi tudjuk, miért késik. A staff éppen kupaktanácsot tart. Lehet, hogy csak klóros víz van? A szökõkútnak mindenesetre klóros szaga van. Ebbõl a vízbõl készült volna a tea? 20:59: A pincér le-föl rohangál. Valószínüleg tájékoztatja a vendégeket, hogy miért nincs tea. Közben egy nagy ballon víz jött a képbe. Két pincér próbálja beönteni a nagy vízforralóba, vagy teafõzõbe, amiben az esszencia készül. A teahiány miatt - kivédendõ a botrányt - kivételesen palackos vizet is felszolgálnak. Lehet, hogy megint jött egy külföldi, mert telóval közeledik felé az ember. Közben kezd a tab aksija lemerülni. Mi lesz így az élõközvetítéssel? Gyors megoldásra volna szükség teászatilag. 21:06: A jóllakott nép áramlik befelé. Tea meg sehol. Pultos idegesen dobol. Bolond Gimpel tátott szájjal néz kifelé. Poharak elmosogatva, elõkészítve. Az esszencia az istennek se akar elkészülni. 21:13: Jött az ember a szomszéd asztalhoz, felállt a medence peremére és erõteljes karcsapásokkal magyarázta a nagy klórosi kérdést. Majdnem beleesett a vízbe. A fiatal pár erre el. Újak jöttek, fejkendõsök. Õk már eleve vizet kértek. Attól tartok, itt nem lesz teaivás. 21:15: Breaking! A Gábor megkérdezte, hogy mi lesz a teával, mire jött a válasz: its finished. Tehát a nagyeszûeknek sikerült tönkretenni a szerkentyût a klóros vízzel. kijöttünk tehát teaivás nélkül. Ahogy visszanéztünk, feltûnt a felirat: normal service - hááát.... Átmentünk. dombonlévõ elõkelõ külsejû teázóba, ahol Ricky Fitz szolgált fel az American Beauty-ból, de legalább volt tea. Ja, és ugyancsak egy egységbe kerül. A szállodánkban az Európai Kosárlabdabajnokságra jött csapat tanyázik. Az egyik jàtékos barátnõje, egy cserfes csaj, segített nekünk tolmácsolni angolról törökre,hogy kicsekkolás után hadd maradjon mára csomagunk itt késô estig, mert a buszunk Alanyába csak éjjel fél 2- kor indul. Mialatt ezt megdumáltuk, a Gábornak bemutatta az egyik faszi a családját, a lányát, aki nekem fordított, és az egész pereputtyot. aztàn elõkerült sztárkosaras csávó is, aki teljesen normális. Abban remênykedve, hogy vége a mai napnak, feljöttünk a szobánkba. Szerencsére nem volt több fejlemény.

Kék túra

A szõnyegárus, akit feltehetõen Allah küldött, ma este lebeszélt a hõlégballonozásról. Pedig már jelentkeztem. Az úgy volt, hogy estére nagyon feltámadt a szél. Be is mentem egy irodába megkérdezni, hogy mi az ábra ilyenkor. Az volt a válasz, hogy ha 1% kockázat van, akkor nem indítják a lufikat. Na, most az meg kinek hiányzik, hogy hajnalban felkel, odamegy, majd bocsesz lesz, és visszajön továbbaludni. Éppen ilyenek jártak a fejemben, no meg, hogy ma is voltunk.egészen magasan a Sonaglu nevû kanyonhoz kirándulva, szóval mi többet ad nekem ez a mûmájerség? Mert ha õszinték akarunk lenni, ez nagyon az. És ekkor ütköztünk bele az öreg szõnyegárusba, aki amikor lenyugodott, hogy nem veszünk tõle, meg úgy nagyjából senkitõl se szônyeget, akkor beszélgetni kezdett velünk embermódra. Panaszolta, hogy milyen szar az ittenieknek, mióta van ez a kurva hõlégballon, mert nagyon környezetszennyezõ és rohadt hangos. Ez egy pénznyelõgép, ami messze nem adja azt a feelinget, mint amikor az ember kövek közt mászik. Trekkingelni, hájkingolni kell, nem egy kosárban szorongani a süvítésben. Amúgy meg egyre jobban kezdett fújni a szél, és még most, kb. két órával késõbb sem hagyta abba. Hosszú töprengés, mérlegelés után végül lemondtam az akciót. Úgyhogy elmarad a beszámoló és a film is. Szerintem ugyanez lett volna az eredmêny, ha nem én cancelezek, mert vad szélben nem indulnak. Ennyit arról, ami nem lesz. most az jön, ami viszont megvolt. A szokásos reggeli szívás után a fürdõre várás miatt, csodák csodája, normális busz jött értünk, tök rendes guide csajjal. Gülshene,félig kurd, félig iráni, itt tanul Nevsehirben az egyetemen turisztikát és egész Törökországból van idegenvezetõ vizsgája. Tanul spanyolul, angolul szépen, lassan és tisztán beszél. Az is jó volt, hogy összejött egy kiscsoportnyi ember,és nem voltunk kiszolgáltatva a vezetõ kénye-kedvének, hanem a rendes útvonalon mentünk végig. Egy mexikói fickó jött két felnõtt lányával, a többiek kanadaiak voltak, köztük egy hongkongi születésû lány is. Tök jó kis csoport volt, a mexikóiak jártak Budapeaten, és nagyon tetszett nekik. (Banyeg, rohadt zaj lett. Itt este 11-kor lazán jön a kukás. Nálunk mit szólnának. Dobálják a nagy kukákat, kein Problem.) Elõször Ürgüpbe mentünk panorámát nézni, aztán délnek vettük az irányt Mustafapashába, azaz a néhai gazdag görög városba, amit akkor Sinasosnak hívtak. A görög templomokon és lakóházakon görög, szeldzsuk és keresztény szimbólumok. Állati helyes kisváros ez, minimál turizmussal. A következõ helyszín egy peches vagy szerencsés? valahai parasztember volt telke, azelõtt római város romjai voltjak. Pista bácsi egyszercsak kikapált egy római oszlopot, szólt a helyi szerveknek, és cseszhette a.töktermészt, mert a rêgészek mindent kikapáltak, templomot, körülötte fura férfitemetõt (a gyerekcsontvázak is fiûk voltak, a lányok hullájával nem tudni, mi lett. Mert az mégsem lehet+ a nõk nem haltak meg). Mozaikok is maradtak, de azért nem kellett tõlük elájulni. Utána mentünk a 26 km-es Sonagli kanyonba és -ra. Az aljában és a tetején is mászkáltunk templomokban, fölalatti templomokban is, meg fantasztikus képzõdmények között. Ez nem vörös mint az Ihlara jellegében más, tán nem annyira impozáns, de azért látni kellett. Utána, még egyszer menéztük a tegnapi földalatti várost, mert ebben a programban is benne volt :) Nem bántuk meg, hogy már harmadszor jártuk végig, mert mindig újat tudunk meg. Most pl. bementünk a hullaházba is, ahova a földalatti légópincében elhunytakat vonszolták, és tárolták, amíg az ellenség elment, és végre felszínre tudták õket húzkodni, hogy eltemessék. Volt itt istálló, konykák, spájzok, nappalik, persze természetes fény nélkül, aztán járatok a levegõnek és kommunikációs célokból. Olyan elgördíthetõ ajtajuk volt, mint Jézus idejében Jeruzsálemben. Az utolsó állomás a :kappadóiai borok kóstolása volt. Három év alatt se fejlõdtek a borcsinálásban, ugyanolyan karcos, szar bort adtak, mint akkor. Vehettünk is volna csillióért. A mexikóiaiknak se ízlett különösebben. Mondta az egyik csaj, hogy köszöni, de marad inkább a tequilánál. Mi meg a villányinál. Este güvecset rendeltünk, én birkásat, a Gábor csirkéset, mert úgy mégsem lehet elmenni, hogy az ember nem evett az itteni, agyagköcsögbõl készült kebabból. Holnap indulás Konyába, ahol megnézzük, hogy végzõdik a Ramazan.

Újra a Zöld túrán

Újra a Zöld túrán... Három éve már végigjártuk ezt a túrát, de nagyon tetszett, úgyhogy újráztunk. Ez méltán a legnépszerûbb túra itt, földalatti várossal, Ihlara völggyel, kolostorokkal. A részletekért a green tour és Göreme szavakat kell a gugglinak megadni és dõl az információ. Kissé hullafáradt vagyok a sok nemalvástól, mert itt ha az ember nem akar sokat várni a fürdõszobára, korán kell kelni. Én már kétszer is úgy jártam, hogy elõttem a koreai alattunk lakó tojta tele az egyetlen vécét, és a kis luknak nincs szellõzõje. Ez amúgy az egyetlen mosdó és zuhany is egyben, ami frankón a konyhába nyílik. Ez egyúttal a recepció is. Tehát a konyha, nem a vizesblokk, ha félreérthetõ volnék. Nem ötcsillagos a szállás, meg kissé kínos ez a shared bathroom, ami engem nem szokott zavarni, de ez kissé durva, hogy egy van mindenbõl, és az is voltaképpen személyzeti. Dehát ezt ki tudta. Ha elmegyünk, azért sokan meg fogják tudni, mert megírom az utazós oldalakra, tripadvisorba, bookingba, mindenhova. Az Ihlara völgy kissé hasonlít a Mecseken az Óbánya-Kisújbánya közti szakaszra, csak itt van még kanyon, barlangtemplom is, de hangulatában van valami hasonlóság. Imádom.a.földakatti városokban bolyongást. Idén, úgy néz ki, kettôhöz is lesz szerencsénk, ebbõl az egyikben még nem jártunk. Elvittek bennünket a szokásos ónixüzem-látogatásra, ahol a találós kérdésre kapásból kiválasztottam a hamisköves nyakláncot. Ez is mutatja, hogy hülyeség nekem rászokni a drága ékszerekre. Különben sem tetszett semmi, fõképpen nem a színváltós, franctuggyamilyen csillavilla gyûrûk. Egy hányadék nekem a csicsa nyaklánc, de a legtõbb faragott állat is. A többiek se nagyon vásároltak, szóval ez nem volt a boltosoknak valamai jó kör. Pedig tartottak bemutatót, végigsimogattatták velünk a frissencsiszolt ónixtojást, de senki nem kapott gusztust rá valahogy. A csoport igen vegyes volt, legtöbben olaszok, de volt Usában êlõ két kínai, szintén Usába települt török apa és fia, új zélandiak, meg a fene tudja. Rendesek voltak, mert nem szóltak be, mikor fölszaladtunk egy helyen az Ihlara tetére megnézni egy másik kolostort is. Mert ugyan a kissé kujonarcú guide-unk - aki amúgy egész mûvelt volt és frakón beszélt angolul - szerintem kb. olyan állásponton volt, mint tegnapi, tahó kollégája, akit végül otthagytunk, vagy azt gondolta, hogy a látogatók vannak olyan véleményen, hogy ha egy kolostort láttak, akkor látták az összeset, szóval lényeg a lényeg, hogy nem akarta felvinni a társaságot, de mondta, hogy felmehetünk, és szépen megvártak pofavágás nélkül. Reméljük, a holnapi túra nem lesz gáz, mert ezt privátban vettük meg, mivel a kéktúrára kevés jelentkezõ van, csak ínyenceknek és hosszabban itt tartózkodóknak való. Ez lesz holnap, és még meglátom, hogy felrugdossam-e magam majd az uccsó napon egy kis hõlégballon-túrára.

Régészkedtünk Göremében

Régészkedtünk Göremében. Ma ez volt a fõ attrakció. Na, de már megint belevágok a közepébe.... A reggel csodálatos volt, kinyitottuk cellánk ajtaját, és ott volt elõttünk-alattunk Göreme. Tényleg fenséges a panoráma, az embernek kedve lenne startfejest ugrani a városra, vagy falura. Mára nem terveztünk kemény pogromot. Elhatároztuk, hogy harmadszor is megnézzük a szabadtéri múzeumot a sok kis 11-12. századi szerzerescellákkal, kápolnákkal és templomokkal. Bent nem lehet fotózni, de azért én csak lõttem párat. Az egyikben az õr kacsintott egyet, és mutatta, hogy kattogjunk csak. Hát, egye fene, fotóztunk immár féllegálisan is. Három éve kétszer is jártunk itt. Egyszer saját szervezésben, egyszer meg az egyik szervezett túra keretében, de nem bántuk meg, mert ezt nem lehet megúnni. Döbbenetesek a freskók, a kõasztal az ebédlõben, aminél kb. ezer éve ettek, és persze a sírok a templomok bejáratánál és oldalában. Mikor mentünk vissza Göreme felé, azt vettem észre, hogy a múzeumihoz hasonló sziklák folytatódnak. Bevágtuk magunkat egy ösvényre, és vagy másfél órán keresztül bolyongtunk. Én, szokásomhoz híven, minden lyukba benéztem és bemásztam. Egy csomó szerzeteslakot fedeztünk fel, ebédlõset, templomosat, halottasat, és találtunk olyan templomot is, amelyen 11. századi freskó volt, pontosan olyan, mint amit a múzeumban láttunk. Meg is beszéltük, hogy ez az igazi élmény, nem a múzeum. Aztán útban visszafelé rutinosan kanyarodtunk be a Love Valley, a Szerelem völgye felé, ami a méretes bráneraalakú szikláiról kapta nevét. Mégsem lehetett állópéló-völgy a neve elvégre. Naná, hogy megint sikerült eltévedni, három éve több órát szívtunk, mire megtaláltuk, most viszonylag hamar rájöttünk, hogy rossz útra tértünk, és visszamásztunk a töktermõ maszek kertekbõl a jó útra. Miurán szénnéfotóztuk magunkat, visszavonultunk Göremébe, hogy ledíleljük a túrákat. Elmaradt a magas pontról naplemente-nézés, mert Gábor az egészet értelmetlen giccsnek tartotta, valójában már nyilván kebabok úsztak be gondolatai közé, no meg a vizünk is elfogyott. Nincs trópus, de azért napközben a napon ki lehet gyulladni. szerencsére, az árnyékban van egy kis légmozgás. Délelõtt is néztük az irodákat, mert a kék túra, amit rajtunk kívül csak pár ínyenc választ, csak privàtban nézhetõ meg. Talàltunk is egy extrém olcsónak tûnõ ajánlatot, és elsõre nem is tûnt fel, milyen gyíkarc, aki ajánlotta. Mikor visszamentünk hozzá, már többet mondott, már a zöld túrát is privátban akarta adni, mondván, ne kelljen ugyanazokat megnéznünk. Ez rendben is lett volna, ha kétpercenkénk nem mond mást, ill. meg tudja.pontosan mondani, hogy mi van benne az árban. Egyre csak azt hajtogatta, hogy azt nézünk meg, amit ajsrink, meg ott állunk meg, ahol akarjuk. Na, de hát, hiába olvastunk el mindenfêlét, ha nincs helyismerete az embernek, akkor megette a fene az egészet. Az õregnek, aki odajõrtt bennünket oktatni, voltak olyan mondatai, hogy aki látott egy ilyen kõbe vájt templomot, az látta az összeset. Hát a franc akar ezekkel utazni. Köszöntem szépen, mondtam az ürgének, hogy sok az információ. És végre elmentünk kajálni. Utána csak haza akartunk ugrani, bejelentkezni a zöld túrára, de itt ragadtunk, mert annyira jó itt a barlangunk elõtt ücsörögni. Próbálkozom rávenni a Gábort egy léghajótúrára, ami itt potom 130 Euróért kapható, de az istennek se akar menni. Múltkor az volt a duma, hogy örül, hogy megúszott egy súlyos betegséget, most meg, hogy nem akar vesszõkosárban vacogni, mivel tériszonya van. Nyugtatgattam, hogy nagyon biztonságos a dolog. Persze, modta erre, mintha az anyám méhében lennék, mi? Még mondtam neki, hogy alig volt eddig halálos áldozat, tán csak 18, de azok amatõr rablóbandával mentek fel. Annyian voltak a kosárban, hogy fényképezni se tudtak. Hát ezek szerint azért nem ez lett végül a legnagyobb bajuk... Kérdeztem a szállásunkon, hogy a 18 áldozat ennyi idõ alatt jött össze. Mert nem mindegy, ugye, hogy naponta, hetente, vagy mondjuk, évek alatt jött össze ennyi ballonos hulla. A fickó nagyon röhögött, és mondta, hogy összesen csak ennyirõl tud. A Gábort ezzel bíztattam, de felnyerített, hogy na, fasza, ez marha bíztató, és hogy vesszõkosárban nem fog röpködni. Engem csak a hajnai 4 órás indulás bizonytalanít el. De még van idô dönteni.

On the road...

On the road... Keruac középunalmas könyve ugrott be, miközben egyenletes tempóban haladunk Göreme felé az egyik legjobb busztársasággal, a Metroval. A török távolsági buszok kiválóak, sztyuvi dolgozok a fedélzeten, tea, üdítõ, süti, frissítõkendõ és vécémegálló, na, meg internet, ami egy ötórás úton nem elhanyagolható. Mellertem kendõs nõ küzd a nem kicsit erõszakos kislányával, aki olyan kétévkörüli, és olyan frekvenciát használ üvöltés közben, mint a légoltalmi szirénák. Szerencsére most éppen lecsillapodott, csak el ne kiabáljam. Elkiabáltam, basszus. körben a sík, anatóliai táj, fû kiégve, bár érdekes, hogy nincs különösebben meleg, olyan kellemes 28 fok körüli a hõmérséklet. Néha esik pár csepp esõ, de alapvetõen napsütéses az idõ. (Közben megállapítottam, hogy az ortodox muszlim nõk se vernek a hisztis gyerek seggére. Próbálja humorral elterelni a gyerek figyelmét önnön makacsságától, mérsékelt sikerrel. Én mindenestre drukkolok neki.) Na, közben megérkeztünk egykettõre,elfoglaltuk barlangszállàsunkat, aminél basicebb szerintem nem létezik. Ágy, rozoga asztal, ôsi szék, szögek a falban, két lõrésszerû ablak, vizesblokk két emelettel lejjebb (egyszemélyes vécé és mosdó, szinte a vécében.állva kell zuhanyozni, ill. nem kell, ki is lehet hagyni.) A kilátás viszont pazar és saját nézelõdõsmatracunk van a.kúp alakú barlangba vájt emeletek legfelsõbbikén. Most elfekvõs teázóban ülünk, de mindjárt megyünk is ejtõzni kunyhónk elé.

Ankara mégsem porfészek

Ankara mégsem porfészek. Sõt, egy élõ, rendbenlévô város tök normális emberekkel, akik nem igenytelenek, nem büdösek, a legtöbbnek.piti bûzözõarca sincs, és nincs is retek. Az a helyzet, hogy a város idõnként átrendezõdik. Korábban Ulus volt a városközpont, ahol lakunk, és ahonnan a leghamarabb elérhetõek a múzeumok, és ott van az Atatürk szobros fõtér is persze. Igen ám, de az utóbbi 10 éven belül a korábbi kávéházas negyedbe tevõdött át a központ, mint Isztambulban Sultanahmetbõl Beyogluba. Itt most az élõ, lüktetõ központ Kizilay. A 2007-es Lp-ben úgy emlékeznek meg róla, hogy jó kis teázók vannak Kizilayban, ezért metróztunk ide, aztán puff, elénk tûnt egy teljesen modern, de kellemes teres-szökõkutas, térbutoros városközpont, ahol jól el lehetett beszélgetni a tüntetõkkel is, akik a gázai bombázások azonnali abbafejezését követelték. Jópofa ortó csajok voltak nyakig beöltözve, fejkendõvel, és az erkölcsök megõrzése érdekében a velük együtt tüntetõ fiúk külön csoportot alkottak. Elmondtam nekik, hogy nagyon nem értek egyet a gázai bombázással, azzal meg különösen nem, hogy Sderótról cigizve-sörözve nézegetik egyesek Gáza megtámadását, no, de azért átkasszámozgatni és jesivanövendékeket gyilkolászni sem cool, lássuk be. Az egy más kérdés, hogy az izraeli válaszlépések nagyon durvák. És nagyon durva az is, mikor a civileket élõpajzsnak használják. Mondtam nekik azt is, hogy ne gondolják, hogy minden zsidó utálja az arabokat. Ismerek én olyan zsidókat Pesten, akik éppen ugyanazt csinálják, mint õk, demonstrálnak a békéért. (Mialatt ezt írom, másodszor akarják a félig telt teáscsészémet elvinni, a Gábor nem szólt, az övét el is vitték. Nem értik, hogy miért kell nekem a kihûlt maradék tea.) Na, de már megint elõreszaladtam. Reggelre elment az áram, Gábor már kivan a pukkant szállástól. Hiába mondom neki, hogy ez rendben van, hiszen világos, az ágynemû se mocskos, sõt a törölközõ is egész tisztának tûnik. azt mondja, olyan az ágy, mintha szalmazsákon femüdne, pedig szerintem tök normális. Na, jó, kicsit alacsony. Hogy leesik a kilincs az erkélyajtón, szétesik a zuhany, meg nem is lehet becsukni az ajtót rendesen, kit érdekel? Meg hogy retek kicsit a fürdõszoba, fürdõkádhoz való csap van a mosdó fölé szerelve, és annyira belóg, hogy vigyázni kell, hogy ne köpjük le fogmosás közben, meg el se lehet rendesen zárni, ugyanmá. Wifi is van, igaz, hogy döglassú, persze csak akkor van ez is, ha egyáltalán van áram. Most már tudjuk, hogy kis hotelünk olyan helyen van, ami valaha valóban a full belváros volt, mostanra a betelepült szegények, kurvák és futtatóik, mindenféle gyanús pukkant egyének élettere. A normál arcok messzire elkerülik, ezért hittük azt, hogy itt a teljes lakosság igénytelen, koszos, büdös és enyhén tátottszájú. Azért megnyugtató, hogy ez nincs így. Ankara egy élhetô város, amiben minden van és az ellenkezõje is, ahogy kell. Ma a fôlátványossághoz, az 1997-ben az év európai (?) múzeuma cìmmel kitüntetett Anadolu múzeumot céloztuk.meg, de elõtte felmásztunk.a.fölötte lévõ erõszerû kilátóba. Naná, nem oda értünk, hanem nem messze tõle egy bástyához. Érdekes, ütött-kopott sikátorokon keresztül vezetett az út, festő ratyi házak, traficionális, falusias külsejû emherek, és az út végén, a bástya alatt hajléktalanszállás. Mr. Homeless sportos ember lehet, mert a szemétben kapirgáló tyúkjai fölött nagy, zöld boxzsák lóg. Gábornak ekkor csengetett a belsô vészjelzõje és mondta, hogy azonnal húzzunk innen, de nekem igencsak tetszett a környék. Végül innen is a kilátóhoz értünk, ahol a fantasztikus panoráma mellett egy kedves, Németországban élõ török házaspàrba is belefutottunk. A pasitól megtudtuk, hogy ahol az elõbb jártunk, az volt a régi Ankara (mondjuk, ezt még sejtettük), és akik korábban ott laktak, azok a családok a szemközti dombon az egyenházakban laknak. A régi utcák felett cigánycsaládok vették.át az irányítást. Ott minden megtörténhet, és még a rendõrség se jár be oda. csak mi, gondoltam én, szuper. De hálisten, megúsztuk. Azért még átvergõdgünk a múzeumhoz a kis házak között. A múzeum tényleg egy csoda, szép,informatív, baromi érdekes interaktív programmal, ami bolyongani enged a bronzkori településen. Catal Hülyûkbõl és más õstelepülésrô elképesztõen szép tárgyak, naiva arcú szobrok, szóval mindenki nézze meg, érdemes. Gábor is felhagyott a szenvedéssel és méltatlankodással, fôképpen, hogy kapott egy baromi jó könyvet az iszlám ornamentikáról. A múzeumozás után egy önkiszolgáló kajáldában fillérekért telezabáltuk magunkat, és mentünk Kizilayba, ahol szembesültünk Ankarával, a modern, nyüzsi, kulturált várossal, egy kisvárosméretû sétáló-, hippibazár- és teázóutcás paradicsommal. Sajna, nagyon lasssú a képfeltöltés, úgyhogy a facebookra raktam fel párat. Oda valamiért jobban megy. Rejtély, hogy honnan van pénzük a törököknek, de van nekik, mert minden kajálda, reázó tele van. Török ismerôsünk se tudja erre a választ, mert mint mondta, dolgozni nem nagyon szoktak, viszont már elmúlt az az idô, mikor Németországból áramlott be a pénz. A mi negyedünket látva azért van egy elképzelésem (abból indulnék ki, hogy vannak olyan környékbeli országok, ahol nem éppen kukoricát termesztenek a hegyekben, hanem kicsit jobban jövedelmezõ növényeket). De ne legyen igazam. Hazafelé sikedült elcsípni az uccsó metrót. Ahogy feljöttünk, kordonba, rendõrökbe és biztonsági emberekbe ütköztünk. Az Ankara Palast elõtt még egy öltönyös tévékamerákba beszélt, az egyik biztonsági arc kérdésemre azt válaszolta, hogy Erdogan már elhúzott. Ezért lehettek a közeli, függetlenségi mùzeum elõtt a golyóállómellényes fegyveres őrök. Csodálkoztam is, hogy egy múzeumot miért kell így védeni. De a köztársaságot megteremtõ Atatürk követõi által épített hettita uralkodónak is sok mauzóleum után már bármit el tudtam képzelni. Naszóval, Erdogan miatt volt a felfordulás. Úgy látom, van félnivalója rendesen, mert egy egész utcát lezártak miatta. Holnap, pontosabban már ma irány Kappadókia. A szállásunkkal facebookon már lerendeztem, hogy elugranak értünk a buszpályaudvarra. Már csak a buszt kéne elérni.