Kelet Velencéje?

Suzhouban voltunk ma, ami cseppet sem hasonlít Velencére. Amiért leginkább mentünk, az a gyorsvasút volt. 277-tel téptünk a másfél milliós kisvárosba. Aranyos hely, de azért nem kellett elájulni. A csatornákon hajóztunk, megnéztük az északi pagodát, főképpen annak igazi kínai kertjét, és császkáltunk az óvárosban, de leginkább tömegközlekedtünk, mivel óráink meg voltak számlálva. A többiek nem mentek be a méregdrága legnagyobb és leghíresebb parkba, de nekem muszáj volt, nem bírtam ki, hogy ne lássam. és az a kert tényleg egy csoda. Minden van benne, ami egy szabályos kerthez szükséges, ill. nem egyhez, hanem egy csomóhoz. Ahogy bezárnak a kertek, a város kiürül és minden bezár. Még szerencse, hogy a vasútállomáson ettünk, mert mire beértünk, már Shanghaiban is zártak. Fél 10-kor. Elképesztő.

Pénzváltás Kínában

A pénzváltás kb. 20 percet vesz igénybe jó estben. Először is meg kell értetni, hogy váltani akarsz. Ez Shanghaiban megy, de máshol nem nagyon, mivel a legprimkóbb internacionalizmusokat se értik, vagy nem akarják érteni. Aztán lemásolják a útleveled belső képes oldalát.

Utána lehet várni, hogy az ablakhoz jussunk. Shanghaiban szólt egy ürge, hogy várakozás közben egy pillanatra se rakjuk el a pénzt. Nem is értettük, mert csak mi ültünk ott. Aztán a semmiből előpattant egy csávó, aki feketén akart váltani. Naná, hogy nem váltunk egy olyan országban, ahol hosszasan ellenőrzik, hogy a bankjegyek eredetiek-e. Gondoltuk is, hogy ilyen ürgék miatt szólhattak, hogy vigyázzunk. Fura volt ugyanakkor, hogy ezt a bankban, a biztonságiak szeme láttára űzi. Egyszercsak leesett az állunk, mikor a meghiúsult üzlet után beült az ablakba. Ezek szerint a saját munkahelyén művelte ezt. Az ablaknál ötvenszer átszámolják a pénzt amit beadsz, ki kell tölteni egy űrlapot, aztán nagy nehezen sikerül kiadni a jüanokat. Állati körülményes az egész. A dollárt és az eurót egyformán jól váltják. 

Shanghai űrbázis

Kissé viszontagságosan, de megérkeztünk Shanghaiba. Denfeng, amit Danfannak kell ejteni, kben nem visz oda se busz, se taxi, szóval ez az elvarázsolt szutyok helyen nem érti a taxis mikor hátizsákokkal felszerelve kérem, hogy a buszpályaudvarra vigyen, mert Zhebgzuba utazunk. A szövegértés úgy működött, hogy bementünk a taxissal a hotelbe, ott a recepciós felhívta a főnökét, aki tudott kb 20 szót angolul, elmagyaráztam neki, hogy mit akarunk, ő hallhatóan értette, legalábbis elismételte, amit mondtam neki, majd a taxissal dumált, aztán a telefon vissza az én fülemre, és mondta az égi hang, hogy nem 20 hanem 30 jüant kell fizetnünk.

Leokéztam, és reménykedetem, hogy minden rendben lesz. Csakhogy a fószer egy közeli kisbuszparkolóba vitt bennünket, ahol a shailinks hegyre mennek buszok. Erre megint magyarázás, nem nem szállunk ki, tessék minket továbbvinni, majd megint telefonos segítséget kért a csávó, én újra elmagyaráztam neki, hogy hova mennénk - az egyetlen buszpályaudvarra - hova máshova csűrődnénk pakkokkal egy olyan városban, ahol vonat- és repülőközlekedés nincs. Ezt már kissé hangosan és idegesen tettem, mire a fickó hirtelen megtalálta az utat és már ott is voltunk. Akkor jött a gyermekded játék, hogy ő aztán nem fogadja el a 20 jüanost, mert 30-at kér. Ok, mondtam, nem adunk akkor pénzt, ha nem kell, na mikor látta, hogy nem lesz ebből az akcióból több lóvé, akkor elfogadta a pénzt és lelépett.

A további út sima volt, nem vettek el semmit becsekkolásnál, és nem tízezrek vártak a vonatra, hanem csak párszáz ember. Még levegőt is lehetett venni a csarnokban. A hálókocsi elég undor volt. Az ágyneműben már jó sokan alhattak, tán cipőben is, mert elég fura szürke foltok tarkították. No de van nekünk jó kis polártakarónk, úgyhogy gond egy szál se.

Még Zhengzuban egy mekiben megnéztem a neten a szállásunkat, úgyhogy kiszállás után, mint régi shanghai lakosok vágódtunk a metróba, jó helyen szálltunk ki, és a szállást Totyiék utána hamar megtalálták. Alighogy lecuccoltunk és lemostuk a vonatonalvást, már húztunk is a közelben lévő Shanghai Múzeumba, ami nagy, impozáns és ingyenes. A kínai tárgyi emlékek teljes arzenálja megtekithető itt olyan hidegben, hogy aki a rengeteg gyűjteményen végigrágja magát, hóember lesz. Aztán lehet kapkodni a levegőt a kinti 40 fokban. De már az ilyesmi meg se kottyan nekünk ugyebár. Kajáltunk és buszoztunk a Bundra, az itteni korzóra, ahol a múlt és a jelen, vagy inkább a jövő döbbenetes elegye látható. A Huangpu folyó túloldalán a szürreál alakú toronyházakat megpillantani valami nagyon nagy, nem beszélve az előttük elhúzó hajókról. Estére a promenádon akkora tömeg hullámzik, hogy az már félelmetes. Minden értékünket magunk elé fogva menekültünk ki. Na, azért majd holnap is oda fog enni a fene, ha megjöttünk a közeli, velenceszerű kisvárosból, ahova gyorsvasúttal megyünk.

A szállásunk szuper kis hostel (azért vagy négy emelete van), tiszta, wifis, lent, fenn kajálda és full belvárosban van. Kell ennél jobb?

Az utcánk a kajálós negyedben van, tehát nem gond jó dolgokat találni. Ma sikerült úgy enni többféle fincsiséget, hogy nem csípte szét a számat. Az előzőek duplán csíptek sajnos. Azt hiszem, értem, miért lakik itt Blixa Bargeld, bár Berlint felcserélni bármire is...

Longmen barlangok

Ma ill. már tegnap Luoyangba utaztunk, hogy onnan helyi busszal kimenjünk a Longmen barlangokhoz. Ezek kb. 100-200 évvel későbbiek, mint a Datong mellettiek, és mindenféle vandalizmust megszenvedtek, pl. a kulturális forradalom alatt egy csomó szobornak leverték az arcát. A helyi idegenvezetők persze ezt tagadják. Az a verzió megy, hogy az egyik taoista uralkodó rendelte el a szoborrongálást.

Odafelé nagyon költséghatékonyak voltunk, mert végig tömegközlekedtünk. Visszafelé azonban - fuck Lonely Planet - taxival kellett visszajönni dupla áron, mert az utolsó busz jóbal előbb elment, mint ahogy az okos könyv írta.

Logmen még így romjaiban is impozáns, kötelező látnivaló. Egy rakás faragott barlang egymás hegyén-hátán. Itt is a képeknek lesz szerepe, csak tudjak végre küldeni. Olyan brutál pára van, hogy mindenünk vizes, mintha a zuhany alól léptünk volna ki. Alig tudok fotózni, mert folyik a szemembe a maró izzadság. Az otthoni hőséghez ez nem hasonlítható, na de a látvány sem.

A taxisunknak fingja sem volt, hogy hova visz bennünket, de ezen már meg se lepődtem. Iszonyat módon vezetett, Totyi hátul majdnem frászt kapott. Én szerencsére nem tudok vezetni, tehát pléhpofával meredtem előre már csak azért is, mert a fickó párszor bepróbálkozott, hogy előbb szabaduljon meg tőlünk. Sajnos ismertük az utat, úgyhogy a belvárosig vitettük magunkat, egészen az estére étteremmé alakuló utcához. Na, itt szakítottunk a hagyományokkal, és ahelyett, hogy mindenféle csípős lé nélküli zöldséges húsos palacsintafélét kértünk volna, összevettem mindenféle botos kaját, pálcikára fűzött növényt és állatot meg tésztát, de sajnos nem mondtam, hogy a chiliféléket hagyták ki. Nagyjából ehetetlen volt a kaja, a sült hal sós prézlinek hatott (az is volt), a többi mindegy, hogy mi volt, mert fájt minden falat. Maradt tehát a jótékony sör. Másnap már nem próbálkoztunk be a méregerős cuccokkal, hanem a jól ismert helyre mentünk, ahol már tudták, hogy mit kell nekünk adni.

Az eredetileg tervezett kungfufilmforgatós hely sajna nem fért bele az időbe. Nem számoltunk azzal, hogy ami az itteni térképeken két egymás melletti pötty, az a valóságban többórás viszontagságos utazás, arról nem is beszélve, hogy nincs olyan út, amiben ne lenne valami szürreál elem. Nem akartam az előre már nagynehezen megvett shanghai sleeper vonatjegyet veszélyeztetni.

Nem lehet tudni, hogy ennyi itt a csökkentértelmű vagy bennünket néznek ilyen szinten hülyének, de pl. akkor is el bír vinni a taxis máshova, amikor a kisvárosnak egyetlen buszpályaudvara van, és a hotelben a recepciós felhívja neki az egyetlen angolul tudó valakit, hogy magyarázza el neki, hogy hova szeretnénk menni. Amit egyébként baromi nehéz lehet kitalálni, ha látja a csomagjainkat és vasútállomás meg repülőtér egyébként nincs. Na, mindegy, végül szerencsésen megérkeztünk busszal Zhengzuba, ahol bevettem magam az egyik McDonalds-be és órák óta itt élvezkedek internetileg. Eddig iszonyat nehéz volt pár emailt is megnézni, nem ám hogy blogposztokat küldeni. Na, de remélem Shanghaiban ennek vége lesz, mert a hostelben, amit még otthonról foglaltam azt írja a booking.com, hogy van benne wifi, na és a full belvárosban van.

Datong és vidéke

Az imént emlegetett gyilkos hard seat-en érkeztünk hullaként Datingba, ahol sikerült lealkudni a taxit és már húztunk is sokcsillagos szállásunkra, amit még Pekingből intéztünk. Nagyon elegáns volt a hely, egy palota, de sajna a szobában nem volt wifi, csak a lobbyban, ami azt jelentette, hogy éjjel is párszor ott ücsörögtem, és ki a fene gondolta, hogy oda bejönnek a szúnyogok, és jól össze is csípnek. Errefelé nemigen fordul elő a dengue - nem hiányozna újból bekapni - és tán a malária se olyan gyakori, én legalábbis ezzel altatom magam, és nagyon remélem, hogy nem lesz semmi gáz.

A csillavilla szállástól taxival járkáltunk be a városba, ami itteni léptékkel kisvárosnak számít mivel csak négymillióan lakják. A házakat felhőkarcoló-stílusban építik, keskeny oszlopok, olyan 20-25 emeletesek. A 70- es, 80-as évek még egyáltalán nem halálra-érett épületeit sorra bontják lefelé a houtongos részekkel egyetemben, a belvárost pedig archaizáló stílusban "rakják helye". Nekem valahogy nagyon művi az egész, de azért persze nem rossz.

Még az állomáson elkapott bennünket egy ügynök, akivel másnapra letárgyaltuk a közeli, 5. sz-i barlangokat és a sziklába épített kolostorokat. Mint kiderült, persze csak ott, hogy az

utóbbiakba nem lehet bemenni, sőt odamenni se, csak kívülről nézegetni. A barlangok viszont csodálatosak voltak. Nem értettük, hogy miért voltak tele lyukakkal. Mint kiderült, az itt látható Buddhák, Boddhisattvák és egyéb alakok régen színesek voltak. A kőbe lyukakat fúrtak, azokba fadarabokat dugtak,  és erre hordták rá a sárszerű anyagot, vagy inkább agyagot, amit aztán befestettek. Elképesztő látvány volt, de ezt is majd inkább képekben...

A városban nagy élmény volt az ősi templomegyüttes, egy kis taoista templom - ilyenben még nem voltam. Egyébként olyan, mint a buddhisták, ill. a buddhisták olyanok, mint a taoisták. Itt is van a bejáratnál dobtorony és templomtorony, háromosztatú az elrendezése a templomrésznek, egy főépület és oldalt melléktemplomok. Ebben a kisvárosban láttunk mecsetet is. Majd lejártuk a lábunkat az ún. sárkányos fal miatt, amit a térkép a belvároshoz közelre írt, és tényleg a közelben is volt - valami gyors állatnak - csak nem nekünk. Mindegy, azt is jól megnéztem. Zsuzsa eközben a szállodában dőzsölt, készítve magát a vonatútra.

Kínai vonatok

A vonatok teljesen rendben lennének, ha nem vezettek volna be pár totál hülye intézkedést, úgy mint, hogy Pekingben egyetlen ablaknál szolgálnak ki külföldieket, de persze itt kb. háromszavas angol szókincsük van. Iszonyat sok adminisztrációval megy a jegyeladás. Kell hozzá útlevél, és annak a számát nyomják rá a jegyre. Olyan sokáig tart az egész, hogy már nekünk kínos. Először a Zsuzsa ráadásul a sárga kilépőkártyáját is az útlevelében hagyta, ami persze kiesett, és a nő, aki kb. fél óra hosszat intézte a jegyünket, még vagy tíz percig mászott az asztal alatt és kereste a kártyát. Nagy nehezen meglett, de addigra már Szöulig ért a sor.

Az állomásra nem lehet ám csak úgy bemenni, ill. a jegyeladós részre igen, de ahonnan a vonatok indulnak, csak jeggyel lehet bemenni. Ellenőrzik, aztán csomagszkennelés, mágneskapu és utána bazi nagy váróterem. A kivetítőn olvastuk, hogy a vonatunk a 2-es vágányról indul, de kissé fura volt, hogy a kettesnél alig álltak és az ajtó le volt lakatolva. Egyszer csak látom ám, hogy hátul baromi nagy tömeg, a mi vonatunk száma van felírva. Nosza, odavonszolódtunk, és csak vártunk, vártunk, a tömeg nőttön nőtt, és csak nem nyitották ki a vágányok felé azt a rühes ajtót. Persze egyszer ennek is eljött az ideje, pont amikor már indulni kellett volna a vonatnak. Akkor indult meg a mindent elsodró tömeg, és ömlött be a vagonokba.

Peking és Datong között nem kaptunk hálókocsit, csak ún. hard seat-et. Hát ezekez a szíteken tényleg baromi hard ülni. Három hely van egy sorban, ami még elmegy, de a helyi erőknek még ezekre a helyekre se mindig van jegyük, hanem vagy állnak egész éjjel, vagy kis sámlin ücsörögnek az ülések között. Rémséges itt utazni, de egyszer ki kellett próbálni (uhh pár megálló is elég lett volna).

Ennél sokkal jobb a hard sleeper, amihez először Datong és Xi'an kött volt szerencsénk. Itt a vagonba szálláskor valami misztikus oknál fogva oda kell adnunk a jegyünket a kalauznak és ő ad helyette egy viseltes kártyát, majd pedig az út végén a kártyát beszedi, és visszaadja a jegyet. A jegyet közben végig meg kell őrizni, mert a kijáratnál is olykor ellenőrzik.

A hard sleeper kicsit hasonlít az indiaihoz, azzal a különbséggel, hogy itt kisebb a hely (keskenyebb a kocsi) és fixek az ülések, ill fekvõhelyek. Az jár tehát jól, aki az alsó vagy legfeljebb a középső szinten van, de legjobb tényleg az alsó, mert az végig a helyén marad, csak éppen a középsővel meg a felsővel kell osztozkodni a helyen lefekvésig, mivel a többiek nem tudnak ülni a saját helyükön. A vagon másik oldalán csk leülős helyek vannak meg kis asztalok a "hazátlan" középső- és felsőágyasoknak arra az esetre, ha az alsón fekvő még nem kelt fel, de ők szabadulnának már fekvő börtönükből. A sleepereken kaja- és italárusok is járkálnak. A wc ugyan pottyantós, de rendes ( az út végére már jól összetojták). Adnak lepedőt, párnát és paplant is. Összességében a hard sleeper ellen nem lehet kifogás, a soft sleepert pedig majd Guillin és Chengdu között fogjuk kipróbálni.

Valami brutális, amikor a levegőtlen pályaudvaron kell sorbanállni annyi emberrel együtt, hogy ha ennyit a PDSZ utcára tudna vinni, Hoffmann Rózsáék sírva menekülnének. Ájulásveszélyes a várakozás a levegőtlen csarnokban, ahol mint partravetett halak ácsorgunk órákig. A becsekkolásnál persze szkennelés is van, amin ezúttal Zsuzsa bicskája fennakadt. Az egyenruhás csaj azt magyarázta, hogy ezt nem viheti fel a vonatra, mert túl nagy és veszélyes az utasokra. Néztünk is nagyon, mert ez a bicska soha semmikor, semmilyen utazásos vizsgálatnál nem akadt fenn Zsuzsa próbálkozott elhitetni a közegnek öltözött csajjal, hogy ő nem terrorista, de mikor arra a kérdésre, hogy hol a guidink, azt válaszoltuk, hogy olyanunk nincs nekünk, nagylányokként már egész jól tudunk egyedül utazni, a csaj még határozottabban ragaszkodott ahhoz, hogy a kés ne kerüljön be. Erre a Zsuzsa azt mondta neki, hogy tessék, ez a te késed, még a tokját is megkapta a tapló. Szóval, súlyos társaság ez, nagy mák, hogy nem ide születtünk. Remélem, a magyar politikusok ritkítják látogatásaikat ide, mert nem lenne jó, ha még többet tanulnának ettől a privátszférába beleromboló, az embereket kiskorúsító, eszetlen adminisztrációt folytató Abszurdisztántól.

A Xi'An-i hegyek alatt...

agyagkatonákat találtak a 70-es évek elején, és az évszázadok alatt egyre jelentéktelenebb város hirtelen látogatók millióit vonzotta. Az alig négymillós kisvárosban azért nem tengenek túl a külföldi turisták. Mi is csak egy éjszakát maradtunk, aztán húztunk tovább (most éppen a vonatraszállás internálótábor-élményét heverem ki).

 

Ahogy megérkeztünk, rögtön mentünk agyaghadseregezni. Először saját szerbezésben gondoltuk, no de az, hogy a térképre nyomtatott vonat képére se sikerült egy buszmegállónyi embert arra asszociáltatni, hogy pályaudvar, na meg a közel negyven fok arra késztetett, hogy a teljesen normális, kultúrembernek ható szállodai fickó ajánlatát, amit 80 jüannal sikerült leszállítani, elfogadjuk, és miután tisztáztuk vele, hogy nem igénylünk hülyén karattyoló, zászlós guide-ot és gyárlátogatást sem, sőt arról biztosított, hogy nekik csak smart sofőreik vannak, tehát az út végén az ordítozva pénzkövetelés ki van zárva, belementünk az üzletbe. Egyáltalán nem bántam meg, mert a fickó tényleg tök normális volt, azért se szólt be, hogy az utolsó múzeumi járattal érkeztünk vissza a kiindulópontunkra. Merthogy az agyaghadsereges nagy csarnokok mellett vannak kisebbek is, ahova a kormány által biztosított ingyen buszokon viszik a látogatókat, majd hozzák vissza a múzeumhoz.

Az agyaghadsereg pont olyan volt, mint ahogy képeken látni, mégis nagy szám volt megpillantani őket a bazi nagy 1-es csarnokban. Tényleg mindegyik egyedi arc. Kivételesen nemcsak fotóztam és filmeztem, hanem vettem pár katonát és egy lovat is. Még szerencse, hogy anno nem ólomhadsereget találtak, így a minikatonák nem húzzák nagyon a zsákomat. A katonákon kívül megnéztük a legrégebbi, neolitikum-kori kínai települést is, megtanultunk őskori gunyeszt építeni. A múzeum kerti részében felépítettek pár ősemberlakot és azokba be lehetett kicsit bujkálni is. Egész jó kaja is benne volt az árban, szóval happységnek tűnt a nap egészen addig, amíg el nem vitt bennünket az állami busz a múzeum további részeihez. Na nem mindegyikhez, csak az elején köpött ki bennünket és onnan lehetett kutyagolni. Naná, hogy sehova nem volt kiírva, hogy mennyit. Mentem, mendegéltem, a végére totál lejártam a lábamat, A rengeteg gyaloglás annyi eredménnyel járt, hogy találtam még két kisebb csarnokot agyagkatonákkal, a régi városfalat és az uralkodó mauzóleumát. Sikerült az utolsó buszt elcsípni, és a sofőrünk se szólt be, hogy miért ilyen későn érünk vissza. Egyáltalán, tök normális volt az utazásszervező és a sofőrjeik is. Azért írom többes számban, mert végül velük intéztük az állomásra utazásunkat.

Másnap jól bebarangoltuk a várost. Xian  aprócska település a maga 4 milliós lélekszámával, van egyvonalas metrója is, amit használtunk (tök modern) és persze tuk-tukkal is mentünk.  Jártunk a nagy liba templomban és a hozzátartozó parkban, láttuk a pagoda előtti megaszökőkutat, amit egy túra körbejárni, miközben ismert operamelódiákra meg a vízsugarak lődözése.

Közkívánatra röviden és remélhetőleg utoljára írok az útitársakról is. Tudni kell, hogy Zsuzsa kollégámmal már összeszokott társaságot alkotunk. Biztos nem könnyű velünk utazni és hozzánk alkalmazkodni, de ez Totyiéknak különösen nem sikerül, fõképpen magának Totyinak. Az igényeket összehangolni akkor lehetne, ha világosan artikulált igények lennének, ez az egyik probléma, a mások a nagyfokú önállótlanság (nem kifogás az angol nyelv nemtudása, mivel errefelé nemigen beszélnek nyelveket, sőt szerintem a lakosság egy része írástudatlan, tehát az orra alá nyomott kínai írásjeleket se bírja megfejteni. Itt azért nem kis geocaching-feladat A-ból a B-be vezető utat, buszt, stb. megtalálni, amit pedig Totyi láthatóan elvárna, hogy megy flottul. Az az érzésem, hogy azt hiszi, hogy nekünk szolgáltatni kellene számára a gördülékeny utazást, és kivan, ha ez nem valósul meg. Én viszont becsapottnak érzem magam azért, mert azt mondták, hogy eddig egyéni szervezésben - nem irodával - a világ egy csomó országában jártak, tehát azt hittem, mikor letárgyaltuk, hogy jönnek velünk, hogy tapasztalt utazók, közben teljes mértékben ránk vannak utalva, ill. úgy állnak a dolgokhoz. Ma elszakadt a cérna, mikor Totyi, aki magát igen jó pakolónak tartja - a saját holmijukat tekintve bizonyára az is - szóval, amikor mondtam neki, hogy függőlegesen rakja a csomagokat a zsákokat, nagyon berágott, mondván, hogy a zsákokkal nem volt baj egyszer sem. Hát tényleg, ha a sajátjaikat nézzük. Az incidens óta némi mosolyszünet és távolságtartás van, az utóbbi nagyon hasznos, hiszen nem kell egymás seggében lenni  örökké, nem igaz?