Thaiföld-Laosz-Vietnam-Kambodzsa

Ha aztaz elfuserált alaptörvényt lehetett írni tableten, akkor én is megpróbálkozom ezzel.Most még utálom, de talán ez változni fog. Holnap reggel indulunk...

Fotók minden mennyiségben

.... és igencsak változó minőségben.
Klikk az alábbiakra:

Gábor képei

Isztambuli képek

Kappadókiai fotók

"This is the end..." ("my only friend, the end")

Hát, hazaértünk kurta, de tartalmas kis utunkról. Még igencsak maradtunk volna, hiszen egy csomó helyre nem jutottunk el, ahova jó lenne, no meg csak úgy, élvezni Törökországot és nem Magyarországon lenni mostanság, eleve üdítő dolog. Kár, hogy ezt kell mondanom, de nekem ez a véleményem. Az pedig sajnos az én bajom, hogy még onnan is követtem a magyar eseményeket. Na, de ez a blog nem erről szól. 

Reggel összeraktuk a cuccost, sikeresen kicsekkoltunk a Sindbad hostelből és bevásároltunk, hogy éhen ne haljunk a repülőig, majdan pedig fáradtan lerogytunk a Kék Mecset aljában lévő kis teázóban. Nem sok időnk maradt már, mert elhatároztuk - nem is anyagi megfontolásból, hanem élvezetből - hogy tömegközlekedéssel megyünk ki a reptérre, tehát villamossal és metróval. Ez az akbil-rendszer szerintem kiváló, a villamos remek, tiszta és klassz, a metró is rendben van, nem régi, omlott kocsik suhannak, mint Pesten. 

A szállásról: a Sindbad közel van mindenhez, jó szobái is léteznek, különösen a felső szinten, ahol még a tetőteraszra is ki lehet menni. A tulaj egy fiatalnak mondható koreai, aki honfitársaival kedves és előzékeny, másokat nem vesz észre, azt hittük először, hogy ő egy a tulaj számítógépéhez odaengedett turista. Az alkalmazottjával - a lánnyal, aki nem tudott kétjegyű számokat szorozni - nem volt azonban bunkó, ezt mindenképpen javára lehet írni. A másik főnök egy kissé tapló török is hozta a jobbik formáját, azért persze volt baja. Kicsit ha előbb nézne utána dolgoknak és aztán szövegelne, nem tenne rosszat az ember plexus solarisának (pl. annak felvetése azután, hogy mindent fizettünk az alkalmazottjának, hogy még ugye lógunk egy nappal, nem volt szimpi, de aztán reggeli utánra már képbe került, úgyhogy a vita elmaradt). Mikor távoztunk, éppen akkor is valakivel erőteljesen vitatkozott, a vendég az ő felelősségét hangsúlyozgatta, ahogy jöttünk le a lépcsőn. Érzékelve a hangulatot, segített ez bennünket abban, hogy ne hagyjuk ott nehéz szívvel a helyet, viszont örüljünk, hogy megszabadultunk a fazontól. Végülis ezek ismeretében is azért ajánlható a Sindbad, mert nem mocskos, minden megvan a szobák zömében, ami kell, mindenhez közel van, van benne wifi, a reggeli mindig ugyanaz (kenyér, kisvaj, kisdzsem, 1 tojás, 1 kockasajt, 2 szelet uborka és 2 szelet paradicsom és egy pohár tea) végülis kezdésnek elmegy, no meg mindez egy olyan teraszon tehető be az arcba, ami a Márvány tengerre és a Kücük Haja Sophiára néz és ez a lényeg, nem igaz? 

A török kaja valami fantasztikus. Jobb, mint az arab koszt, mivel annál változatosabb, többféle és elképesztően harmonikus ízvilággal társuló könnyűség a gyomornak és a beleknek. Ez már első török látogatásomkor is feltűnt, de most - beható vizsgálat után - egyértelművé vált. 

A török-magyar barátság a törökök részéről töretlen, a magyarok részéről nem tudom, milyen volt, mert azokban az időkben nem jártam Törökországban. Most viszont kevés magyar szót hallottunk Isztambulban és Kappadókiában még kevesebbet. Azt hiszem, hogy a bevásárlóutak megszűnésével a magyarok leginkább a mediterrán régióba mennek, tengerpartoznak és kicsit isztambuloznak csak, megnézve a kötelező látványosságokat. A törökök viszont megörülnek a Madzsarisztánból érkezetteknek, Attila pasát emlegetik és a rokonságot. A rokonság nemcsak a szavakban (elma-alma, szakáll, kücük-kicsi, stb.), hanem talán a mentalitásban is némileg megjelenik. De. A törökök jobban tudnak pihenni, örülni annak, hogy élnek, lazábbak valahogy, kevesebbnek tűnik a stressz az arcokon, de mindez lehet, hogy csak a külszín. Mikor a modern kiállításokon jártunk, a képeken és installációkon szembesültünk azzal a valamivel, amit hüzün-névvel illetnek (egyfajta sajátos szomorúság).  Orhan Pamuktól lehet erről többet megtudni. Ez azonban nem a magyar melankólia, hanem valamiféle dühös, a tényeket a maguk nyers voltában bemutató, kertelés nélküli számbavétele mindannak, ami nem OK. A török társadalom eszméletlenül színes, hiszen a totál nyugati, nem nyugatias életforma mellett ott él az abszolút ortó lét  minden külső és szokásbeli jegyeivel és normáival. A mindennapokban teljes tolerancia tükröződik, de ha valaki néz török filmeket, megtudhatja, hogy ha ez a ketősség családon belül jelenik meg (és nyilván úgy kezdődik a dolog, hogy először családon belül jelenik meg), akkor az sokszor kezelhetetlen konfliktusokhoz és tragédiákhoz vezet. 

A verbális és fizikai agresszió jelen van az utcákon, de nincs veszélyérzete az embernek még éjszaka sem, nem garázdaságot, hanem a temperamentumból eredő kissé hangos konfliktuskezelést  lehet tapasztalni. 

Az idő - az átlagostól eltérően - hűvösebb volt, Kappadókiában már-már hidegnek mondható az utolsó este. Isztambulban monszuneső is esett, pár perc alatt komoly patakok alakultak ki. A víz azonban a kiválóan kövezett utcákon nem alakított ki időszakos tavakat, nem volt sár sehol. Az utcákat úgy alakították ki, hogy azoknak van egy kis domborulata és a kis dombok között lefelé kis mélyedésben folyhat a víz a legalsó ponton lévő rácson keresztül a csatornába. Tudom, hogy ez egyébként így normális, de pl. a városban, ahol lakom, a nemrégiben kövezett területeket látva ez nem evidencia sajnos, mint ahogy a kövezés sebessége és szakszerűsége is jelentős különbséget mutat nem a magyarok (ezen belül is a pécsiek) javára. 

A kurdok és az örmények problematikája is időnként előkerült, itt mindenki mondta a magáét, érezhető, hogy ezek még messze le nem zárt ügyek. Az egyik terrorizmusért bebörtönzött (előzetesben ülő?) politikus indult a választásokon és be is jutott a parlamentbe, viszont nem engedték ki a börtönből, és emiatt szinte minden nap tüntetések vannak. A politika azért láthatóan a zembereknek csak kisebbségét érdekli, ahogy Mo-on is. Viszont látható különbség, hogy valahogy jobb az összhangulat, kevesebb a búval  khm..na megvan: bélelt arc. 

Röviden: jó volt ott. Nekem azért persze továbbra is a keletebbi helyekhez van több közöm, de ez egy más történet. A Gábornak (Ali babának) viszont Törökország maximálisan bejött, a teherbírása megháromszorozódott és mindez úgy, hogy észre se vette, hogy egész nap mászkált. Aki tudja, hogy mennyire szeret ücsörögni, érti miről beszélek. Na, majd még folyamatosan teszek fel képeket is videókat, csak előbb kicsit felszámolom az itthoni ostromállapotot, uhhh...

Az utolsó teljes nap Isztambulban

Ez a nap is jó nap volt. Először is reggeli után (ja, itt jut eszembe, még nem zártam le a fosás-topicot: az a lényege, hogy Gábor egy nap alatt rendbe jött. Tképpen nem volt egy napig se rosszul, csak a spéci joghurtital verte ki a beleiben a biztosítékot.), tehát reggeli után, amit már a Gábor is evett, elmentünk a Kücsük Ajaszófiába, azaz az kis bölcsesség templomába, amelyet Justinianus császár idejében építettek, és mára mivé alakították? Na? Hát persze, hogy dzsámivá. Jól néz ki, rendezett. kis muszlim temető van az oldalában.

Utána a Török és Iszlám Múzeum következett volna, de a Hippodromon beleütközünk az itteni képzőművészeti egyetembe és annak a nem is kicsi kiállításába. Kezdjük megszokni, hogy itt minden kiállítás monumentális, no meg nagyon jó az anyagok többsége. A modern dolgok jöttek be nekünk a legjobban, amit otthon nem is gondoltunk volna. Az egyetem cuccai is nagyon rendben voltak, még a múlt század eleji politikai tárgyú, reklámstílusban elkövetett grafikák is. És itt lehetett végre fotózni, úgyhogy teszek majd fel párat.

Na ezután jött a pár méterre lévő múzeum, amiben a kódexek és a szőnyegek voltak a legdurvábbak, na de az etnográfiai rész se volt kulya. Itt láttunk ótörök jurtát. Eddig foglalmam sem volt róla, hogy ilyen van, de most tessék.... Mindjárt ki is derült, hogy a magyarok feltételezett (mármint egy verzió szerint feltéltelezett) ősei és a törökök életmódja között 0 különbség volt. Le is videóztam a tárgyi bizonyítékot.



 A múzeumnak baromi jó kertje van, ahol kényelmes fotelokból lehet sasolni le a Hippodromra és a Kék Mecsetre. Kissé elüldögéltünk ott, majd nyomultunk tovább a Kalligráfia Múzeum felé. Útközben útba ejtettük a Nagybazárt és a könyvespiacot, hogy Abdullah barátunknak szórakoztató, iszlámról szóló könyvet vegyünk és küldjük el postán Bartinba, ahol most lakik. Ez a könyv megvan nekünk angolul, és eddig jót mulattunk rajta, igen szemléletes magyarázatokkal szolgál a laikusok számára, miközben kissé helyretesz ezt-azt a kereszténységet illetően.
A Kalligráfiai Múzeum aztán nem lett kipipálva, mivel restaurálták éppen, úgyhogy nemcsak újabb, rózsszín-fehér műanyag dolmacsinálóért, hanem kalligrágiaimúzeumozás miatt is vissza kell jönni. Na meg a Princess szigetek se lettek meg, mert nem akartunk bizonytalan időben hajókázni (esőben az elég lehangoló) és utána meg már nem fért az időbe. (Volt viszont helyette Akvárium, amit Abdullah barátunk szervezett be, de erről már írtam.)
Gábor kapott egy állati jó könyvet az iszlám díszítőművészet tanításáról, úgyhogy ezt megvizsgálni, beültünk kedvenc teázónkba, nem messze a Nagybazártól, egy kis temetőbe ékelve. Itt nagy vízipipa-közélet is dúl, igazi keleti hangulat  volna, csak ne lenne annyi Iphone a kezekben.
A teázgatás után elvillamosoztunk Kabatasba és onnan fünikülerrel, a kis space siklóval felsuhantunk a Taksim térre, ahol már ott volt fél Isztambul. Szombat délután az isztambuliak megőrülnek. Mindenki sétál láthatóan céltalanul, áramlik a tömeg A-ból B-ve és vissza és közben mindenfelől zene szól, néha belehajt a tömegbe a nosztalgiavillamos, de alig akarnak a gyalogosok kitérni előle. Horror lehet ezt a járművet vezetni. Valahogy úgy tudom elképzelni, hogy a vezetője folyamatosan káromkodik. Szerencse, hogy nem szadista egy kicsit, mert volna alkalma jó kis vérfürdőt rendezni. Feltűntek a tömegen kifestett pantomimesek, akik zenére mozogtak iszonyat módon, aztán egy kiállítás ütötte meg  a szemünket, mert hogy a kirakatban volt két összeölelkező motorkerékpár, a háttérben meg egy kiskölyök látszott egymásra rakott székekből gyártott hegyre kapaszkodva. A gyerek élethű, szilikonból készült bábu volt. Mivel ide is ömlött be a nép, mi is mentünk. Hát durva volt... Mindenféle szilikonszörnyek lakoztak a kiálítótérben, volt, amelyik csecsemőt szoptatott, egy másik egy nő arcába mászott, meg egy gyerek ágyába bújt, halott vagy alvó kislányon döglött kenguru, szóval ilyen nyalánkságokkal volt tele két emelet, de lehet, hogy három.
Itt a művész weblapja: http://www.patriciapiccinini.net/





Jól belejöttem a videómegosztásba...



Érdekes volt, hogy ilyen szobrok mellett is családifotózgattak, odaállították a kisgyereket a szörny mellé, meg kedvesen belemosolyogtak a kamerába. Fura.
Mire kiértünk, a főutcán már teljes volt az őrület, utcai zenészek, utcai koncert hatalmas, áramló tömeggel (aggódtunk a közepén, hogy nehogy kitörjön a pánik, mert akkor tutti, hogy összenyomtak volna  pár embert). Na, mi is pucoltunk, ahogy csak lehetett (nem nagyon lehetett).
Nem is írtam még, hogy már a Sultanahmetben elkezdődött a dili. Óriás méretű szenegáliak érkeztek és először lejátszották a török és a szenegáli himnuszt, majd pedig valami egészen primitív dobolásukat Szenegál, Szenegál-kiabálással és színes rongyokban ugrándozással fűszerezték.
A főutcáról a Galata toronyhoz  áramlottunk a rengeteg emberrel együtt. Ott már a fal mellett a földön is ülltek és hallgatták a dobos együttest, akinek még színpadot is építettek. Különben nem voltak rosszak. A tömeg viszont olyan iszonyú volt, hogy már fájt.
Beyloguzuás után húzás vissza Sultanahmetbe és ekkor következett be az óriási epressüti betemetése. Ezzel is kezdtük a nyalakodást Isztambul végelátthahatlan édességfrontján. Holnap déután indul a gépünk és addig nem ártana egyet aludni, úgyhogy most eltűnök, de aztán teszek fel mindent képileg is ábrázolva.

Hajókirándulás

Hajózás lett mégis belőle. Az úgy volt, hogy óvatosan reggelizett a Gábor, vártunk kicsit, és miután nem volt nyoma hasmarsnak, elindultunk mégis hajókálni. Tettük ezt azért is, mert a hajón ugye folyamatosan ott van a vécé, míg az utcán bolyongva nem mindig találni, főleg nem tisztát. Először a helyi erők hajóira gondoltunk, de aztán befizettünk egy turistahajóra, mert az elvitt egészen a Fekete tengerig, és mi azt is látni akartuk. Végre nemcsak egy kék kacskaringó a térképen számunkra a Boszporusz csatorna. Én eddig csak Cengelköy-ig jutottam el két éve. Szép nagy nosztalgia (értd: avitt, kopott, de kényelmes) hajónk volt kevés utassal, tehát lehetett látni, fotózni, bámulni mindenfelé. Miután a majdnem feketetengeri helyen kiszálltunk, vettünk pár csacskaságot és beültünk egy macskás vendéglőbe halat enni. Jó volt a kaja, a maradék ízlett a macskáknak, csak a végén elég gáz volt egy csomó követelőző macskaszempár kereszttüzében falatozni. Utána a hajó ugyanazokkal a cikkcakkokkal európai oldal, ázsiai oldal váltakozásával visszahúzott Eminönübe.  Ekkor már fél 7 volt, merthogy a hosszú útra fizettünk be.

 (István, ez egy olyan múzeum, hogy megnyalnád mind a 10 ujjadat. És mecsoda időszaki kiállítás van mellette!)  

Eminönü adja magát a tekintetben, hogy itt a szpájszbazár, a fúszerek, de minden más cucc kisebb, de a nagybazárnál hangulatosabb piaca. Vettünk az Eszternek törökmogyorót, magunknak öriásdiót és visszaballagtunk Sultanahmetbe a kedvenc teázónkba. Ott már nem is kellett mondani, a fickó kérdezte, hogy ugye, két csáj (tea) jöhet. Jöhetett, meg egy kis rizspuding, mert azt még az otthoni törökéttermekben megkedveltem. Ja, Ági, vettünk neked dolmakészítő (guaranga duwali vagy hogyan hívják az arabok) berendezést a fúszerbazár mögött a vasedényboltban. Az a ciki, hogy műanyagból van, remélem, nem törik össze az úton. A teázóból éppen indulni készültünk, mikor monszuneső érkezett. Utcai helyen voltunk, de ez ott nem gond, mert azonnal akkora ernyőt húztak ki, hogy kétoldalt tetőt képezett, középen, ami leesett, ment rögtön az utca közepén végigfutó kis árokba. Tudnak a törökök utcát építeni, de láttuk, hogy burkolni is. Nem olyanok, mint a pécsi vállalkozócég, amelyik az Eu kultfőváros program felének letelte után vonult le a helyszínről, és a burkolatot időtlen időkig nem volt képes megcsinálni. Itt, mióta vagyunk, jelentős útszakaszt köveztek fel a szemünk láttára, és úgy, hogy nem kellett várni, hogy rá lehessen lépni. Azonnal készre csinálták az utat, nem mozdultak el a kövek, mint Pécsen.
Egy mexikói-texasi párossal és egy újzélandi házaspárral cseverészve vártuk az eső végét. Az újzélandi rögtön rájött, hogy magyarok vagyunk, mert az ő szülei is magyarok. Csak a hangzást ismerte fel, meg talán pár szót, mert nem beszél magyarul a fickó. Az volt az érdekes, hogy mindkét páros a helyi szokásoknak megfelelően vízipipázott és közben backgammon nevű fából készül helyes társasjátékkal játszott, amit a pincérektől lehetett kérni. Mi nem csatlakoztunk ehhez a népi játékhoz, mert egyrészt utáljuk a füstöt, másrészt nem ismerjük a játékszabályokat, na meg a játék hossza a végtelenig tartó egyenesen ábrázolható, ezért nem lett túl szimpatikus. Látszólag ma kevés dolog történt, de azok annál érdekesebbek, hisz van-e annál izgalmasabb, mint a hasítás a hullámzó tengeren? (Van, de mindegy is.)

Akvárium, terüljterülj és ima a Kék Mecsetben

Röviden a fenti három dologgal foglalhatók össze a mai történések - Abdullahnak, török barátunknak köszönhetően, aki eljött a messzi Bartinból, hogy velünk találkozzon. Elképesztő volt a vendéglátás, amiben részünk volt. Először is kivonatoztunk Floriya-ba, amelynek közelében van Európa legnagyobb tengeri akváriuma, egy igen jó kiállítás. Nemcsak parasztvakítás, mint az akváriumok többsége, hanem oktatási központnak is kiváló, tele gyerekeket oktató és foglalkoztató holmikkal. Mikroszkópok számítógéppel összekötve a kis lények tanulmányozására, érintőképernyős, interaktív szemléltetőanyagok, játékok, és az egyes területek atmoszférájának igen jó bemutatása. A trópusi esőerdő-részben óriásfautánzatok, de tökéletesen adják a feelinget, állati nagy pára és hőmérséklet, a sarkvidék tengereit bemutató résznél jéghegyimitáció valódi jégből és a hatalmas akvárium minden oldalról, alulról is nézhető. Lehet itt is fogdosni persze ráját.

barátunk, Abdullah, akinek a napot köszönhetjük

Az akvárium után hatalmas kajálás következett egy anatóliai tradícionális étteremben. Salátahegyeket, kebabokat, padlizsánt, mindenféle finom szószt, ekmeket - de itt pitaszerű változatban - kell elképzelni. A főételt kenüffe, azaz knaffa követte - amit már Jordániában és Izraelben is eléggé bírtam - de most talán még finomabb volt, és ami tetézte az élményt, mindezt fagyival hozták. Nyámmmm...
Ittunk habos ayvart is, amit a Gábornak nem kellett volna, mert sajnos azóta jópárszor felfosott tőle az égig. Reméljük sikeres a Coca colás fojtás, és reggelre minden rendben lesz. Ha nem, akkor jönnek a jól bevált indiai szerek.
Kaja után visszamentünk Sultanahmetbe, és Abdullahhal tartottunk a Kék Mecsetbe, ahova turistákat éppen nem engedtek be, mert ima következett. Mi viszont mentünk befelé, mivel mi nem turisták voltunk, hanem Abdullah barátai. Gábor előtte előadta a wudu szertartást, ami itt nem egy egzotikus vallási műsor, hanem a rituális bemosakodás ima előtt.

Gábort itt mindenki helyi erőnek nézi, Ali babázza, szóval a mecsetben sem szólt be neki senki, mikor előrement Abdullahhal imádkozni. Én addig hátul voltam a női szakaszban. Igyekeztem úgy tenni, ahogy a többiek, meg elbújni a kendőmben, mert szemben egy nő figyelte folyamatosan a társaságot. Le-fel keltem, hajlongtam velük, tök érdekes volt az egész. Tulajdonképpen ez így egy közösségi élményt adó dolog úgy, hogy közben mindenki megtartja az identitását, nem oldódik fel a tömegben. Először azt hittem, hogy de, pedig nem is. Az iszlám nagyon demokratikus vallás. Ima közben mindenki egyenlő, és nagyon szimpatikus az is, hogy nem antropomorfizál, Allah nem egy szakállas öregember. És a környezet, a hangok együtt nem semmi hatást keltenek. Értem én, hogy sok követője van az iszlámnak, én azonban továbbra sem váltam muszlimmá. A Gábornak nagy élmény volt a közös ima a férfiakkal a mihráb előtt, de ezt biztos meg fogja írni.
Ahogy kinézhettem, hááát, szerencse, hogy nem láttam magamat. Kaptam egy derékra szerelhető ruhafélét, hogy ne nadrágban virítsak, meg feltettem egy direkt erre a célra vett kendőt, ami a vörös és narancs árnyalataival eléggé feltűnő volt így is. A még eléggé dagadt bokámnak nem tett igazán jót a mutatvány, de azért megérte, elvégre nem játszhatom el minden nap a muszlim asszony szerepét. Főleg nem a Kék Mecsetben.
Ima után gyors búcsút kellett venni Abdullahtól, mert ment vissza hamarosan a busza és még a szüleihez is be akart ugrani, mi meg a vécére igyekeztünk, mert addigra hatott Gábornál az éttermi ayvar, amit szerintem helyi ivóvízzel csináltak.
Az esti program a jól bevált séta volt, villamossal Kabatasig, onnan funnikülarral (siklóval) fel a Taksim térre, majd a főutcán végigrombolva a Galatáig és onnan le a hídhoz, a hídon át a halasokhoz és, de itt álljunk meg. A hídon egy cipőpucoló eljátszotta a jól bevált kisded játékot, az elhagytam a kefémet, de a rendes turista utánam hozza én meg hálából megtisztítom a csukáját, majd horrorpénzt kérek érte. Na, besikerül ez a fazonnak, mert utánavittük  a kefét (hátha tényleg elhagyta ugye) erre ő dzsentlemenezett bennünket és hálálkodott, a Gábort lealibabázta és már tisztogatta is a szandálját. Én mondtam, hogy ne tegye, de a Gábor sajnos ezt élvezte. Nem értem, mi jó abban, ha valakinek a rendes lábbelijét összetaknyolják gyanús eredetű zsírral - naná, hogy az enyémet nem hagytam. Közben már kezdte a csávó, hogy a gyereke milyen beteg, és a végén  jótett helyében jót várj-alapon horrorárat kért. Én pedig el kezdtem rondán nézni, úgyhogy azért visszaadott végül. Kértem a Gábort, hogy Ok, most megvolt ez az élmény, de legközelebb, ha újabb ilyen csávó próbálkozik, nem engedjen csuszmákolni, különben  számolnia kell azzal, hogy agresszív leszek.
Nem bírom a kéregetést, az átvágást, a szemét lehúzást, ezektől nagyon modortalanná válok egy tizedmásodperc alatt.
Összeségében azért nagyon jó nap volt ez, és remélem, hogy holnap nem alakulunk át krankenhaussá. Ha mégis gond lesz, akkor megoldjuk a dolgot, nem kell aggódni. Gábornak még vigyázni kell a helyi kajával, mert nincs még taplóból a gyomra, mint nekem.
Holnap szerintem hajózunk tényleg, mert az idő is egyre javul, Mondjuk ma sem esett, csak borult volt néha. Kellemes kirándulóidő volt.
Majd még lesz több kép és szerintem videó is, de lehet, hogy otthonról, mert elég lassú a net.

Ma is jó nap volt

Ma is jó nap volt, pedig kicsit esett és nem is mindig sütött a nap. Reggel canceleztük a hajókirándulást, mert nem akartunk esőben zötykölődni a tengeren. Közben török barátunk is bejelentkezett, úgyhogy holnap ő lesz a gájd. Európa legnagyobb tropicáriumába visz bennünket, meg gondolom, még mindenfelé. Most mégsem rakok fel további képeket (eredetileg videót is akartam), mert korán itt lesz értünk és addigra már reggelizni is kell.
Szóval ma Archeológiai Múzeum volt először. Jó nagy gyűjtemény, de messze nem olyan döbbenetes, mint a modern kiállítások. Azért jó volt látni az Istar kapu oroszlánjait és egyéb állatait. Hiába, a b bilóniai Istar kaut ma Berlinben és itt lehet megnézni, nem az eredeti helyén. Talán ezért Irakba nem is mennék el. Rengeteg görög és római emléket láttunk még, olyan volt az egész, mintha az akkori Isztambult láttuk volna. A görög és a római szobrok közötti brutális különbség jól tanulmányozható, elég egy görög meg egy római vádlira néhzni. A görög kicsi és arányos, a rőmai nagy lafa, és ordít róla valami priminitívség.   
A múzeum után végigjártuk a mecseteket (Bejazit, Szujemán, New Mosque. A végén megint hétágra sütött a nap. A mászkálást egy kikötői halevés zárta le, ill. nem is, mert benéztünk egy érdekes cipőboltba. A  végén  jött a halevés, majd  újabb mászkálás némi cipővásárlással, és a végeláthatatlan netezés következett be. Majd tényleg teszek fel képeket, de annyi minden van, hogy elmegy az idő...

És pár fotó még: