Időutazás

Már régóta terveztem, hogy kicsit bővebben megpróbálom kifejteni, hogy miért van az embernek olyan érzete, mikor leszáll Teheránban, hogy a későkádári korszakba időutazott vissza.
Éppen most olvastam egy érdekes blogbejegyzést Örményországról - ezt -, és gondoltam, ne várasson már magára az épületes összevetés.
Miért is van ez a későkádári feeling?
- Magyarország is embargó alá esett, az ún. COCOM-listán szereplő csúcstechnológiát képviselő árukat nem lehetett behozni, és ez bizony elég rendesen látszott a boltok kínálatán és az utcán is;
- lepusztult járműpark;
- bezártság (katonaság letöltésééig nem lehet külföldre utazni, egy csomó országba vízum kell, amit nem kapnak meg az irániak, nincs is pénzük külföldre utazni), de ugyanakkor
- biztonságérzet - tehát egy viszonylagosan élhető kalitka, azaz nagy nyomor nincs (vannak azért koldusok és mélyszegénységben élők), a megélhetési költségek alacsonyak, de a keresetek is, ezért aztán egyrészt nincs pénz utazgatni, ill. ottani viszonylatban extrém költségekkel járna;
- a politika beleavatkozik a mindennapi életbe, de a zemberek ezt ügyesen kivédik, ahogy a korlátozások egy részét is (ez Iránban olyanokban merül ki, mint pl. lazul a kötelező hijabviselés, egyes nőkön már csak jelzésértékű a kendő, totál hátracsúsztatva, nem járnak mecsetbe, és utálják a vallást elég sokan, mutyiban megy a piálás, a blokkolt internetes oldalakat simán elérik VPN-nel);
- általában utálják a politikai vezetőket, de a mostani, Rouhani-féle vezetést nem annyira, sőt sokan kifejezetten kedvelik, mivel az az előző, Ahmedinedzsad rendszeréhez képest sokkal lágyabb (igaz, Khomeinit többen forradalmároknak, ezáltal hiteles arcnak tekintik), tehát
- ez voltaképpen a konszolidáció időszaka a forradalom utáni helyzethez képest, de
- még mindig messze van az áhított szabadságtól (az összehasonlítás alapja nekik nem a szomszédos vagy távolabbi kapitalista országok csillogása, a nyugati életvitel, hanem a sah időszakára jellemző nyugatias életmód, utcakép és viselet - persze, már csak képekben és az öregek elbeszélésében él ennek emléke a meglehetősen alacsony átlagéletkorú lakosság körében);
- látható lazaság a felszínen, de a háttérben azért ott van a megtorlás, és az földalatti mozgalmak (ennek egyik, külsőségekben megnyilvánuló mozgalma a VPN-nel - Hotspot Shield a legjobb - elérhető Facebookon a My Stealthy Freedom آزادی یواشکی زنان در ایران , de hallottunk szeparatista törekvésekről is, no meg ott vannak a teheráni underground klubok, amelyeket nyár lévén baromira nem találtunk meg, vagy lehet, hogy nem volt mind zárva, csak mi voltunk ügyetlenek);
- döbbenetes közlekedés: Magyarországon se figyeltek sokáig a gyalogosokra, emlékszem, hogy úgy kellett sokszor kamikazeként lelépni a zebrára is, na Teheránban ez brutál szinten van már, minden átkelés előtt ajánlott átgondolni, hogy a végrendelet rendben van-e, ja és a biztonsági öv, ahogy az régebben nálunk is volt, nagyon nem implementálódott még, ha nincs éppen trafipax, vagy nem áll rendőrautó a kocsi mellett, nem csatolják be magunkat, és amint rendőr- és kamera-távolban vannak, azonnal csatolják is ki;
- érdeklődés az országról, vendégszeretet: úgy fogadják a turisztokat, mint anno nálunk a kevés nyugati turistát az átkosnak úgy a 70-es évek eleji szakaszában, kb. olyan segítőkészek, vendéglátóak és kedvesek, mint akkoriban a magyarok;
- az iráni taroof szerint pocskondiázni kell az embernek magát, és elnézést kérni, hogy csak ennyit tud nyújtani: na, valami hasonló volt a magyar trakta során is;
- fakó színek és kopottság, igénytelenség, pakkantság, persze itt keleties formában, de ugyanaz az a gatyaszag mindenütt, mint, ami általános volt az "átkosban", és most is jelen van sok helyütt.

No, és az is tanulságos, hogy hova tud fajulni egy diktatúra, egy gondolat-, vélemény-, vallásszabadságot, szekularitást semmibevevő rendszer, ha van elég ideje rá. Magyaroknak ezért igencsak ajánlott volna egy tanulmányi kirándulás...
Persze, azért Perzsia az most is Perzsia :) -ezért már alapból bakancslistás lehet sokaknak. Szóval, akit érdekel a hely, mivel turisnyáknak félni alaptalan, kalandra fel!

-

Szállások

Teheráni szállásunk: Saeed Hotel 7-th East Block +9821 36056216, 36056212 fax: +9821 33929690

Ez a yazdi frankó szállásunk: http://www.silkroadhotel.ir/index.php/rooms

Az egyik alkalmi utitársunk szerint ez egy jó szállás Isfahanban, ahol van dormitory is, és központi helyen van: Amir Kabir Hostel in Isfahan http://amirkabirhostel.com/

De ez volt a mienk (a Jameeh mosque környékén, az óvárosban): Ebnesina Traditional Hotel

37th Alley, Ebnesina str. 0913 4082557 hoseinomidzad@gmail.com

Ez volt a shirazi szállásunk (szintén van dormitory): http://sevenhostels.com/shiraz/golshan-hostel-in-shiraz

Ez a kashani szuper szállásunk (itt is van dormitory): http://www.sanahouse.com/

Ez pedig egy jó hely Kashanban: Abbasi Traditional Restaurant & Tea House www.abbasi-dh.ir  abbasi.d.h.ma@gmail.com Kashan Alavi St.Abbasian’s Historical House

A tabrizi szállás: Darya Guesthouse http://www.darya-guesthouse.com

041-3554 0008 Mohaqqeqi St Tabriz, Iran

Londoni végjáték

Barmi jó volt a repülés, nemcsak azért, mert elmaradt a régebben tapasztalt füldugulás, hanem azért is, mert odafelé láttam felülről Budapest éjszakai fényeit, a hidakat, a körutakat, aztán meg visszafelé az Urumia tavat, az Ararátot és a Van tavat.
Most már túl vagyunk a Londonban töltött klassz napokon is, merthogy a Britishre vettünk jegyet, és ha már így alakult, három éjszakára ott is maradtunk. Vicces volt, hogy még Teheránban voltunk, mikor Gabival, aki Budapesten volt, és Mártival Londonban, ill. Barbarával, aki másfél órára lakik a brit fővárostól egyeztettünk arról, hogy másnap hol találkozunk Wembley-ben. Marokkói útitársak voltak ők még 2006-ban, így ezerrel nosztalgiáztunk, dumáltunk munkáról, utazásokról, és úgy mindenről. Frankó találkozó volt, és a többi program is, amelyet nagyrészt spontán, ismerősök facebook-bejegyzései, viber-üzenetei, Barbara és a Kínában és a Fülöp-szigeteken élő Feri osztálytársam javaslatai alapján alakítottunk ki (pl. Canary Warf, belvárosi dokkok és környéke, az Emirates-féle cable car a Temze fölött). A fix pogrom a Tate Modern volt, amit szintén sikerült nagyjából átlapozni, és Gabi is megtalálta rutinosan a Temple church-öt a city ügyvédjeinek és a patinás bankok szomszédságában. De ez már egy másik sztori, és nem kelet. Bár… A Temple church-ben egy lornyonos önkéntes úr volt a jegyárus, aki mikor megtudta, hogy Iránban jártunk, megjegyezte, hogy akkor most aztán nagy a kontraszt, ugye. Mire én: hát, nem is annyira, utalva a város multikulti jellegére, ami nem a sikerületlen integrációt mutatja, ellenkezőleg. Nagyon izgalmas, ugyanakkor békés és kulturált viszonyokat tapasztaltunk. Ahhoz ragaszkodtam, hogy menjünk át a London bridge-en, ahol hervadó virágok emlékeztettek a nemrégiben történt szomorú eseményre. Az viszont nagyon szuper, hogy az élet ugyanúgy megy tovább, az emberek láthatóan nem félnek, ugyanúgy tele vannak a kocsmák, kávézók, és nincs nyoma semmiféle rendőri erődemonstrációnak. Természetesen vannak biztonsági intézkedések, belenéznek a Tate bejáratánál a táskákba, hátizsákokba, de vicces volt, hogy egy fiatal pár gördeszkával a kezükben nézhette végig a kiállításokat. Aztán utolsó nap irány a Stansted, és Ryanair-rel Budapest. Ferihegyen már várt az egyik tanítványom és apukája, aki a pécsi transzfercég munkatársa. Észbe se kaptunk, és már otthon voltunk. Ez az igazi kultursokk.

Utolsó kendős napok

Hát igen, az utolsó kendős napok következtek. Még jó sok mindent meg kellett volna nézni, de Gábor belei véget vetettek a össze-vissza kóborlásnak. Az történt, hogy a bazárnál vettünk némi pisztáciát és aszalt sárgabarackot, ez volt a vacsora, ami nekem meg se kottyant, de Gábornál eléggé durva hatással járt. Elég sokáig szedett utána Bolus adstringest, amit még Londonban is folytatott. Így aztán elmaradt Khomeini ajatollah mauzóleumának megtekintése belülről. Kívülről kétszer is láttuk, mert arra vezet az út a reptér felé. Elmentünk a volt USA-nagykövetséghez megnézni a híres USA-ellenes graffitiket és plakátokat. A rosszemlékű barackozás és pisztáciázás közben a padon ülve ordítozó pasikat figyeltünk, akik láthatóan tőzsdéztek a maguk módján. Kezükben tab vagy telefon, a lépcsőn álló kiabálóra reagálgattak, egyértelmű volt, hogy folyik a licit, de hogy így az utcán, a bazárral szemben a téren… hát ez érdekes volt. Elcsászkáltunk még kedvenc városi parkunkba, ahol érkezésünk estéjén részt vehettünk a pénteki családi piknikes, vidámparkos elszállásban. Először, mikor felfedeztük a parkot, amelyet a google térképen találtunk meg azért, mert teázót jelölt oda a térkép, szóval először egy nyugis parkot láttunk, pár családdal a fűben. El is internetezgettünk a simkártyás maradék gigabájtjaink terhére, és mikor éppen menni akart a Gábor kifelé, azt javasoltam, hogy haladjunk már a néppel együtt abba az irányba, amerre tartanak sokan. Na, és akkor jött a meglepetés, a kis állatkerttel, amelyben tucatnyi nyulat, mindenféle madarat lehetett megfigyelni, a gyerekeknek állatszobrok, játszótér, és vidámpark óriáskerékkel, ringlispíllel, zuhanó hajós hintával, bódékkal, vizipipás teázókkal, szökőkutakkal és mesterséges tavacskákkal és iszonyú nagy tömeggel. Hogy ez mennyire nem látszott a park másik végében! Ide jöttünk vissza másnap, de már nappal, és persze nyugisabb időszakban, mert munkanap volt, ennek ellenére találtunk még piknikelőket. Ez itt az igazi kikapcsolódás, nem a kávéház.

Sajnos bejött az, amitől tartottam, kiderült, hogy elszámoltuk magunkat, amikor Kashanban nagyon jó váltási aránnyal túl sok rialt váltottunk. Keresni kellett pénzváltót a visszaváltáshoz. Nemcsak, hogy nem a legjobb helyet találtuk meg (jó, nem is a legrosszabbat), de mikor visszaváltottunk vagy 470 eurót, akkor láttunk egy erre sokkal jobb opciókat tartalmazó másik váltót, de még olyan bénák voltunk, hogy túl sokat váltottunk vissza, aztán alig tudtunk némi jelképes ajándékokat összevásárolni a bazárban. Aztán már hab a tortán, hogy otthon még találtam 500.000 rialt, ami nagyon jól jött volna. Nagy mák, hogy az index irános fórumába beírva, rögtön volt rá pécsi jelentkező. Ők ma, azaz július 28-án indultak Teheránba egy ukrán géppel. Elláttam őket mindenféle infóval, és remélem, tudják ezeket hasznosítani. Ebből a bejegyzésből, no meg a dátumból is látszik, hogy ezek már retrospektív bejegyzések, amelyeket a visszatérés utáni, kikerülhetetlen depresszióban írtam. Egy idő után nem tudtam egyszerűen utolérni magam a tett helyszínén, mert annyira elment magával az utazással az idő, és hiába alszom csak pár órákat, nem jutott idő a blogolásra.

Rasht-i vendégségben

Még Tabrizban tanakodtam, hogy hogyan is legyen a Kaszpi-tengeri túra. Ezt ugyanis otthon nem találtuk ki, valójában Mousavi úr ihlette, az a volt szállodás, akitől vettem az út elején a SIM-kártyát, és aki szerette volna az egész utunkat megszervezni, némi tiszteletdíj fejében. This is my job, ismételgette, csakhogy akkor én hol vagyok a történetben? - kérdeztem vissza. Nem szeretem ha valaki kész kottája alapján táncoljuk le az egészet, még akkor sem, ha amúgy nem mond hülyeséget az ember. Azért persze mindent nem engedtem el a fülem mellett, és felcsigázott rendesen, hogy milyen lehet a táj a tenger felé. Ezt erősítette meg egy neves pécsi építész is, akivel együtt utaztunk a reptérig, és aki pár éve járt – az egyetem föcitanszékének szervezésében – ezen a vidéken. Lassan kialakult, először a Sarein-i megálló az előbbi posztban részletezettek szerint, aztán pedig, hogy Rasht-ban kéne újból megállni, és onnan kalandozni, és onnan pedig vissza Teheránba. Na, ezt is jártuk végig. Tabrizban egy Facebook-csoportba írtam, hogy keresek Rasht-ban szállást, és egy iráni származású csávó megadta P. (védelme miatt nem írom ide a nevét) elérhetőségét, aki nagyon hamar válaszolt érdeklődő kérdésemre. Teljesen véletlenül ő is nyelvtanár, angolul nem is akárhogyan tud, és rendszeresen hostol a szüleivel és testvérével közösen épített, többszintes házban. Megkaphatjuk napi 25 eruóért a húga „luxury” apartment-jét, írta. Azt hittük, hogy ez úgy lesz, hogy a hely a miénk, közben csak egy szobánk volt, amiből aztán származtak kisebb kínos jelenetek. Na, de csak sorjában!

Megérkeztünk „Machine”-ből Rasht-ba. Machine-nek hívta Gábor Sareint, az üdülőhelyet, mondván, hogy hasonlít (ez nem igaz, csak az ottani szállásunkra lehetne mondani) a Jim Jarmush-film, a Dead Man világvégi, pakkant városára, amelybe Jonny Depp megérkezik, hogy könyvelő legyen (de persze, nem sikerül neki, mert akkor nagyon unalmas lett volna a film): https://www.youtube.com/watch?v=LaDA2IPr_sE Gyönyörű hegyeken vágtatott keresztül a busz, ezért direkt nappali jegyet vettünk. Erről valahova teszek majd fel videókat is.

Szóval, megérkeztünk, és rögtön felhívtam P-t, és már álltunk is neki a csak fársziul kommunikáló taxissal az alkunak. Nem nagyon értettük, hogy miért van két ár, az egyik ha azonnal indulunk vele, a másik, ha ráérünk várni még. Kiderült, hogy itt az az általános, hogy telerakják a taxikat, és így egy emberre kevesebb költség jut, tehát amolyan shuttle taxiként működnek ezek a járgányok. Azt hittem először, hogy csak bennünket akarnak átvágni a palánkon, de aztán később kiderült, hogy ez totál általános gyakorlat. P. ugyanis ügyesen a saját transzportálását is összehangolta a látnivalóra repülésünkkel, csak mindig bemondta, hogy éppen mennyit fizessünk a taxisnak. És akkor is mindig felmerült a kérdés, hogy egyedül megyünk, vagy még várunk valakiket a kocsiba, hogy olcsóbb legyen. Belementünk az egyedülibe, ami bennünket, kettőnket és P-t jelentette, mert így is sokkal olcsóbban és egyszerűbben sikerült mindent megnézni, ami be volt tervezve. P. rutinosan kitöltötte a szűk két napunkat. Ahogy megérkeztünk, már húztunk is a tengerhez az egész családdal, szőnyeggel, skutellával, benne valami zöld tésztás kajával, és teával. A zöld kaja egyébként kiváló volt, a család baromi kedves: P. anyukája, aki elemi iskolában tanító, a húga a fiával, egy másik rokon család, tán a másik lánytestvér a férjével, aki angolból szakfordít, tehát vele is jól lehetett kommunikálni, és a gyerekeik. Na, ezzel a népes csapattal ücsörögtünk a Kaszpi-tenger partján, ahol nagyon nagy volt a kísértés, hogy ruhástul belemenjek a vízbe. Ez nyilvánvalóan nagy balhé lett volna, szóval már csak vendéglátóink miatt is letettem róla, de azért fél lábszárig begázoltam a fantasztikus homokos, langyos, eszméletlen király vízbe. A fordító csávó azt mondta, hogy amúgy az úszkálás nem volna itt veszélytelen, nemcsak azért, mert nincs kitisztítva errefelé meder, hanem mert itt egy vízzel elöntött település van a tengersírban. Az oroszok úgy szórakozhatnak a zsilipekkel, hogy bármikor P-ék háza is víz alá kerülhet, pedig elég hosszan autóztunk onnan a parthoz.

P. és családja másnap kiegészült a háromszor nősült, 83 éves nagypapával, aki újból megözvegyülve megint feleséget keres (akinek kedve szottyan a kalandra, szóljon, mert nyitott az öreg a külföldi kapcsolatokra is), megindultunk a párás meleg időben – pont olyan punnyadt, mint nálunk szokott lenni – a Szentlőrinc-Szigetvár közötti távra hasonlító tájban a hegyek felé. Egyszercsak odaértünk, és némi fetasajtos, házilekváros, finomsütis reggeli után felirányítottak bennünket az 1200 hegyi lépcsőn, hogy végül nem kis edzés után elérjük a hegytetőt és ott egy várromot. Közben tényleg szép volt a táj, az árusokkal tűzdelt zarándokútszerű menet, de a Gábornak a háta közepére se hiányzott, ez látszott az arcán. Pedig jókora bambuszbotot is vettünk, amúgy nem is volt haszontalan (mert mikor kicsit esett az eső, rögtön csúszóssá vált az út), hogy ezzel is erősítsük a vándorfeelinget.

A várrom nem volt semmi különös, csak egy szép, öreg építmény a zöldben, és onnan le az 1200 lépcső viszont már eléggé fájt, annál is inkább, mert ugyan egy utcai cipész megszögelte az elengedett ragasztásnál a szandálomat, de most a párja is kezdte megadni magát. Itthon még fogok próbálkozni némi pillanatragasztóval, de már felsejlett, hogy úricipész nagyapám mint mondana erre: „nem tudod, egy lábbelit mikor kell kidobni?” vagy „ennek már csak egy talp meg egy felsőrész kell”. Akkor még nem tudtam, hogy a másik túraszandálom ragasztása is jó pár helyen elengedett.

Délután eltaxiztunk Masuleh nevű településre 2 khomeiniért (200.000 rial), ami egy megejtően szép, festői kisváros a helyoldalban. A házakat úgy építik, hogy a tetejük a felettük lévő utca járdája, és az egész valami egészen, nagyon-nagyon… Jó sokáig maradtam volna, ha P-nek nem lett volna Rashtban órája, így végigjártuk a főbb helyeket, megnéztünk egy kisebb vízesést meg a várost több pontról, vettünk egy rakás teát és jöttünk vissza Rasht-ba, ahol a belvárosban kódorogtunk, míg barátunk húzta az igát a nyelviskolában. Rasht nagyon modern és laza város, amelyben olyan frankó teázó-kávézó van, mint a Cafe Negativ Che Guevarával, Chaplinnel és hasonló dekorációval. A tea és a kávé se volt kutya, no meg, hogy az emeleti asztalunk az ablaknál volt, ahonnan ráláttunk az egyik sétálóutcára, El tudtunk üldögélni, tényleg szuper volt. Aztán P-vel este hazamentünk, és a családot elvarázsoltuk internetes jelenlétünkkel, a Gábor weblapját, az egyik tévéinterjúját, meg a cikkrengeteget, ami a nevem beírásával előjön, nagyon ledöbbentették őket. A család fiatalabb tagjai beültek a szobánkba, és ott együtt veséztük ki a diktatórikus rendszer tulajdonságait, hogy ezek hogy is alakulnak manapság, mi van itt és mi van ott, beszéltek a Gilan tartománybeliek szeparatizmusáról, és egyáltalán mindenről, ami őket, és ami bennünket nyom. Itt került elő a katonaság, ami fiúknak két évig kötelező, és csak utána kapnak útlevelet, addig nem utazhatnak külföldre. Meg kell védeni a hazát, ugyebár, ez állampolgári kötelesség (csak szólok, hogy Orbánék éppen most akarnak valami olyat bevezetni a tesiórák terhére, hogy hazafias és honvédelmi nevelés). 
Addigra már rutinos lakáshasználól voltunk, nem úgy, mint az elején. Ugyanis, mikor megérkeztünk, és becuccoltunk P. tesójának egészen furcsa bútorokkal felszerelt hálószobájába, nyitva hagytuk az ajtót, mondván, hogy ne már, hogy bezárkózzunk, és időnként odajött hozzánk P. érdeklődni, hogy akarunk-e zuhanyozni (persze), meg hogy minden OK-e (hogyne), és mi meg élveztük a hotspot adta netet, és bújtuk a tabot meg telefont. Ekkor végre kibökte, hogy hát nem ártana lerendezni magunkat, hogy becsukhassák az ajtót, mert ugye a kulturális különbségek, és a húga akkor kicsit leszerszámozhatna. Uhh, hát erre nem is gondoltunk, úgyhogy bocsánatot kértünk, és gyorsan lerendeztük magunkat. P. azért nem zavartatta magát, mert időnként bejött megkérdezni, hogy minden OK-e, kaptunk gyümölcsöket, szóval résen kellett lenni végig. 

Másnap aztán búcsút vettünk a kedves családtól, akik a taroof szabályai szerint szabadkoztak, hogy csak ennyire futotta és bocsi, mi meg dicsértük őket, de meg is érdemelték. Ez nem klasszikus couchsurfing volt, mert egyrészt nem azon a felületen történt a kapcsolatfelvétel, másrészt nem volt ingyenes, hanem napi 25 ejrót fizettünk a koszt-kvártélyért/éjszaka.

Pár óra alatt a kellemes VIP busszal újra Teheránba értünk, ezúttal utunk utolsó állomásaként. 

Tabriz és könyéke

Kora reggel értünk Tabrizba, kissé hullafáradtan. A teheráni buszon felhívott Gungl Laci a Magyar Rádiótól, hogy beszélnék-e Iránról a szombat reggeli műsorban. Naná, hogy beszélnék, csak még akkor nem tudtuk, hogy mi lesz a helyzet wifiügyben. Azért kipróbáltuk a whatsappot a buszon, és működött. Olyannyira, hogy mindenki engem bámult, hátraforogtak az emberek, szóval tök ciki volt. Utána odaszólt egy fiatal fickó, hogy „sziasztok, hallom, magyarok vagytok. A szegedi egyetemre jártam." – szóval, kicsi a világ. de erről már írtam külön. Tehát, reggel a tabrizi szállásunk ágyán heverve sikerült adni az interjút, ami elvileg itt érhető el: http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2017-07-15 kb. 7:20-tól.

A tabrizi szállás a Kaszpi tengerről kapta nevét, Darya Guest House, és 25 euróba került egy kétágyas. Belvárosi, tiszta, nem nagy, de elfogadható méretű szoba, tök kedves, kicsit Isaac Baskevish Singer-re hasonlító recepcióssal, akinek nem ártana updatelni az infóit, de mivel baromi magabiztos az arc, ezért kihagytuk azt a jelentet, amikor pontosítjuk, mert tuti, hogy vérig sértődött volna. Meg akartuk nézni mindenképpen Kandovant, a kis Kappadókiát, ahol laknak még a barlangokban, és az oda vezető utat magyarázta el nekünk az öreg. Hogy először menjünk a helyi busszal, amire pénzt is adott szívességből, az egyik helyi buszpályaudvarig, ahol majd kiabálni fognak, hogy Osko, Osko, és ott száljunk fel egy ilyen kisbuszra, majd Osko-ban szálljunk fel egy olyan kisbuszba, aminél a Kandovan, Kandova-kiáltásokat halljuk. Na, a buszpályaudvar először is busztemetőnek, vagy legfeljebb szerelőüzemnek tűnt, és néma csend volt, nix kiabálás. Végre találtunk egy csákót, aki előre mutatott néhány arrébb horgonyzó kisbusz irányába, hogy azok lesznek az Oskoba fáradó járművek. Na, sikerült is becsekkolni egybe, de az volt az egész út érdekessége, hogy sem a helyi, sem ezen a kisbuszon nem fogadtak el tőlünk pénzt, még a meglehetősen jelképesnek minősülő viteldíjat se, amit a helyi erők fizettek. Többeknek bérlete volt egyébként, és a buszokon elektronikus rendszer, amelyhez oda kellett tartani az e-bérletet. Ilyen még nálunk nincs, ugyebár. A helyi buszokon elől a férfiak, hátul a nők szállnak fel, kivéve, ha a nő férfival megy, mert akkor ő is lehet elől. A buszokon kalauz dolgozik, aki egyrészt megcsippantja a bérletet azoknak, akik csak úgy felszállnak e művelet nélkül, ill. elfogadja a pénzt (kivéve tőlünk). Na, kiraktak bennünket Oskonál, de ott semmiféle további buszok nem voltak, csak taxik. Szerintem a buszos verzió csak szezonban műxik, mert Kandovanban sem volt nyoma buszoknak visszafelé. A taxis már nagyon is elfogadott pénzt, de így is egy belépőjegy áráért Kandovanba suhantunk a múltszázadi, sárga járművel.

Kandovan tényleg hajaz a törökországi Göremére, de annál sokkal kisebb, gyakorlatilag egy párszáz méter hosszú rész a hegyen, amelyen érdekes barlangos formációk alakultak ki az évmilliók során. A barlangokban ma is laknak, szóval ez egy élő skanzen. Az ott lakókat láthatóan nem veti fel a pénz, és néhányan eléggé idegesek is, hogy a turisták úgy nézik őket, mint a majmokat, miközben fura, régi mesterségeket űznek. Csakhogy ezt ők nem pénzért és a mozi kedvéért csinálják, hanem valóban így élnek, és ez tényleg idegesítő lehet számukra, hogy jönnek a gazdag léhűtők (pl. mi) erre rácsodálkozgatni. Engem is elhessegetett egy nő, mikor megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e miközben csapkodott valami ostorfélével valamit a földön. Akkor azt mondtam magamban, hogy „anyád”, de így visszamenőleg valahogy megértem. Visszafelé próbálkoztunk a szállodási Singer mester Kandovan-kandovanbégető buszosait megtalálni, de csak nem voltak meg, pedig még a faluból is kisétáltunk, egy kóbor kisbuszhoz. A vége az lett, hogy visszataxiztunk kb. két belépőjegy áráért Tabrizba.

Tabriz egyébként egy nyüzsgő nagyváros, Kelet-Azerbajdzsán fővárosa, ahol a klíma már nem sivatagi, hanem inkább mérsékelt, mivel 1300-1600 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Kellemes, hűsítő szél fúj árnyékban, és napon se kell hőgutát kapni. A nevezetességek közül az Arg –e Tabriz, a tabrizi citadella fennmaradt hatalmas falai, ill. oszlopai különösen érdekesek voltak. Látszottal benne azok a faelemek, amelyek nemcsak támasztékul szolgáltak, hanem egyúttal állványok is voltak az építkezéshez, és a külső falon áthatók még az 1911-es orosz támadások lövedékeinek nyomai is. Ezeket egy helyi tanár mutatta be nekünk, amolyan önkéntes idegenvezető, akire alig tudtunk némi rialt rátukmálni, mert ő hangsúlyozottan nem pénzért dolgozik. Ilyen is van arrafelé.

Megnéztünk itt is mindent, ami ismert és híres, kék mecsetet, történelmi házakat, de ezekről azért nem szeretek írni, mert vannak róluk profi, meg rövid ismertetők doszta (pl. itt: https://theculturetrip.com/middle-east/iran/articles/the-top-10-things-to-do-and-see-in-tabriz/). Kiemelkedett a látnivalók közül a közelünkben lévő Golesztán park, ahol kiváló teát lehet kapni az utcai árustól, a sétálóutca, és a bejáratánál a régi hammamból átalakított teázó (teázók alig vannak Iránban) és persze a híres és hatalmas bazár. Tabriz szerethető város a maga furcsaságaival együtt, amelyek közül az egyik a korábban már talán említett, 20 éve épülő, de még mindig el nem készült metró egyre romosabb mozgólépcsői. Ezek többsége persze mozdulatlan.

Singer papa javasolta, hogy Kaspi-környéki utazásunk következő állomása ne Ardabil legyen, amit terveztünk, hanem az az üdülőhely, ami mellette van, és ahova szintén el akartunk menni: Sarein (nomen est omen). Hallgattunk megint a az öregre, és a buszpályaudvaron bemondtuk Ardabilt, de azt is, hogy onnan Sareinbe igyekszünk. Ki gondolta volna, hogy ez azt idézte elő a derék perzsa buszostársaságnál, hogy leszervezték nekünk a csatlakozást. Ülünk a lábtámaszos, modern, légkoncis, buszon, sasolunk kifelé az ablakon, egyszer csak szólnak a nagy semmiben, hogy szálljunk le. Én kissé húzódoztam, még akkor is, mikor megértettem, hogy ez a Sarein-i elágazó, de megláttuk a kisbuszt, ami már várt ránk. Szóval, ők így. És csak értünk jött a kisbusz, és kevés pénzért vitt bennünket a bemondott szállásra.

Ami nem volt éppenséggel jó választás, de erről nem tehetett. Nagyon régi Lonely Planet-könyvünk van, majd 10 éve vettem Indiában ezt a derék másolatot (ott leginkább csak azt lehet és egyúttal érdemes venni). Állítólag az új se jó, na de ez már tényleg archeológiai adatokat tartalmaz. Ebben olvastunk a Motel Kaveh-ról – mindenki kerülje el! Olcsó, kiváló ár-értékarányos szállás az LP szerint, angolul és németül (!) beszélő tulajjal. Na, ide érkeztünk meg, csak pár évtizeddel az LP-leírás elkészülte után. Ennél pakkantabb motelt csak Indiában lehet találni (ott egyébként az „elmegy”-kategória). Két nagy koszos szoba, mocskos ágynemű, retkes takaró, amit ha felhajtasz, óriáspók fut ki az ágyból, büdös, redvás konyha és omladozó fürdőszoba. Nem is értem, hogy okézhattuk le. Nagyon hullák lehettünk, ill. a szegény, bolond Gimpel-szerű arc, aki talán fársziul beszél, vagy valami helyi dialektusban, de külföldiül egyáltalán nem, szóval ez az ember annyira fel volt dobva, hogy végre jött valaki, hogy megszántuk. Nem kellett volna. Nemcsak azért nem, mert undorító volt a koszladékban aludni, hanem azért is, mert másnap, mikor minél előbb le akartunk koccolni, és bementünk az őrült csóka bódéjába elkérni az útlevelünket (ja, mindenhol beszedték az útleveleket), az el kezdett mutogatni kifelé, meg elnézést kérően lamentálni, adta vissza a kulcsot, menjünk csak vissza szépen a szobánkba. Na, akkor kezdtem el vele ordítozni, pedig még nem voltam igazán ideges, csak gondoltam, nem lehet itt cicózni, különben soha nem szabadulunk. Felfogtuk, hogy az útlevelet nem tudja odaadni a fószer, csak nem volt világos, hogy az hol van, a bódéban álló, zománcfestékkel vastagon bekent páncélszekrényben, vagy valahol másutt, pl. a rendőrségen, vagy a fene tudja, hol. Nem esett le először, hogy azért ajánlgatta, hogy húzzunk vissza a szobába, hogy a bódéjából menjünk ki, mert ott nem volt szabad nekünk egyedül tartózkodni, mivel nyilván valamit ellophattunk volna, pl. a kopott asztalt, a széteső széket, vagy a rongyos kanapészerűséget, esetleg lekaparjuk a tonnás páncélszekrényről a festéket. Az volt a gondja, hogy a főnök elvitte az útleveleinket, és nem tudott neki szólni, mert el kellett menni valahova a mobiljáért. Én ajánlgattam neki a mobiltelefonomat, amiben ott figyelt a Mousavi úrtól vett secondhand simkártya, de hát Gimpel nem tudta a führer számát. Én meg aztán végleg berágtam rá, mikor rájöttem, hogy az a baja, hogy a koszladékban egyedül maradunk. Pedig nyilvánvalóan az volt a gondja, hogy lecseszik, ha otthagy bennünket, szóval szerencsétlen vétlen volt, de addigra én már idegállapotban voltam a személyes szabadságunk durva korlátozása miatt. Na, végül az egyik, mégiscsak iráni vendéget megkérte, hogy vigyázzon ránk, és elrohant a mobiljáért. Keservesen kérte a főnököt, hogy jöjjön, mert a nagy fehér bálna asszonyság kurvára be van rágva és ordítozik. Hatásos lehetett a jelenetem, mert megjelent a boss taxival, és kivette a kosztól kissé fényes öltönyzsebéből az útleveleket. Németül kért elnézést, meg jó utat kívánt és hasonlókat. És ekkor esett le, hogy róla írhattak a régi Lonely Planet-könyvben, hogy a tulaj beszél németül. Csak azóta kissé lepasszolt hely, meg ő maga is. De előreszaladtam, mert mielőtt a teátrális távozási jelenetre sor került, érkezésünk napján még elmentünk az 5000 méter körüli Sabalan hegy közelében lévő telecabinhoz. Eredetileg fürdőbe mentem volna, mert Sarein a hőforrásairól és az azokra épült fürdőkről híres, de Gábor megvétózta az ötletet, mondván, ő nem fog a férfiaknak elkülönített részben pancsikolni. Engem nem zavart volna a szétválasztás, mert tényleg érdekelt a fürdő, de Gábor teljesen kiakadt, így aztán eszembe jutott a telecabin, és sikerült hamar taxit is találni, ami elvitt bennünket. Nem gondoltam, hogy kb. egy órás az út oda, még úgy is, hogy gurult a nem túl új kocsi, mint golyó. Ült egy másik csávó is benne, és a Gábor kissé aggódott, hogy ezek nem haramiák-e, ezért előadtam az ilyen esetekre szolgáló instant dumámat, hogy x órára vissza kell érnünk, különben a többiek (a nem létező társaink) mennek a poliszra és balhéznak, szóval, nem vagyunk egyedül, és keresni fognak bennünket. Ennél többet nem lehet ilyenkor tenni. Nem volt egyébként ok az aggodalomra, mert egy teljesen kedves, jótét lélek volt a sofőr, és a kicsit angolul társa még az út elején kiszállt. A telecabin szuper volt, baromi magasra vitt, ahol jöttek-mentek a felhők, volt teve, jurta, fantasztikus mélység, ha éppen kitisztult az ég. Ja, és hideg is. Nem gondoltuk volna még Kashanban, hogy pár nap múlva vacogunk dzsekiben, de ez történt. A szemközti hegyek már Azerbajdzsánhoz tartoztak. Egészen közel voltunk a Kaszpi tengerhez is. Később láttuk, hogy mennyire, mert ugyanitt mentünk el busszal, mikor áttettük főhadiszállásunkat Rasht-ba. 

Sareinbe visszatérve ledöbbentünk, hogy a kisvárosban mekkora élet van. Tele vannak a boltok és az utcák még éjfélkor is. Ez az irániak közkedvelt nyaralóhelye, ahol lehet kicsit hűsölni, és kiengedni, aminek következtében abbafejezik az alvást. Megfigyeltük a népszerű kajákat is, úgy mint a hihetetlenül gusztustalan, törtfehér szutymóban rotyogó pacalt, a joghurttal felöntött, fehéres, sűrű, gusztustalanszagú levest, a zöld köcsögökben fortyogó paradicsomos trugyit, a zöld és vöröses gizmókat. Könnyen kimaradt a vacsora. Érkezésünkkor a szállásunkkal szemközti nagy étteremben beburkoltunk egy mezei birkakebabot vajasrizzsel, sült paracsicsommal és hagymával, és ez is maradt az összkajánk. Miután kiderült, hogy a pakkant szállásunkon wifiről még csak hírből se hallottak, megpróbáltunk wifis teázót keresni, mert még Tabrizban leszerveztem a Rasht-i szállásunkat egy couchsurfinges arccal, csak éppen elfelejtettem kiírni a telószámát. A sim-mel fel tudtunk lépni a netre, de jó sokáig nem működött a VPN, márpedig a facebook enélkül nem érhető el. Végül találtunk egy teázót, ahol ugyan wifi nem volt, de frankó tea igen, és csakhamar mellénk telepedett egy középkorú, szemüveges úr, akit megevett a kíváncsiság, hogy kik vagyunk, és nagyon finom gyümölcsteával és gyümölcsökkel kínálgatva faggatott bennünket, hogy honnan jövünk, ááá magyarisztánból, hogy tetszik Irán, merre jártunk, stb. Elmondta, hogy az ardabili egyetemen tanít modern kori történelmet, bemutatta a családját, fotózkodtunk a gyerekekkel és az egész csapattal, és megbeszéltük vele az aktuális ügyeket, hogy Rohani sokkal jobb, mint előtte Ahmedinedzsád, de valójában most sincs szabad véleménynyilvánítási jog, minden nagyon olcsó, és a mezei élethez minden megvan, csak éppen a szabadság hiányzik. Nem kellett sokat magyarázni, miről van szó, értettük pontosan. Egyébként az értelmesebb, vagy inkább értelmiségibb figurák, mikor feltették nekünk a sablonkérdést, hogy na, és milyen Irán, tetszik-e, akkor fürkészték az arcunkat rendesen, időnként rá is kérdeztek nyíltan, hogy lejön-e nekünk, hogy itt bizony a szabadságjogok tekintetében még van hova fejlődni, hogy finom legyek. Biztosítottuk őket afelől, hogy ezt levágtuk rögtön, és volt ebben részünk, ill. egyre kevésbé van alapja a múlt időnek. 

Kashan és Qom

Kashanba kivételesen nappal érkeztünk. Taxival a Golshan Historical House-hoz vitettük magunkat, amit még Shirazban ajánlottak nekünk. Szép is az a hely, de nagyon drága (50 euró per kétágyas), és már annyira elszálltak maguktól, hogy az e-mailemre se válaszoltak. Ezt szóvá is tettem nekik, mielőtt otthagytam őket, hogy megnézzük azt az ajánlatot, amelyet az utcán tett nekünk egy angolul jól beszélő pali. Az ő totál felújított, gyönyörű, szintén történelmi házban berendezett szobáját választottuk 25 dollárért. Rajtunk kívül még két páros lakott a házban, franciák és spanyolok. Rögtön letárgyaltunk a gazdákkal két túrát másnapra. Az elsőre csatlakoztak hozzánk a franciák is. Emily és Yoan egy informatikai cégnél dolgoznak villamosmérnökként, mindketten jól beszélnek angolul, és tök normálisak. A délutáni, esti és végülis éjszakába hajló túránkat két pekingivel, egy sebésznővel és angolul beszélő egyetemista lányával tettük meg. A délelőtti túrán a szállásadó pasi egyik, mobiltelefonálási mániában szenvedő lánya, a másikon a sokkal kedvesebb, francia-angol szakos,  tök intelligens és laza - sőt bevállalós - lánya, Fatima volt velünk.
A szállásunk kis sikátorban, az egyik fő látványosság, a nagymecset mellett volt, úgyhogy Kashan egyik kötelező látnivalóját még az első este kipipáltuk. Reggel aztán indult az üzem. Az egész napért 95 dollárt fizettünk kettőnkre. A városban és környékén a legvadabb száraz, sivatagi meleg van, napon tuti 50 fok körül. A Gábor a végén már akut hőgutaközeli állapotba került. Én jól bírom az ilyesmit, ha van látnivaló, egy kis meleg meg se kottyan. Még hijabban sem, amit itt kivételesen akkor is feltettem volna, ha nem kötelező, mert ez itt valójában praktikus viselet.
A délelőtti túrán jártunk Abyanehben, a vörös iszapszerű matériából épült ősi faluban, Gábor szerint sárfaluban, ahol fehér alapon virágos kendő a nők viselete, amit egy ideig be akartak tiltani, hogy ők is fekete csadorba bújjanak Allah egyetértésével, de a falu ellenállt, és most már az állam se ugat bele a dologba, mert rájöttek, hogy ez is a turistaszerző mutatvány része. Már az elején letértünk a turistaösvényről, így láttuk a szegényes, ámde annál festőibb falut, aztán persze megkerestük a turistaösvényt, hogy a kijelölt épületeket végigjárjuk, majd felmentünk a szemközti várhoz is néhány , a faluról készülő átnézeti kép erejéig.
Ekugrottunk még egy ún. földalatti városhoz is - inkább járatnak nevezném - ahol négykézláb kilométereket lehet megtenni, és bementünk 200 ezer egységért fejenként az amúgy baromi szép Fin Gardenbe. Voltunk az itt is fellelhető zoroaszteriánus tűztemplomban, és a csodálatos niasari vízesésnél. Az irániak minden helyet otthonossá tesznek, így a vízesést is belakják. Temérdek család vonult ki szőnyegekkel, kajával, szamovárral vagy termosszal, és piknikeztek, alszanak a vízesés lábánál. Egy csomóan a víz alá àlltak fotózkolódni. Nem lehetett megfázni, mert dögmeleg volt. Alighogy visszatértünk. az első túráról, már kezdődött is a második. Fatima, két kínai csaj, anya és lennonszemüveges lánya, és két fiatal taxiscsákesz jött velünk, akiknek Fatima felváltva udvarolt. A két fickónak nem volt ellenére a dolog, mert Fatima nemcsak jól nézett ki, hanem tele volt vitalitással és humorral. A két autó egymás mellett száguldott a sivatagi úton. Fatima és a kínai csaj, a nevét képtelen voltam megjegyezni, kibújtak az oldalsó  szélvédő nyílásán, és az ablakba ültek, onnan szelfizgettek, én meg az ablakon kilógatott goproval vettem a mutatványt.

Megnéztünk pár romos kastélyt, egy helyreállított karavánszerájt, egy szerencsére magasabb építésű földalatti várost, majd a Maranjab sivatagban lévő sóstóhoz értünk, ami az Urumia-tó után a második legnagyobb, és persze csontszáraz az évnek ebben a szakában. Éppen ezért viszont érdekes sóformációkat lehet megfigyelni. A Facebookra tettem fel róla képeket. Aztán naplementekor felmásztunk egy homokdűnére, ahol a taxissrácok a felvitt faágakból faszenet égettek, és egy ősöreg szamovárban vizet forraltak vele, aztán kezdődhetett is a teázás és a fauna tanulmányozása. Óriás ganajtúró bogarak érkeztek, akiket erőszeretettel pöckölgettek a taxisok Fatima sikongatával kísérve. A sivatagban - még délelőtt - sikerült látnunk az egyik nagy atomenergetikai komplexumot is, ami leginkább a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátra emlékeztet, bár a közelben figyelő tankok nem igazán erősítik az ojjektum mezőgazdasági jellegét.
Az esti teázkolódás utáni csirkés-rizses vacsorát követően, amit egy karaván szerdától átalakított, szezonon kívül tök üres fogafóban ettünk, azt hittük, hogy végre vége a napnak, de nem, mert éjféltájban még elvitték bennünket az egyik régi mecsetkomplexumba, a 12 híres imám közül az első fiának mauzóleumához. Itt oda is engedtek a síremlékhez, megfogdoshattuk az elválasztó rácsot, ahogy a helyi erők teszik, hogy közelebb érezzék magukat a szent holttesthez. Megkérdeztem Fatimát arról, hogy ők is hisznek-e a sír körül rôpködő angyalokban, de megnyugodtam, mert határozott "nem" volt a válasz, annak ellenére, hogy előtte kifejtette, hogy muszlimkénk alapvetően nem érzi korlátozva a jogait, ami nemcsak a híjab viselésében, hanem az ellenkező neműekkel való együttbulizást is igencsak korlátozza, hogy a többitől ne is beszéljünk.
Kissé kinyuvadva értünk histórikus, szuper lakunkba,  ahonnan másnap kicsekkoltunk, hogy megkezdjük legvándorabb napunkat.
Először is bejártuk Kashan történelmi emlékeinek egy részét. A horror múzeumárak itt is lohasztólag hatottak, de valószínűleg nemcsak ránk, mert már kitalálták a kombinált múzeumjegyet, amivel egy fürdőt és két nagy történelmi házat meg lehet nézni összességében olcsóbban, mintha külön-külön vettünk volna rájuk jegyet. Ezek az építmények tényleg gyönyörűek, jellegükben hasonlóak, de nem lehet betelni az áttört ablakok, boltívek, kis belső parkok látvànyával. Az időjárás azonban bekeményített. Ha nem találunk az egyik házban egy fantasztikus, hűvös éttermet, a Gábor öngyulladás következtében valószínűleg életét veszti. Már árnyékban is sütött a levegő. A történelmi házakban, ahogy Yazdban is, természetes légkondi tisztító, ún. bidgárt építettek, sok a talajszint alatti, hűvös szoba, szóval tudták, hogyan kell védekezni az iszonyú hőség ellen.
Az étteremben a Gábor maradt a biztonságos kebabnál, én a bevállalósabb kaját választottam, a babos húsos keveréket, amiből a pincért egy döngölővel pépet passzírozott, a levét levesként lehetett megenni, a sűrűjét kenyérre kenve. Később Tabrizban is találkoztunk ezzel a kajával.
Nagyon elment az idő, nem is tudtuk még akkor, hogy mennyire, mikor - csomagjainkat felvéve - taxit fogtunk, hogy Qom érintésével Teheránba menjünk, és onnan tovább éjszakai busszal Tabrizba. Kifogtuk Mohammad, a szétesőfélben lévő taxi tulajdonosát, akit először csak arra akartunk kérni, hogy vigyen minket a buszhoz, de végül megalkudtunk vele 800.000 rialban, hogy vigyen el  bennünket Qumba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez két okból is szerencsés lépés volt.
Qomba ugyanis a turistákat csak este 7-ig engedik be, utána csak muszlim hívőnek és persze helyinek, és nem turistának kinéző egyedek mehetnek be a Fatima mauzóleumához. Részletek itt:
https://en.m.wikipedia.org/wiki/Fatima_Masumeh_Shrine  Nagyon csalódott képet vághatunk, mikor közölték ezt velünk, és hogy semmilyen körülmények között nem lehetséges, hogy akárcsak pár percre bemenjünk. Ám ekkor ott termett egy kisgyereket a karján tartó nő és a férje, akik határozottan és kitartóan intézkedni kezdtek, beszéltek a főnökökkel meg minden létező, nagylétszámú szervvel, és végül csodák csodája, egy őködő, csadoros felvigyázónővel, aki először a legellenségesebb volt, beengedtek miután felhúzták rám az idegeneknek rendszeresített világos klepetust. Aztán megenyhült a csaj, beszélt a családjáról, végül nagyon barátságos lett. Nem sok időnk volt, de a lényeget láttuk, Fatima mauzóleumát kívülről, az aranykupolát közelről, kicsit be is láttunk a mecset belsejébe, meg az egész épületegyüttest megsasolhattuk a nagy emberforgataggal. Amúgy is hamar akartunk távozni, mert el kellett érnünk az utolsó buszt, ami Teherán északi buszpályaudvaráról indult. Szerencsére megint mindenki segített, a taxis megkereste az éppen induló buszt, a másik taxis átvitt bennünket ezerrel, lényeg a lényeg, elértük az utolsó éjszakai járatot.
Kashan különben a történelmi emlékeket leszámítva elég jellegtelen város, tele körforgalomnál, amelyek miatt jól el lehet tévedni. Az emberek viszont überkedvesek. Pl. bementünk egyik este egy csillavilla tükrös mecsetbe, ahol éppen a halottakat emlékeztek, és azonnal odajöttek hozzánk, sütivel kínáltak, faggattak, hogy kik vagyunk, hogy tetszik Irán, és ha még maradunk kicsit, szerintem az otthonukba is meghívtak volna bennünket. Ez egyébként elég jellemző. Döbbenet, hogy mennyire vendégszeretőek.